Nagypénteki elmélkedés (Dom Columba Marmion)

Midőn Szent Lukács elbeszéli Jézus színeváltozását, azt is említi, hogy „két férfiú beszélget vala ővele, tudniillik Mózes és Illés, kik dicsőségben megjelenvén, szólának az ő haláláról, melyet beteljesíteni készült Jeruzsálemben”. (9,30–31)

Tehát Krisztus ugyanabban a pillanatban, midőn kiválasztott tanítványai előtt fellebbentette annak a fátyolnak a szögletét, amely az avatatlanok szeme előtt elrejtette istensége ragyogását, – szenvedéséről és haláláról beszél. Nem különös-e ez? Krisztus részéről nagyon is érthető.

Művének, amit alkotni akart itt a földön, a szenvedés volt betetőzése. Jézus ekkor tette teljessé áldozatát, mellyel végtelen dicsőséget szerzett Atyjának, megváltotta vele az emberiséget, és újra megnyitotta előttünk az örök élet forrásait. Az Úr Jézus, aki oly készségesen teljesítette Atyja akaratát, ezért érzett mindig oly lángoló vágyat megtestesülésének első pillanatától kezdve, hogy elérkezzék az az idő, amit „az ő órájának” nevezett. “Keresztséggel kell megkereszteltetnem, – a vér keresztségével – és mily nehezen várom, míg be nem teljesedik!” (Lk 12, 50.) Jézus alig várja, hogy üssön az óra, amikor egészen elmerülhet a szenvedésben és elszenvedheti a halált, hogy nekünk adja az életet.

De nem akarja siettetni ezt az órát. Jézus egészen alávetette magát Atyja akaratának. Szent János többször is feljegyzi, hogy a zsidók szerették volna elfogni és megölni őt, de Krisztus Urunk mindig kimenekül kezük közül, még csoda árán is, „mert még nem jött el az ő órája”. (Jn 7,30; 8,20)

Mikor azonban ütött ez az óra, forró vággyal adja át magát, bár előre tudta, mennyi testi-lelki szenvedés vár reá. “Vágyva vágytam ezt a húsvéti vacsorát enni veletek, mielőtt szenvedek.” (Lk 22. 15.) Végre elérkezett az oly régen várt óra!

Elmélkedjünk Jézusról „az ő órájában”. Kimondhatatlanul fenséges szenvedésének e misztériuma. Legkisebb részleteiben is magasztos, mint általában minden az Istenember életében. Szentély kapuja előtt állunk, és csak élő hittel, mélységes tisztelettel léphetünk be.

E misztérium főbb vonásait, amelyeket az elmélkedés folyamán szemünk előtt kell tartanunk, Szent Pál így foglalja össze az efezusiakhoz írt levelében: ”Krisztus szerette az Egyházat – és önmagát adta érette – avégett, hogy megszentelje és megtisztítsa a víz fürdőjében az élet igéjével, s dicsővé tegye magának az Egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtelen”. (Ef. 5, 25 – 27.) E szavak a szenvedés misztériumára utalnak. „Jézus önmagát adta.” – És mi sürgette, hogy így önmagát adja? E misztérium legmélyebb alapja a szeretet: „Szerette az Egyházat”. – És e szerető önfeláldozás gyümölcse az Egyház megszentelődése; „Hogy megszentelje..., hogy legyen szent és szeplőtelen”.

Mindezek az Apostol kinyilatkoztatta igazságok a világosság kincseit árasztják a lelkünkre, és az élet kincseit termik számunkra. Továbbá látni fogjuk azt is, hogyan kell résztvennünk Jézus szenvedésében, hogy kincseiből meggazdagodjunk, és gyümölcseit élvezzük.

I.

„Krisztus szerette az Egyházat”, – mondja Szent Pál. Az Egyház itt azoknak az országát jelenti, akik – ugyancsak az Apostol szavai szerint – Jézus misztikus testét alkotják. (1Kor 12,27; Ef 1,23; 4,12; 5,23) Krisztus szerette ezt az Egyházat, és mivel szerette, önmagát adta érte. Tehát szeretete késztette a szenvedésre. Kétségtelen, hogy Jézus elsősorban Atyja iránti szeretetből akarta elszenvedni a kereszthalált. Ezt ő maga is kifejezetten állította: „Hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát, és amint meghagyta nekem az Atya, úgy cselekszem”. (Jn 14,31)

Nézzük Krisztust haláltusájában! Három óra hosszat. zuhogott lelkére a bánat, szomorúság és a halálfélelem, mint a zápor, és annyira elárasztotta, hogy vére is kiütközött szent pórusain. A fájdalomnak micsoda mélységei nyíltak fel a haláltusában! És mit mond Jézus Atyjának? „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár...”. Talán visszautasítja Atyja akaratát? Ó, legkevésbé sem! Ez a könyörgés csak a szegény emberi természet érzékenységének a kiáltása, melyet összezúzott az undor és a szenvedés. Ebben a pillanatban valóban „a fájdalmak Embere” volt. (Iz. 53,3) Krisztus Urunk érezte, milyen rettenetes súllyal nehezedik vállára a haláltusa. Azt akarta. hogy mi is megtudjuk, ezért könyörgött így Atyjához.

De halljuk csak, hogyan folytatja azonnal: „Mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”. Ez a szeretet diadala. Mivel szereti Atyját, Atyja akaratát mindenek fölé helyezi, és minden szenvedésnek aláveti magát. Ha az Atya örök szándékai úgy tervezték volna, enyhíthette volna az Úr Jézus szenvedéseit, megváltoztathatta volna halálának körülményeit, de nem akarta. Igazságossága azt kívánta, hogy Krisztus a világ üdvösségéért minden szenvedésnek vesse alá magát. Talán ez az akarata csökkentette Jézus szeretetét? Egyáltalában nem! Krisztus nem azt mondotta: „Atyám másként is rendezhette volna a dolgokat”. Nem, hanem teljesen beleegyezik mindabba, amit Atyja akar: „Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”. (Lk 22,42)

Most már végigjárja a megkezdett utat, míg véghez nem viszi áldozatát. Néhány perccel haláltusája után, midőn elfogják őt, Szent Péter meg akarja őt védelmezni, és kardjával megsebzi azok egyikét, akik elfogni jöttek Mesterét. Mit mondott akkor is az Üdvözítő? „Tedd hüvelyébe kardodat. A poharat, melyet nekem Atyám adott, ne igyam-e meg?” (Jn 13,11)

Tehát Krisztust elsősorban Atyja iránti szeretete sürgette, hogy vállalja a szenvedés kínjait. De ezt kívánta irántunk érzett szeretete is.

Az utolsó vacsorán, midőn ütött az óra, hogy véghezvigye áldozatát, mit mondott a körülötte egybegyűlt apostoloknak? „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”. (Jn 15,13) És Jézus ezt a szeretetet akarja kimutatni irántunk, mely meghalad minden szeretetet. Mert, mint Szent Pál mondja, „valamennyiünkért meghalt Krisztus”. (2Kor 5,15) Értünk halt meg, kik „ellenségei voltunk”. (Róm 5,10) Adhatta-e ennél nagyobb tanújelét szeretetének? Lehetetlenség!

Ezért az Apostol nem szűnik meg hangoztatni, hogy mivel Krisztus „szeretett minket, odaadta magát értünk áldozatul”. (Ef 5,2) „Szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal 2,20) És mire „adta oda önmagát?” A halálra.

Végtelenül magasztos ez a szeretet, mert Krisztus feltétlen szabad elhatározásával áldozta fel magát: „Feláldoztatott, mert ő maga akarta”. (Iz. 53, 7.) Ezek a szavak mutatják, mennyire önként vállalta Jézus a szenvedést. Maga mondotta egy alkalommal, midőn a jó pásztorról beszélt, aki életét adja juhaiért: „Azért szeret engem az Atya, mert én életemet adom, hogy ismét fölvegyem azt. Senki sem veszi el azt tőlem, hanem én adom oda magamtól; hatalmam vagyon odaadni azt, és hatalmam vagyon újra fölvenni azt”. (Jn 10,17–18)

És mennyire teljesedtek szavai! Elfogatásakor megkérdezi azoktól, akik kezet akartak vetni rá: „Kit kerestek?” – „A názáreti Jézust”. – „Én vagyok”. Ez a szó a földre sújtotta őket. Kérhetné Atyját és „rögtőn adna neki többet tizenkét ezred angyalnál” (Mt 26,53), hogy megszabadítsa őt. „Naponkint nálatok ültem, – teszi hozzá –, tanítván a templomban, és nem fogtatok el engem.” (Mt 26,55) Most is kimenekülhetne ellenségei kezéből, de ő nem akarja, mert ez „az ő órája.” Pilátus előtt is kijelenti, hogy a római helytartó Atyjától kapta a hatalmat, hogy halálra ítélhesse őt: „Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked”. (Jn 19,11) Ha akarná, kiszabadíthatná magát kezéből, de mivel Atyja így akarta, alávetette magát az igazságtalan ítéletnek: „Átadta magát az őt igazságtalanul elítélőnek”. (1Pét 2,23)

Krisztus tehát teljesen szabadon adja oda életét. Áldozata ezért oly csodálatosan tökéletes, ezért hatja meg oly mélységesen az emberi szívet. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta”. (Jn 3,16) Krisztus meg annyira szerette testvéreit, hogy önként halálra adta magát üdvösségükért.

II.

Jézus áldozata egészen tökéletes. Tokéletes az a szeretet. amely ihleti, tökéletes az a szabadság, mellyel véghezviszi. De tökéletes maga az áldozati ajándék is: Krisztus önmagát adja áldozatul.

Krisztus egészen feláldozza önmagát. Teste-lelke megroppan, összetörik a fájdalom súlya alatt. Nincs az a kín, amit ne érzett volna. Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumot, láthatjuk, hogy Jézus szenvedései testének egyetlenegy tagját sem kímélték. Szíve minden rostját megroncsolta a nép hálátlansága, övéinek elmenekülése és édesanyja fájdalma. Szent lelkének el kellett viselnie minden gyalázatot és megaláztatást, amivel csak elhalmozhatnak egy embert. Az utolsó betűig valóra váltotta Izaiás jövendölését: „Amint sokan álmélkodtak felette, oly dicstelen volt az emberek közt tekintete, s az emberek fiai közt alakja... Nem volt sem szépsége, sem ékessége, hogy megnézzük rajta... És mi őt szinte bélpoklosnak tekintettük, az Istentől megvertnek és megalázottnak...” (Iz 52,14; 53,2–4)

Az imént beszéltünk haláltusájáról az Olajfák hegyén. Krisztus, akitől távol áll minden túlzás, felfedi apostolai előtt, hogy lelkét oly kínzó és keserű fájdalom hasogatja, hogy az maga is meg tudná ölni: „Szomorú az én lelkem mindhalálig”. (Mt 26,38; Mk 14,34) Micsoda mélység! Az Isten, a végtelen Hatalom és Boldogság, „kezde remegni és gyötrődni” és szomorkodni. (Mk 14,33; Mt 26,37) A megtestesült Ige előre látta már mindazt a kínt, ami reá zúdul szenvedése óráiban. Érzéki természete elutasította magától ezt a látomást, mint ahogyan minden teremtmény tette volna hasonló helyzetben. Istenségében, mellyel szent lelke egyesült, világosan látta az emberek összes bűneit és mindazt a sértést, amivel elhalmozzák az Isten szentségét és végtelen szeretetét. Ő mégis magára vette mindezt a gonoszságot, mint a ruhát. Érezte, hogyan nehezedik reá egész súlyával az isteni igazságosság haragja: „Én féreg vagyok, nem ember, embereknek csúfja, népnek utálata”. (Zs 21,7) Előre látta, hogy annyi emberért hiába öntötte a vérét, és ez kimondhatatlan keserűséget okozott szent lelkének. De mint láttuk, Krisztus mégis mindent elfogadott. Most felemelkedik, elhagyja a kertet, és előre megy ellenségei elé.

Ekkor kezdődik az Úr Jézus leírhatatlan megaláztatásainak és szenvedéseinek sorozata.

Miután egyik apostola csókkal árulta el, és egy durva katona megkötözte, mint egy gonosztevőt, a főpap elé vezetik. Ott azonban egy szava sincs azokra a hamis vádakra, amiket felhoztak ellene: „Ő pedig hallgat vala”. (Mk 14,61; vö. Mt 26,63)

Csak akkor beszél, amikor kijelenti, hogy ő az Isten Fia: „Te mondád, én vagyok”. (Mt 26,64; Mk 14,62) Ez a legünnepiesebb tanúvallomás, amit valaha tettek Krisztus istenségéről. Jézus, a vértanúk királya, meghal, mert megvallotta istenségét. Az összes vértanúk mind ezért adják majd életüket.

Péter, az apostolok feje távolról követte isteni Mesterét. Ő, aki megígérte neki, hogy nem hagyja el őt! Szegény Péter! Tudjuk, hogyan tagadta meg háromszor is Jézust. Kétségtelenül ez volt egyik legmélyebb fájdalom, amit az isteni Üdvözítő szenvedett e rémes éjtszakán.

Jézust katonák őrzik és elhalmozzák őt gyalázattal, durvasággal. Mivel szelíd tekintetét elviselni nem tudják, bekötik szemét, és úgy gúnyolják. Szemtelenül arcul ütik, és hitvány módon piszkos köpésükkel merészelik beszennyezni azt az imádandó arcot, melyet elragadtatással néznek az angyalok.

Az evangélium azután elbeszéli, hogyan vezették Jézust kora reggel a főpap elé, majd egyik törvényszéktől a másikhoz. Heródes bolondnak tartotta, őt, az örök Bölcsességet. Pilátus parancsára megostorozzák. A hóhérok irgalmatlanul ütik ártatlan áldozatukat. Teste csakhamar egy seb. Sőt e kegyetlen ostorozás nem elég ezeknek az embereknek, kik már nem is emberek: tövisekből koszorút fonnak Jézus fejére, és gúnyt űznek belőle.

A gyáva római helytartó azt képzeli, hogy a zsidók gyűlölete kielégül, ha ilyen nyomorúságos állapotban látják Krisztust. Bemutatja tehát a csőcseléknek: „Íme, az ember!” (Jn 19,5) Nézzünk ebben a pillanatban isteni Mesterünkre, aki szinte elmerül a szenvedés és gyalázat tengerében, és ugyanakkor gondoljunk arra, hogy az Atya is elénk állítja őt: „Ez az én Fiam, dicsőségem fénye, – akit azonban összezúztam népem bűneiért!” „Népem bűnei miatt vertem meg őt”. (Iz 53,8)

Jézus hallja a csőcselék dühkitöréseit, amint többre becsülik nála az útonállót és viszonzásul jótéteményeiért halálát követelik: „Feszítsd meg, feszítsd meg őt!” (Jn 19,6 és 15)

Kimondották a halálos ítéletet. Krisztus összezúzott vállára veszi a durva keresztet, és elindul a Kálvária felé. Mennyi szenvedés várja még! Megpillantja édesanyját, akit oly gyengéden szeret. Nála jobban senki sem érezte át az anyai szív mérhetetlen bánatát. Aztán megfosztják ruháitól, átfúrják kezét-lábát. Égő szomjúság gyötri. Halálos ellenségei maró gúnnyal illetik: „Há! Te, ki lerontod az Isten templomát, és harmadnapra fölépíted azt: szabadítsd meg magadat!... Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni; ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről és hiszünk neki”. (Mt 27,40–42; Mk 15,29–32; Lk 23,35) Végül Atyja is elhagyja, akinek szent akaratát pedig mindig teljesítette: „Én Istenem, én Istenem, mért hagytál el engem?” (Mt 27,46; Mk 15,34)

Valóban fenékig kiürítette a poharat, az utolsó i betűig, legkisebb részletéig teljesített minden jövendölést, mely róla szólt. Azért, amikor már mindent véghezvitt, amikor már végigszenvedett minden kínt és minden megaláztatást, méltán mondhatta: „Beteljesedett!” Nem volt más hátra, mint hogy visszaadja lelkét Atyjának: „És lehajtván fejét, kiadá lelkét”. (Jn 19,30)

Midőn az Egyház a nagyhét folyamán felolvassa Krisztus szenvedéstörténetét, ezen a helyen megszakítja az elbeszélést, és csendes imádásba merül. Boruljunk le mi is vele együtt. Imádjuk ezt a Keresztrefeszítettet, aki utolsó lehelletéig szeretett minket. Ő az Isten valóságos Fia: „Igaz Isten az igaz Istentől”, – mint a Credóban valljuk. – Különösen pedig nagypénteken vegyünk részt a kereszt előtti ünnepies hódolatban, és az Egyház szándékai szerint így iparkodjunk jóvátenni azt a számtalan sértést, amivel ellenségei elhalmozták ezt az isteni áldozatot a Golgotán. Az Egyház e megható szertartás alatt megrendítő panaszokat ad az isteni Üdvözítő ajkaira. Betűszerinti értelmükben ugyan csak az istengyilkos népre állnak, de mi is hasznosíthatjuk őket átvitt értelemben, mert a bűnbánat élénk érzelmeit keltik fel lelkünkben.

„Én nemzetem, te ellened mit vétettem? vagy miben szomorítottalak meg? felelj nekem... Mit kellett volna még veled cselekednem, amit meg nem cselekedtem? Én ugyan igen díszes szőlőmnek ültettelek: de te nekem igen keserűvé lettél, mert ecettel itattad szomjamat, lándzsával döfted át Üdvözítőd oldalát... Én teéretted megvesszőztem Egyiptomot elsőszülötteivel; és te engem vesszőztél meg... Én kivezettelek Egyiptomból, a Fáraót alámerítvén a Vörös-tengerbe; és te átadtál engem a főpapoknak... Én megnyitottam előtted a tengert; és te lándzsával nyitottad meg oldalamat... Én előtted jártam a felhőoszlopban; és te engem Pilátus tanácsházába vezettél... Én mannával tápláltalak a pusztában; és te engem arculvertél és megvesszőztél... Én neked királyi pálcát adtam; és te fejemre töviskoronát adtál... Én téged felmagasztaltalak nagy erővel: és te a kereszt bitófáján magasztaltál fel engem...”

Hadd járja át szívünket az Isten panasza, aki az emberekért szenvedett! Egyesüljünk azzal a szerető engedelmességgel, mely őt a keresztáldozatig vezette: „Engedelmes lett a halálig, éspedig a halálig a keresztfán”.(Fil 2,8) Mondjuk neki:

Ó isteni Megváltónk, aki annyit szenvedtél irántunk való szeretetből, megígérjük neked, hogy mindent elkövetünk, hogy többé ne vétkezzünk. Add kegyelmeddel, ó imádandó Mester, hogy egészen meghaljunk mindannak, ami bűn, vagy ragaszkodás a bűnhöz, a teremtményhez és ezentúl csak neked éljünk! Mert, mint Szent Pál mondja: Krisztus irántunk érzett szeretete, aki meghalt értünk, arra sarkall bennünket, hogy „akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, ki értük meghalt”. (1Kor 5,15)

III. Krisztus áldozata, mely a megtestesüléskor vette kezdetét, véget ért. Jézus átdöfött oldalából élő vizek forrásai fakadnak, melyek megtisztítják és „megszentelik az Egyházat”: „...Hogy megszentelje az Egyházat,... hogy legyen szent és szeplőtelen”. (Ef 5,26–27) Ez ennek a tökéletes önfeláldozásnak tökéletes gyümölcse. „Egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette azokat, kik meg akarnak szentelődni.” (Zsid 10,14)

Hogyan szentelte meg Krisztus az Egyházat áldozatával? Mint tudjuk, megszentelődésünk lényege abban áll, hogy a megszentelő kegyelem által részesülünk az isteni természetben. Ez a kegyelem tesz bennünket Isten gyermekeivé, barátaivá, igazakká, dicsősége örököseivé.

A bűn megfosztott minket a kegyelemtől, Isten ellenségeivé tett, és kizárt minket a mennyei boldogságból. Krisztus áldozatával eltörölte a bűnt, és visszaadta nekünk a kegyelmet. Szent Pál kifejezése szerint Krisztus azáltal, hogy keresztre feszíttette magát, „a minket vádoló okmányt, mely ellenünk szólt, megszüntette, eltette az útból és feltűzte a keresztre”. (Kol 2,14) Az ő halála által „kiengeszteltettünk az Istennel”. (Róm 5,10)

Ne felejtsük el, hogy Krisztus az egész emberiséget képviselte. A bűnös emberi nemmel egyesült, bár a bűn nem érintette az ő személyét: „Mindenben hasonlóképpen kísértést szenvedett, a bűnt kivéve”.(Zsid 4,15) De „az Úr őreá helyezte mindnyájunk gonoszságát”. (Iz 53,6) Mindannyiunkat képviselt, tehát mindannyiunkért elégtételt adott. Krisztus irántunk való szeretetből közösséget vállalt a mi bűneinkkel, mi pedig a kegyelem által részesültünk elégtételében.

Krisztus azonban még ennél is többet tett: Egyháza számára kiérdemelt minden szükséges kegyelmet, hogy célja felé irányíthassa ezt a társaságot, melyről azt akarta, hogy „sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtelen”.

Érdemeinek értéke végtelen. Miért? Nem értek-e véget szenvedései, ha mégoly hosszúak és mélységesek voltak is? Kétségtelenül. De az, aki ezekkel a szenvedésekkel érdemeket szerzett számunkra, – Isten. És bár csak emberi természetével szenvedett, kínjai és a velük szerzett érdemei Isten kínjai és érdemei. Ezért végtelen értékűek.

Tehát Krisztus Jézus minden kegyelmet és minden világosságot kiérdemelt számunkra. Halála újra megnyitotta előttünk az élet kapuit. „Kiragadott minket a sötétség hatalmából”, hogy részünk legyen a világosságban. (Kol 1,12–13) Ő a mi üdvösségünk és életszentségünk szerzője: „És a befejezéshez jutván, örök üdvösség oka lett mindazoknak, kik neki engedelmeskednek”. (Zsid 5,9)

A szentségek, melyek által lelkünkbe árad a kegyelem és az isteni élet, Jézus áldozatából nyerik értéküket. Hogy most a kegyelem állapotában vagyunk, minek köszönhetjük? A keresztség szentségének. És a keresztség honnét merítette e hatását? Krisztus Jézus halálából. Ugyanígy a bűnbánat szentségében is a Megváltó vére mos tisztára bennünket. A szentségek ereje a keresztből fakad. Hatásukat onnét nyerik, hogy szoros kapcsolatban vannak Krisztus legszentebb szenvedésével.

Krisztus, mint az Egyház feje, bőséges kegyelmeket érdemelt ki Jegyese számára. Ezek teszik „dicsővé”. Az apostolok buzgósága, a vértanúk ereje, a hitvallók állhatatossága, a szüzek tisztasága mind Jézus véréből forrásozik. A lelkek minden kegyelme, minden ajándéka, még azok a páratlanul álló kiváltságok is, amelyekkel a Szent Szüzet halmozta el az Isten, e drága vér érdeme. Mivel pedig ez az érdem végtelen értékű, nincs az a kegyelem, amit ne remélhetnénk, ha Főpapunkra és Közbenjárónkra hivatkozunk.

Jézusban tehát mindenünk megvan: semmiben sem szenvedünk hiányt, amire szükségünk van megszentelődésünkhöz. „Bőséges nála a szabadítás.” (Zs 129,7) Mindnyájunkért bemutatott áldozata feljogosítja őt arra, hogy mindannyiunkkal közölje, amit kiérdemelt.

Ó, bárcsak megértenők, hogy benne mindenünk megvan! Hogy az ő végtelen érdemei a mieink! Bárcsak bíznánk ezekben az érdemekben! Jézus földi életében mondotta a zsidóknak, és most nekünk is mondja: „Én, ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok”. (Jn 12,32) Vagyis: ha majd a kereszten függök, hatalmammal mindenkit magamhoz emelek, aki hisz énbennem. Mint ahogy egykor a pusztában a zsidók rátekintettek Mózes rézkígyójára és begyógyultak sebeik, melyekkel bűneik miatt verte meg őket az Isten (Num 21,8–9), ugyanúgy azok is, akik hittel és szeretettel tekintenek rám, kiérdemlik, hogy magamhoz vonjam őket, és az égbe emeljem. Én, aki Isten vagyok, irántatok való szeretetből szegeztettem magam a keresztre, mint „Isten átkozottja”. (Deut 21,23; Gal 3,13) Ezért cserében hatalmam van titeket magamhoz vonzani, hogy megtisztítsalak benneteket, felékesítselek kegyelmemmel, és az égbe emeljelek, ahol most én is vagyok. Az égből szállottam alá, majd újra felmentem oda, miután bemutattam áldozatomat. Hatalmam van, hogy ti is beléphessetek oda velem együtt, mert én, mint elöljárótok már előbb bementem. Hatalmam van, hogy egyesítselek benneteket magammal, oly bensőségesen, hogy senki sem veheti el tőlem azokat, akiket Atyám nekem adott, és akiket én drága véremmel megváltottam: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el mindörökké, és senki sem ragadja el őket kezemből”. (Jn 10,28)

„Ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok!” Gondoljunk isteni Főpapunk e biztató ígéretére, valahányszor a keresztre nézünk. Ez a mi rendíthetetlen bizalmunk forrása. Mert ha meghalt értünk, mikor „ellenségei voltunk” (Róm 5,10), meg tudná-e tagadni tőlünk a bűnbánat vagy megszentelődés kegyelmeit most, mikor fájlaljuk bűneinket, és iparkodunk megszabadulni a teremtménytől és önmagunktól, hogy egyedül neki tessünk?

Ó Atyám, vonzz engem Fiadhoz!... Ó Krisztus Jézus, Isten Fia, vonzz engem egészen magadhoz!...

IV.

Jézus halála a mi bizalmunk forrása. Krisztus áldozata azonban csak akkor éri el bennünk teljes hatását, ha mi magunk is résztveszünk szenvedésében. Krisztus a kereszten valamennyiünket képviselt. Áldozatának gyümölcseit azonban csak akkor alkalmazza mindannyiunkra, ha mi is egyesülünk áldozatával.

De hogyan vegyünk mi részt Jézus szenvedésében? – Ez többféle módon lehetséges.

Először is elmélkedjünk hittel és szeretettel Krisztus keresztútjának egyes állomásairól.

Az Egyház a nagyhét folyamán minden esztendőben újra átéli Jézussal együtt, napról-napra, szinte óráról-órára, isteni Vőlegénye véres misztériumának minden egyes mozzanatát. Gyermekei elé tárja azoknak a szenvedéseknek szörnyű színjátékát, melyek megváltották az emberiséget. Valamikor tilos volt minden szolgai munka ezeken a szent napokon. A törvényszéki tárgyalásokat el kellett napolni, szünetelt a kereskedelem, sőt az ügyvédek sem folytathatták mesterségüket. Ilyenkor minden szív megrendült, minden lelket az a gondolat foglalkoztatott, hogy az Istenember szenvedéseivel megváltotta a világot. Most milyen közömbösen töltik el ezeket a napokat azok a lelkek, akiket Krisztus vére mentett meg! Mi az Egyházzal együtt annál nagyobb buzgósággal elmélkedjünk e szent misztérium különböző eseményeiről. Megbecsülhetetlen kegyelmek forrásai nyílnak bennük számunkra.

Jézus életében a szenvedés foglalja el a legfőbb helyet. Ez ”az ő műve”. Oly nagyra értékeli ő maga is, hogy nem elégszik meg azzal, ha egyszer egy évben, a nagyhét ünnepei alkalmával gondolunk rá, hanem naponként emlékezetünkbe akarja idézni. Ezért olyan áldozatot rendelt, amely a századokon át folyton megújítja a Kálvária áldozatának emlékét és hatását. Ez a szentmiseáldozat: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. (Lk 22,19; 1Kor 11,24)

Bensőségesen és a leghatásosabban akkor vehetünk részt Jézus szenvedéseiben, ha résztveszünk e szent áldozaton vagy Krisztussal együtt bemutatjuk.

Az oltáron ugyanaz az áldozat újul meg, mint amely a Kálvárián végbement. Ugyanaz a főpap, Jézus Krisztus ajánlja fel Atyjának a pap kezével. Ugyanaz az áldozat is, csak az áldozat bemutatásának módja különböző. Gyakran felsóhajtunk: „Bárcsak ott lehettem volna a Golgotán a Szűzanyával, Szent Jánossal vagy Magdolnával!” Pedig a hit szemével ugyanazt a Jézust látjuk ott, aki feláldozza magát az oltáron. Misztikus módon megújítja áldozatát, hogy részesítsen bennünket érdemeiben és elégtételében. Nem látjuk ugyan a test szemével, de hitünk tanúskodik róla, hogy ott van, ugyanabból az okból, amiért a kereszten áldozta fel magát. Ha élő hittel veszünk részt a szentmisén, akkor leborulunk Jézus lába előtt, aki feláldozza magát. Akkor egyesülünk vele, egyesülünk szeretetével, melyet Atyja és az emberek iránt érez, egyesülünk gyűlöletével a bűn iránt. Akkor vele együtt mondjuk: „íme, eljövök, ... hogy megcselekedjem, ó Isten, a te akaratodat”. (Zsid 10,7; Zs 39,8–9)

Különösen akkor hatolhatunk be érzelmeibe, ha felajánljuk magunkat Jézussal együtt és egyesülünk vele a szentáldozásban. Krisztus akkor önmagát adja nekünk. Kiengeszteli, és megsemmisíti bennünk a bűnt. A kereszten vele együtt mi is meghaltunk a bűnnek: „Krisztussal együtt keresztre szegeztettem”,– mondja Szent Pál is. (Gal 2,19) Krisztus élete ezen utolsó pillanataiban sem választott el minket magától: megadta nekünk a kegyelmet, hogy romba döntsük magunkban a gonoszság országát – hála az ő halálának –, hogy mi is résztvehessünk a választottak szent és szeplőtelen társaságában: „Sem folt, sem ránc ne legyen rajta...”

Végül azáltal is egyesülhetünk ezzel a misztériummal, hogy Krisztus iránti szeretetből szívesen tűrjük azokat a szenvedéseket és kellemetlenségeket, melyeket a gondviselés szándékai szerint el kell viselnünk. Midőn Jézus, görnyedezve a durva kereszt alatt, a Kálvária felé tartott, elesett a teher súlya alatt. Őt, akit a Szentírás „az Isten erejének” nevez (1Kor 1,24), őt látjuk megalázva, erőtlenül a földre borulva. Nem tudja tovább hurcolni keresztjét. Embersége ezzel is csak hódolni akart az Isten hatalma előtt. Ha Jézus akarta volna, e gyengesége ellenére is el tudta volna vinni keresztjét egészen a Kálváriáig. De ebben a pillanatban istensége úgy akarja. hogy a mi üdvösségünkért embersége érezze a gyengeséget és így kiérdemelje számunkra az erőt, hogy mi is el tudjuk viselni szenvedéseinket.

Isten nekünk is kiosztja a mi keresztünket, amit hordoznunk kell. és mindegyikünk azt gondolja, hogy az övé a legsúlyosabb. Nem szabad sokat okoskodnunk, nem szabad így gondolkodnunk: „Isten megváltoztathatta volna életem ilyen vagy olyan körülményeit!” El kell fogadnunk a keresztet, úgy, amint van. Krisztus Urunk mondotta: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen engem”. (Mt 16,24; Mk 8,34; Lk 9,23)

Ha ily nagylelkűen viseljük a mi keresztünket, akkor egyesülünk Krisztussal. Mert jól jegyezzük meg, hogy csak akkor veszünk igazán részt az ő keresztjének hordozásában, ha mi magunk is hordjuk a magunkét. Az evangélium elbeszélése szerint, midőn a zsidók látták, hogy áldozatuk teljesen elgyengült és attól féltek, hogy nem jut el a Kálváriáig, megállították az arra haladó Cirenei Simont és kényszeríttették, hogy segítsen az Üdvözítőnek. (Mt 27,32; Mk 15,21) Mint említettük, Krisztus meríthetett volna elég erőt istenségéből, ha akarta volna. De ő elfogadta a segítséget. Arra akart ezzel figyelmeztetni bennünket, hogy mindannyiunknak kell segítenünk hordozni az ő keresztjét. Mintha azt mondaná nekünk: „Fogadjátok el azt a részt, amit kínszenvedésem napján félretettem számotokra az én fájdalmaimból”. Nem kell-e elfogadnunk Krisztus kezéből ezt a fájdalmat, megpróbáltatást, azt az ellentmondást, nehézséget? Szabad-e visszautasítanunk azt a néhány cseppet abból a kehelyből, melyet maga kínál nekünk, és melyből ő ivott először? Mondjuk tehát neki: „Igen, isteni Mesterem, elfogadom a magam részét, teljes szívemből, mert te adod nekem!” Vegyük hát mi is magunkra a keresztet, mint ahogy Krisztus is magára vette, iránta való szeretetből, vele egyesülve. Néha ugyan érezzük majd, hogy a teher feltöri vállunkat. Szent Pál is bevallja, hogy voltak életében olyan órák, amikor a sok szomorúság és üldöztetés miatt „még életét is megunta”. (2Kor 1,8) De a nagy Apostolhoz hasonlóan nézzünk mi is Arra, aki szeretett minket és önmagát adta értünk. Azokban az órákban, midőn a testünk gyötrődik, lelkünk megtörik, szellemünk sötétségben botorkál és érezzük, hogyan égeti lelkünk mélyét a Szentlélek tisztító tüze, egyesüljünk Krisztussal még nagyobb szeretettel. Akkor keresztjének ereje és kenete átárad reánk is, és nemcsak erőt merítünk belőle, hanem békét is és belső örömet, mely még a szenvedés közepett is tud mosolyogni: „Felette bőséges az én örömem minden szorongatásunk mellett”. (2Kor 7,4)

Az Úr Jézus ezeket a kegyelmeket érdemelte ki számunkra. Midőn Krisztus, az Istenember, Cirenei Simon segítségével fölért a Kálváriára, rágondolt mindazokra, akik a századok folyamán segítenek majd neki vinni a keresztet, midőn szívesen fogadják a magukét. Ekkor érdemelte ki számukra az erőt, a lemondás és odaadás kimeríthetetlen kegyelmeit, hogy ők is mondhassák hozzá hasonlóan: „Atyám, ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd!” – Miért?

Fontos igazság ez, melyről most elmélkedünk.

A megtestesült Ige, az Egyház feje a legnagyobb részt vállalta a szenvedésből, de az Egyházra, az ő misztikus testére is akart hagyni egy részt belőle. Szent Pál ezt ezekkel a különösen hangzó, de mély értelmű szavakkal magyarázza meg: „Örömest szenvedek értetek és kiegészítem testemben azt, ami híja van Krisztus szenvedéseinek, az ő teste, az Egyház javára”. (Kol 1,24) Tehát hiányzik valami Krisztus szenvedéseiből? Egyáltalában nem. Az ő szenvedése túláradó, mérhetetlen volt és végtelen érdemet szerzett vele: „Bőséges nála a szabadítás...” Semmi sem hiányzik Krisztus szenvedéseiből, melyekkel megváltott minket. Miért beszél akkor Szent Pál „kiegészítésről”? Szent Ágoston adja meg rá a választ: „Az egész Krisztus: az Egyház, mely egyesül fejével, aki Krisztus. A fej betöltötte minden szenvedését: hátra volt még, hogy a test is elszenvedje Krisztus szenvedéseit. Már pedig Krisztus teste és tagjai ti vagytok”. („Impletae erant omnes passiones, sed in capite: restabant adhuc Christi passiones in corpore; vos autem estis corpus Christi et memba.” Enarrationes in Psalmum LXXXVI. 5.)

Mi is egyesüljünk hát Krisztus szenvedéseivel, mint az ő tagjai. Krisztus nekünk is félretett egy részt kínszenvedéséből, de a kereszt mellé megadta a szükséges erőt is, hogy viselni tudjuk. Mert, mint Szent Pál mondja, Krisztus „irgalmas és hűséges főpap”, aki maga is kipróbálta a szenvedést.

V.

Sőt Krisztus nemcsak azt a kegyelmet érdemelte ki számunkra, hogy vele együtt hordozzuk keresztünket, hanem dicsőségében is részesít bennünket, ha egyesülünk szenvedéseivel: „Krisztus társörökösei (vagyunk), ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk”. (Róm 8,17) Mind a mi dicsőségünk nagyságát, mind az övét „szenvedésünk” mértéke szabja meg. Jézus dicsősége végtelen, mert mint Isten, kínszenvedése alkalmával a szenvedés és megaláztatás minden mélységét kimerítette. És mivel ennyire megalázta magát, «azért az Isten is igen felmagasztalta őt”. (Fil 2,9) Bármilyen fontos helyet foglal is el azonban Jézus életében a szenvedés, bármennyire szükséges volt is a mi üdvösségünk és megszentelődésünk miatt, ezzel még nincs vége misztériumai sorozatának.

Megfigyelhetjük az evangéliumban, hogy midőn az Úr Jézus szenvedéséről beszél apostolainak, mindig hozzáteszi, hogy „harmadnapra feltámad”. (Mt 16,21; 17,22; 20,19) E két misztérium Szent Pál gondolataiban is összekapcsolódik, akár magáról Krisztusról beszél, akár misztikus testéről. (Róm 4,25; 5,1–2) Jézus feltámadása pedig megdicsőült életének hajnalhasadása volt. Ezért van az, hogy midőn az Egyház Vőlegénye szenvedéseinek emlékét üli, bánatának érzelmeibe belevegyül a diadal hangja is. A fekete vagy violaszínű miseruhák, az oltárfosztás, a Jeremiás prófétától vett „lamentációk”, a harangok hallgatása, mind arról a keserű gyászról tanúskodik, amely elszorítja a Jegyes szívét a fenséges dráma évfordulójának napjain. – És mégis, milyen himnuszt énekel az Egyház? A dicsőség diadalénekét: Vexilla Regis prodeunt.

Király zászlói lengenek,
villog titkával a kereszt...
Oh fényes és dísz-terhű fa,
királyi bíborral veres!...

Te áldott, kinek ága közt
a világ Kincse lebegett ...
Üdvözlégy, oltár s áldozat,
melyen a dicső szenvedés esett:
az Élet halt halált
s holtával adott életet!

(Babits Mihály fordítása)

„Fájáról kormányoz az Úr!” Krisztus a kereszt által győzött. Az a kereszt, mely jelképezi Krisztus megaláztatásait, mióta őt rászegezték, most már a főhelyet foglalja el templomainkban. A kereszt, üdvösségünk eszköze, Krisztus dicsőségének az ára volt: „Nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe?” (Lk 24,26) Így van ez a mi életünkben is. A szenvedés nem az utolsó szó a keresztény életben. Ha résztvettünk az Üdvözítő szenvedésében, részesülünk majd dicsőségében is. Jézus halála előestéjén mondotta tanítványainak: „Ti vagytok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban.” Majd hozzáfűzi: „Azért én is rendelem nektek, miként Atyám országot rendelt nekem, hogy egyetek és igyatok asztalomnál az én országomban”. (Lk 22,28–29) Ez az isteni ígéret nekünk is szól. Ha mi is „kitartunk Jézussal megpróbáltatásaiban”, ha gyakran elmélkedünk szenvedéseiről, hittel és szeretettel, akkor Krisztus hozzánk is eljön majd, mikor üt utolsó óránk, hogy bevezessen minket is Atyja országába.

Eljön majd az a nap, korábban, mint gondoljuk, mikor utolér minket a halál. Ott fekszünk majd kiterítve, mozdulatlanul a halálos ágyon. Akik körülöttünk állnak, szótlanul néznek ránk, mert nem tudnak rajtunk segíteni. Minden kapcsolatunk elszakadt a külső világgal. Lelkünk egyedül lesz Krisztussal. Csak akkor értjük meg majd, mit jelent az: kitartani Krisztussal az ő megpróbáltatásaiban. Haláltusánkban, mely most már a mi végső, döntő küzdelmünk, így szól majd hozzánk: „Ti nem hagytatok el engem haláltusámban. Kitartottatok mellettem, mikor a Kálváriára mentem, hogy meghaljak érettetek. Most én jövök hozzátok, hogy segítségtekre legyek, és magammal vigyelek benneteket. Ne féljetek, bízzatok bennem: én vagyok!” (Lk 24,36; Jn 6,20) Akkor bizton mondhatjuk majd a Zsoltáros szavát: „Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól sem, mert te velem vagy”. (Zs 22,4)