A Nagyhétről (Szunyogh Xavér Ferenc)

A Nagyhétről

1. Bevezetés

A virágvasárnapi szertartás az egyházi év legszentebb hetének volt a nyitánya. A legszentebb hét, mert liturgiájában a legnagyobb, legcsodálatosabb és kegyelemben leggazdagabb titkokat ünnepeljük. Innen erednek a különböző nevek is, amelyek azt a liturgiában vagy a nép ajkán jellemzik. A liturgiában „Hebdomada major”-nak is, meg „sancta”-nak is nevezik, azaz nagy- és szenthétnek, a nagy és szent titkok miatt, amelyeket megünnepel; de szentnek a komoly és jámbor életmód miatt is, amely ebbe az időszakba való. Csendes hétnek is nevezik, mert benne hangos ünnepek nincsenek megengedve, hanem igenis a léleknek csendes magábavonulása és legalább a három utolsó napon az ügyes-bajos dolgok lehető szüneteltetése. Az első keresztény császárok megtiltották ezeken a napokon a bírósági tárgyalásokat, közmunkákat és szórakozásokat. A középkorban az egész héten szombati nyugalom volt. A Nagycsütörtöktől kezdve a zsidóknak nem volt szabad többé a keresztények között megjelenniök. Németül „Karwoche”-nak vagy gyászhétnek is nevezik, mert az Egyház a nagyhéten az Úr szenvedését és halálát ünnepli. Ezt a nevet eredetileg csak a péntek, a hét legnagyobb gyásznapja viselte (az ónémet „Kara” = siratás vagy gyász szóból származik). Csak lassanként, a régi liturgia szellemét elfeledve, ruházták át ezt a nevet az egész hétre.

Az ókeresztény évszázadokban általános szokás volt a nagyhét alatt csak este kenyeret, sót enni és vizet inni, az ún. xerophágiát tartani. Egyes buzgó emberek annyira böjtöltek, hogy a két utolsó napon, vagy legalább 40 óra hosszat Húsvét reggeléig, egyáltalán semmit sem ettek.

2. Jelentősége

Ennek a hétnek a nagy jelentősége a rendkívüli és megható szertartások által is kitűnik. Minden egyes nap kiváltságolt nap, tehát ezen a héten semmi más ünnepet nem szabad tartani. Az összes liturgikus imákat, énekeket és olvasásokat Urunk szenvedéseire és megváltásunk nagy titkaira irányuló gondolatok töltik el.

Mennyire előkészített minket az Egyház, mielőtt ebbe beléphettünk! Mennyire észrevehető volt Hetvenedvasárnap óta a liturgiában a folyton fokozódó erősödés. Minden héttel magasabbra emelkedünk. Eleinte, ha az Egyház a keresztről vagy feltámadásról nyilatkozott is, ezt mindig burkoltan tette: képekben és jelekben, nehogy ezt a legdrágábbat profán tekinteteknek kitegye. Most azonban elhúzza a függönyt, és szemtől-szembe nézhetjük a legszentebbet, sőt többet tehetünk, most a legmegkapóbb szent történetben magunk is misztériumos valósággal részt vehetünk.

A nagy és szent hét, jól jegyezzük meg: a liturgia szelleme szerint nem gyászhét, és ezért benne a kereszt és a feltámadás elválaszthatatlanok. Krisztus megváltói működése nem végződik a halállal, hanem a feltámadás győzelmébe megy át. Nem szabad tehát az Úr szenvedését az ő feltámadásától különválasztani. A liturgia nem akar ezen a héten az Úr szenvedésein csupán siránkozni és panaszkodni. Az ősi keresztény felfogás szerint az egész héten győzelem és öröm vonul keresztül, mely Krisztus szenvedéseiben csak átmenetet lát (pascha maga is átmenetet jelent) a feltámadás dicsőségéhez. A hét liturgiáját nem érthetjük meg, ha nem tartjuk ezt a gondolatot világosan magunk előtt. Az elkövetkező hétnek nincs egy olyan napja, melyen ez a húsvéti és győzelmi motívum ne csengene ki világosan. Gondoljunk csak a virágvasárnapi liturgiában az Úr iránt tanúsított királyi hódolatra és a nagypénteki keresztfelmagasztalásra.

Virágvasárnap

Virágvasárnap először az Úr Jézus Jeruzsálembe vonulásának ünnepe, azután az Úr szenvedésének kezdete.

1. Története

Virágvasárnap ünnepe Jeruzsálemből származik. A kereszténység felszabadulása után a IV. században hamarosan nagy fénnyel kezdték megünnepelni. Először az Olajfák hegyén jöttek össze a Jeruzsálemben lakó keresztények és ott imádkoztak. Közben a Szentírásnak a mai napnak megfelelő részeit olvasták. Azután felolvasták az Úr Jézus bevonulásáról szóló evangéliumot. Majd pálma- és olajágakkal kezükben bevonultak ők is a püspökkel és a papokkal a városba. Közben a „Benedictus” antifonát énekelték. A körmenet az Anastasis templomában fejeződött be. – Nyugaton eleinte dominica competentium volt a vasárnap neve, mert a keresztségre készülőknek sok helyen most mondták el először a hitvallást – ez a traditio Symboli – hogy ezt kívülről megtanulják. A VIII. század vége felé terjed el nyugaton is ez a keleti ünnep, és ettől kezdve nevezik Dominica (in ramis) Palmarumnak.

2. A pálmaszentelés

A VIII. századtól szokásos pálmaszentelés az ún. „missa sicca”, szárazmise, azaz oly szertartás, mely liturgikusan úgy van felépítve, mint a szentmise rítusa. Van introitusa, oratiója és olvasmánya. (Ez leírja Izrael népének kivonulását a bájosan szép Elimből, ahol 12 forrás bugyogott és 70 pálma emelkedett az ég felé, és útjukat a Sin-sivatagba, ahol Isten a mannát, az égből való csodakenyeret küldte.) A graduale helyett következik két responsorium, azután Jézusnak Jeruzsálembe való bevonulásáról szóló evangélium. Eddig tart a hittanulók miséjének megfelelő rész.

Következik a kenyér és bor felajánlása helyett a pálmaágak felajánlása. Az áldozati adományokat ugyanis a hívtők hitből fakadó jócselekedetei adják, akik ma győzelmi pálmákkal, boldog húsvéti örömmel mennek az Üdvözítő elé. Erre következik prefáció formájában a háromszoros Sanctus-szal végződő Istent dicsérő ének, mint a világ alkotójához és urához.

Azután következnek a rendes mise átváltoztatása helyett a megszentelési imák, melyek által a pálmák és az olajágak szentelményekké válnak és azok ájtatos használatuknál nekünk a mennyből kegyelmeket közvetítenek, amint ezt az öt imádság is mutatja. Ezen megszentelési imák után a pap szentelt vízzel hinti meg a pálmákat annak jeléül, hogy a bűn átkától megtisztíttatnak, és megfüstöli azokat tömjénnel, szentségük jelképével.

A rendes misében következik a viszont-adományoknak, az átváltoztatott kenyérnek és bornak a kiosztása a szentáldozásban, ehhez hasonlóan most is egy imával a pálmák szétosztásához fog a pap, és ebben a „szárazmisében” ez mintegy az áldozás helyét képviseli. Ez az imádság kéri azt a kegyelmet, hogy az Úrnak a hit útját készítsük, amelyen minden gonoszság eltávolítása után a mi cselekedeteink mintegy az igazságosság hajtásai viruljanak az Isten előtt hogy méltók lehessünk az ő nyomdokait követni.

Mialatt a pap a megszentelt pálmát a klérus és a nép között szétosztja, a kórus felváltva két antifonát énekel. Ezek a jeruzsálemi ifjúságot dicsőítik, amely valamikor ájtatos tisztelettel az Üdvözítő elé ment, előtte az úton még a ruhákat is kiterítette és pálmákkal integetve így üdvözölte öt: „Hozsanna a magasságában, áldott legyen, ki az Úr nevében jön”.

3. A körmenet

Mint ahogyan ez a pálmaszentelés Izrael fiainak az egyiptomi rabságból való örvendetes kivándorlására emlékeztet minket, és ezzel ezen a napon gondolatainkat az ószövetség jelképes pászkájára irányítja, éppúgy a liturgia is ünnepélyes pálmafelvonulással megy annak elébe, aki minket a bűn rabságából megvált. A pálmás körmenet, amelyen a résztvevők a megszentelt pálmákat kezükben tartják, antifonák éneklése közben kivonul az előcsarnokba, vagy a templom előterére. Az antifonák Jézusnak Jeruzsálembe való bevonulását éneklik. A visszavonulásnál azonban a pálmavivők a templomot zárva találják, és belülről ünnepélyes ének csendül: „Gloria laus et honor tibi sit”. Ezt a verset a kinn várakozók ismétlik, és így felelnek a most következő himnuszok mindegyikére, amelyek mind odaadó tisztelettel dicsőítik az Üdvözítőt. Az ének után a keresztvívő ráüt a kereszt nyelével (háromszor) a bezárt ajtóra, ez kinyílik és Jézusnak Jeruzsálembe való bevonulására vonatkozó ünnepélyes responsorium éneklése közben bevonulnak a templomba. Ez az ősrégi és valamikor rendkívül népszerűvé vált pálmakörmenet nem akar pusztán Jézusnak, az isteni király és igazi főpapnak földi királyi és templomvárosába való bevonulásáról szóló liturgikus drámai ábrázolás lenni, hanem egyúttal jelképe annak, hogy Krisztus kereszthalála által a mennyei Jeruzsálem kapuit nekünk megnyitotta, és hogy csak Krisztus keresztje nyitja ki azokat.

Ez a körmenet már a 386-ik évben előfordult Jeruzsálemben, nyugaton azonban csak a VII. századtól kezdve terjed el. A középkorban gyakran az evangélium-könyvet vitték, mint Krisztus képviselőjét egy tartón, vagy pedig a keresztet, melyről a leplet eltávolították, sőt néhol a legfölségesebb Oltáriszentséget. Később az Üdvözítő szamáron ülő alakját ábrázolták, és azt is magukkal vitték. [E szokásra csak a naturális megjelenítést kedvelő németektől van adat. (A szerkesztő megjegyzése)] Néha két körmenetet is rendeztek; ezek egymás elé vonultak. Vagy egy, a városon kívül lévő templomban szentelték meg a pálmákat, dicsőítették a keresztet a zárt városkapu előtt, és azután a himnusz éneklése mellett bevonultak a városba.

Milyen csodálatosan szép, mily ünnepélyes és szent a régi időkből való pálma-körmenet, mily fölemelő egyúttal az a gondolat is, hogy ezen a napon az egész földkerekségen mindenütt, a katholikus és igazán hívő nép ezen őskeresztény módon hódol Megváltójának. Éppen ezért hozzuk mi is ezen hódolatot az Üdvözítőnek, kinek tanítása és példája a mi üdvösségünket és boldogságunkat jelenti. Alakítsuk életmódunkat is pálmás körmenetté, amelynél erénycselekedeteink a szentelt pálmák és ájtatosságunk dicsőítő énekek legyenek. Szenteljük magunkat és mindenünket Isten magas érdekeinek Jeruzsálem lakói példájára, akik az Úr elé még ruháikat is leterítették.

Nagycsütörtök

1. Tárgy

Nagycsütörtökkel kezdődik az Újszövetség legszentebb pászkaünnepe. Liturgiája úgy mutatja nekünk Krisztust, mint főpapot, ahogy odaadó szeretetét az utolsó vacsora termében és az Olajfák hegyén hősies nagysággal s egyben bensőséges szelídséggel, sőt megragadó szépséggel kinyilvánította.

Ma a legfölségesebb Oltáriszentség alkotja a liturgikus imádságok és cselekmények lényeges tartalmát mindazzal együtt, ami a Sion hegyén tartott, kegyelmekben gazdag, utolsó vacsorán ehhez kapcsolódott: úgymint, az Úrnak nagy alázatossága a lábmosásnál, annak az áldozatnak előzetes, vérontásnélküli bemutatása, amelyhez az Úr magát a következő nap, szörnyű kínok között, mint áldozati Bárány önként odaadja, és ezzel az Újszövetség titokzatos áldozati és szeretetlakomájának megalapítása, Jézusnak az Olajfák hegyére bevonulása, a Getszemáni-kertben átszenvedett órái és ellenségeinek hatalmába való önkéntes kiszolgáltatása.

Az ősegyházban ezen a napon volt a megkeresztelendőknek utolsó scrutiniuma. Ez volt a szent keresztségre való előkészületük befejezése, azért most szent olajjal megkenték őket. Erre emlékeztet minket ma az olajok megszentelése, amelyet a püspök a székesegyházban a szentmise alatt végez el. Végül ezen a napon volt a nyilvános vezeklők felvétele és feloldozása, tehát vezeklésük ünnepélyes befejezése, amikor a többiekkel együtt először járultak a szentáldozáshoz.

2. Neve

Fölséges és tartalomban gazdag jelentősége miatt megfelelő nevekkel nevezték ezt a napot. A görögöknél és a nyugat némely országában szent, vagy nagycsütörtöknek is hívják. A liturgikus könyvekben a főünnepségre vonatkoztatva, ezt a címet viseli: Feria V. in Coena Domini = csütörtök az Úr vacsorájának emlékére. Német nyelven és ezt utánozva sokszor magyarul is zöldcsütörtöknek nevezik, ez a megjelölés egészen a XII. századig kimutatható és a legkülönbözőbb magyarázatokat vetette fel. Egyesek nevét a zöld miseruhákból magyarázzák, amelyek III. Ince (1198-1216) előtt szokásban voltak, a nyilvános vezeklőkre való vonatkoztatással, akik a feloldozás által Krisztus szőlőtőkéjén száraz ágakból megint zöld ágakká lettek. Mások nevét az ónémet grünen = greinen, vagyis sírni szóból származtatják, miután a bűnbánó vezeklők a templomba való bevezetésük alkalmával bűneiket gyakran hangosan megsiratták, vagy mert az egész rítus szívet megindító szertartás volt, úgy, hogy a napot „Grüner-Donnerstag”-nak nevezték. Mások megint a nevét a zöld füvekből magyarázzák, amelyeket az ebédnél használtak, emlékeztetésül arra a zöld salátára, amely a zsidó pászkalakomáknál is szabály volt.

3. A történet

Egészen biztosan tudjuk, hogy Nagycsütörtököt már a IV. és V. században Keleten és Nyugaton egyformán megünnepelték. Az első adat szerint (385-ből) Jeruzsálemben három istentisztelet volt. Az egyik korán reggel zsoltáréneklésből állott; a második az ünnepélyes mise volt délután, melyen a hívők mind megáldoztak; este pedig magán az Olajfák hegyén. Nyugaton a legrégibb adat szerint (V. század) Galliában ezt a napot „nataliciae calicis”-nek, a szent kehely születésnapjának nevezték és sok helyen ünnepnap volt az Oltáriszentség alapításának emlékére. Nevezték még később „dies indulgentiae” vagy „absolutionis”-nak, a vezeklők feloldozásának, „dies competentium”-nak, mert a hittanulók ezen a napon mondták el, tehát mintegy visszaadták a Virágvasárnap tanult hitvallást (redditio Symboli).

Később Nagycsütörtökön több mise is volt. Az első mindjárt a vezeklők feloldozása után zöld színben, a második az olajszenteléssel és a keresztelési scrutiniummal kapcsolatban, a harmadik a szent vacsora ünnepéül. Amidőn azonban a vezeklési és keresztelési rend megszűnt, csak az utolsó vacsorának megünneplése maradt a liturgia tárgya. Az olajszentelést valamint a klérus és a nép közös szentáldozását összekapcsolták ezzel, hogy mint valamikor az apostolok az Üdvözítőtől, úgy vegyék most mindnyájan a celebráns kezéből az Úr szent testét.

Ma a nagycsütörtöki liturgia 1. ünnepélyes (a püspöki székesegyházban való olajszenteléssel egybekapcsolt) szentmiséből 2. a közös szentáldozásból, 3. szentségi körmenetből, 4 az oltárok megfosztásából és 5. lábmosásból áll, amelyet azok az elöljárók végeznek alárendeltjeiken, akiknek Istentől adott tekintélyük van, tehát a pápa, a megyéspüspök, rendfőnök, keresztény uralkodók, fejedelmek és királyok. Ezek mindnyájan így szólhatnának ugyanis alárendeltjeikhez, mint az Üdvözítő az apostolokhoz: „Ti engem mesternek és Úrnak híttok és jól mondjátok, mert az vagyok.” (János 13,13)

4. A szentmise

A szentmise külsejében fényes ünnepi jelleggel bír, annak ellenére, hogy énekrészei és imái az Úr szenvedéseire vonatkoznak. A miseruhák fehérszínűek, az oltár is fehér díszben van, virágokkal és szőnyegekkel gazdagon díszítve. Az oltárkeresztet az eddigi violaszínű lepel helyett fehér takarja. Harangzúgás és orgonaszó mellett éneklik a Glóriát. Mindezt az Úr titokzatos szeretetére való örömteljes emlékeztetésül, amely szeretettel az Oltáriszentségben magát nekünk ide ajándékozta.

A Glória után azonban hirtelenül elnémul a hangos örömujjongás, az orgona és a harangok elnémulnak a nagyszombati húsvéti Glóriáig. Az ünnep most ama esti órának szent komolyságát viseli, amidőn az Úr apostolaival együtt utoljára ette a jelképes húsvéti bárányt és odaadta magát nekik titokteljes eledelül a kenyér és bor színében. A szentlecke emlékeztet bennünket a legfölségesebb vacsora szerzésére, az evangélium pedig elmondja a lábmosást, míg a mise egyéb szövege majdnem kizárólag az Úr keserű lelki szenvedéseivel foglalkozik. A fakereplők, amelyek most az oltárcsengőket és harangokat helyettesítik, a legrégibb keresztény időkre emlékeztetnek bennünket, amikor az élesen csengő ércharangok még ismeretlenek voltak. Az átváltozásnál a római rítus szerint két, nálunk három nagy ostyát konszekrál, az egyiket a miséhez, a másikat a nagypénteki liturgiához, a harmadikat a szentsír számára. Ezeket a pap az áldozás után egy üres kehelybe teszi el, pallával és paténéval befedi és fehér selyemlepellel leköti. A máskor szokásos békecsók elmarad, mert Júdás a szeretet jelét áruló csókjával ma megszentségtelenítette. Az áldozásnál a jelenlévő papok mindnyájan karinget és stólát vesznek fel, és mindnyájan magukhoz veszik az Úr testét a celebráns kezeiből, mert magánmiséket ezen a napon nem lehet mondani. A világi hívőknek is a mai napon kellene, amennyire lehetséges, áldozáshoz járulva résztvenniök ez áldozási ünnepélyen, utánozva ama első szentáldozást, amely az utolsó varsora termében volt.

5. A szentségi körmenet

A szentmise után az oltáron lévő befedett kelyhet a szent ostyával, lehetőleg a legünnepélyesebb körmenetben egy, a templomon belül lévő, virágokkal ünnepélyesen feldíszített és kivilágított kápolnába viszik át, és ott elzárják. Itt a következő reggeli istentiszteletig éjjel-nappal szentségimádást kellene tartani, és a legfölségesebb Oltáriszentséggel szemben ugyanazt a tiszteletet kellene megadni, mint a nyilvános kitételnél. Azokban a templomokban, ahol ünnepélyes karimát tartanak, körmenet után a vespera-t mondják el. E vespera alatt az áldoztató kehelyt is elviszik a tabernákulumból és a tabernákulumot nyitva hagyják annak emlékezetére, hogy Krisztust szenvedései napjaiban övéinek köréből kiragadták.

6. Oltárfosztás

A nyitott ajtajú és üres tabernákulum látása hirtelen elvezet bennünket a nagypéntek komolyságába. A most következő Denudatio Altarium = az oltárok megfosztása is már készülődés a Nagypéntek liturgiájához. A vespera után, vagy az áldoztatási kehely átvitele után a celebráns (a szerpappal együtt) albában és violaszínű stólában az oltár lépcsőjére megy és a következő antifonát imádkozza: „Diviserunt sibi vestimenta mea et super vestem meam miserunt sortem = felosztották maguk közt ruháimat, köntösömre sorsot vetnek”. Azután az oltárokon lévő oltárterítőket eltávolítja, s közben a 21-ik, vagyis a szenvedési zsoltárt imádkozza. Az oltárokon csak a kereszt és a gyertyatartók maradnak. Így állnak megfosztva az oltárok Nagyszombatig, és világosan jelképezik azokat a megfosztásokat, amelyeket az Úrnak szenvedéseiben tűrnie kellett: legtisztább testének ruháitól való fájdalmas megfosztását, a kereszt szégyenfáján istenségétől és szentségétől való megfosztását és minden vigasztalástól való megfosztását az Istentől való elhagyatottságában.

Régebbi időkben az oltároknak borral és vízzel való ünnepélyes mosása volt szokásban ezen a napon (most csak a római Szent Péter templomban végzik ezt) és szokásos volt még a liturgikus edények tisztogatása is.

7. Az olajszentelés

Püspöki székesegyházakban a püspökök a szentmise alatt a szentolajokat szentelik, azaz azokat az olajokat, amelyeket a liturgiában a szentségek kiszolgáltatásánál és a szentelésekhez használnak, és a kegyelem lelki hatását jelképezik és közlik is. Ezek: a betegek olaja, a katechumenek, vagyis a megkeresztelendők olaja és a szent krizma. Mind a három, olajbogyóból sajtolt tiszta olaj, csak a krizmánál van egy kevés balzsam az oliva-olajjal összevegyítve. Megkülönböztetésüket csak a szentelési imák és alkalmazásuk által érik el. Ez a szentelés apostoli eredetű és a püspök kizárólagos joga, aki legfőbb tulajdonosa az Egyházban az összes szentelési meghatalmazásoknak. Ezen a napon pedig azért szentelik, mert egykor a mai scrutiniumban a katechumeneket a szent keresztséghez való közvetlen előkészület céljából mellükön és a válluk között megszentelt olajjal, azaz a katechumenek olajával megkenték s a keresztség (és a bérmálás felvétele előtt, mely régen Húsvét éjjelén történt) jobb szentelési alkalom nem kínálkozott. A szentelés kezdetben külön misében történt, és még ma is a püspök miséjébe van beleszőve, mert minden áldás és szentelés, de különösen a szentségi kegyelmek üdvözítő erejüket Krisztus kereszthalálából nyerik. A betegek olaját, amely arra van hivatva, hogy lelkünket az utolsó kenet szentségében a haláltusára megerősítse és a mennyországba való bejutás utolsó akadályait, „a bűnök maradványait” elhárítsa, a püspök egyedül szenteli és pedig az átváltozás után a Kánon végső imádsága előtt, amely a következő szavakkal kezdődik: „Per quem haec omnia.” Ezen a helyen ugyanis az első keresztény századokban, bizonyos napokon, külön áldási formulák mellett más tárgyakat is megáldottak, különösen élelmiszereket, úgymint mézet, tejet, szőlőt stb. A katechumenek olaját és a krizmát az áldozás után, egy külön erre a célra előkészített asztalon szentelik. Ennél asszisztálnak a püspöknek: 12 pap, 7 diákonus és 7 subdiákonus, a 12 apostolokra és a 7 őskeresztény diákonusra való emlékezetül. A szentelési imák kizárólag a két olajnak a keresztelésnél és bérmálásnál való alkalmazására vonatkoznak. A szentelés előtt a püspök és a papok az olajok fölé lehelnek, a Szentlélek üdvösséget hozó kegyelmeinek jeléül. A szentelés után a szent olajakat, mint a megszentelő erő viselőit, háromszoros térdhajtással és ez üdvözlettel köszöntik: „Ave sanctum Oleum”, illetve „Ave sanctum Chrisma”. Végül pedig megcsókolják az olajedényeket, hálás megemlékezésül azokról a nagy kegyelmekről, amelyeket ez olajak az emberi lelkekben, és általában Krisztus egyházában árasztani fognak. Az olajakat nagy ampullákban, vagy kannákban szentelik meg, azután kisebb edényekben szétküldik az espereseknek és ezek kis tartályokba öntik a plébánosok és lelkészek részére. Hogy felcserélés ne történhessék, minden tartály jelzést visel: O. C. = Oleum Catechumenorum, S. C. = Sanctum Chrisma O. I. = Oleum Infirmorum. A szent olajakat a sekrestyében kell őrizni, és csak a következő év új olajainak átvételéig szabad használni. Ami megmarad az előző évről, azt elégetik.

8. A lábmosás

V. Pius (1566-72), a római misekönyv reformátora óta, a lábmosás is hozzátartozik a nagycsütörtöki ünnepélyes liturgiához. Tanítja a nagy tisztaságot, amellyel a léleknek az áldozáshoz kell járulnia: mentnek kell lenni a bűnöktől, sőt azon kell mindenkinek iparkodnia, hogy tiszta maradjon a mindennapi élet kis hibáitól és tökéletlenségeitől is. Emlékeztet minket ez a szertartás arra a megfoghatatlan, kiáradó nagy szeretetre és alázatosságra, amellyel az Istenember ezt az utolsó rabszolga szolgálatot apostolainak tette, és megbízta őket, hogy ezen példáját. kövessék. A pápa a lábmosást 13 fehérbe öltözött papon végzi, a püspök 13 kanonokon vagy 13 szegényen, az apátok vagy más prelátusok 13 szegény aggastyánon, éppúgy a keresztény fejedelmek és uralkodók is. A 13-ik jelenti Szent Pál apostolt, vagy magát Krisztust is a Nagy Szent Gergely pápa életéből vett legenda alapján. A szent pápa ugyanis naponként 12 szegénynek adott enni, egy alkalommal maga Krisztus Urunk csatlakozott hozzájuk, mint 13-ik, egy angyal képében.

A szertartást végző prelátus violaszínű stólát és pluviálét vesz fel, de a mise alatt segédkező szerpapok fehér paramentumokban segítenek neki. A diákonus először a szentmisében szokásos rítussal a lábmosásról szóló evangéliumot énekli. Erre a prelátus leveszi a pluvialét, körülövezi magát egy fehér vászondarabbal és kezdi az „apostolokon” a lábmosást. Mindegyik előtt letérdel, vizet önt annak mezítelen lábára, megtörli és megcsókolja azt. Ez alkalommal az „apostolok” gyakran fehér köpönyegbe öltözve, egy vagy két sorban egymás mellett ülnek. A kórus közben antifonákat énekel, amelyek az Úr lábmosására vonatkoznak, avagy a szeretetre vonatkozó parancsát dicsőítik. Mivel e szavakkal kezdődnek: „Mandatum novum do vobis”, azért ezt a szertartást Mandatum-nak is nevezik. A lábmosás után a prelátus a trónjához megy, a pluvialét megint felveszi, és az egész szertartást szép kis versiculusok egész sorával és lelkünk megtisztulásáért való imádsággal fejezi be, melyet a lábmosás jelképez.

9. Más szokások

A kolostorokban némely helyen a Nagycsütörtök liturgiája méltó befejezést nyer az Úr búcsúbeszédével (János 13–18). A lábmosás után a diákonus elolvassa ezt egészen a következő szavakig: Keljetek fel, vonuljunk el. - A közös ebédnél azután, amelyen az „apostolok” is résztvesznek s akiket most az apát maga szolgál ki, mint asztali olvasás végigfolytatódik az egész búcsúbeszéd. Komolyan és méltósággal átvezet a következő nagypénteki liturgiához, mert az Úr szavainak legnagyobb részét az Olajfák hegyére történt visszavonulásakor, az isteni főpap áldozati útján mondotta. Az utolsó vacsora termében vérontás nélkül kezdte meg főpapi funkcióját, és azt most a keresztfán véresen fejezi be.

Az Üdvözítőnek az Olajfák hegyén kiállott gyötrelmes óráit az Egyház az egész éven át azzal hívja emlékezetünkbe, hogy sok helyen csütörtök este az Angelus-harangozás után megszólaltat egy harangot, az ún. „Krisztus halálfélelme” harangját. Ugyanazt a célt szolgálja a „szentórá”-nak nevezett ájtatosság is. A buzgó lelkek csütörtök éjjel 11-12-ig szentségimádást végeznek. Néha az éjtszakai imádság helyett, különösen a világi hivők, estefelé végzik el ezt az ájtatosságot. Hasonló módon emlékeztet minket a pénteken délután 3 órakor megszólaló harangszó az Úr halálára.

Nagypéntek

1. Tárgya

Isten örök rendelésében a legnagyobb és legtermékenyebb misztériumot, azt a szent halált ünnepli, amelyet Jézus Krisztus, az Istenember érettünk, emberekért a kereszt szégyenfáján kimondhatatlan kínok között szenvedett. Ez a földön eltöltött 33 éves áldozatos életének befejezése. Ez engedelmességének végső célja az összes bűnök elengedéséért való kiengesztelésül. A kínnak és sötétségnek kimondhatatlan szakadéka ez, amelyből azonban egy szentséggel, kegyelemmel teli világ keletkezett, egy új paradicsom és ez még mindig tökéletesedik.

2. Neve és jellege

A liturgiában a Nagypénteket Feria VI, in Parasceve-nek, azaz az Előkészülődés pénteki napjának nevezik. A zsidóknál ugyanis ez a nap volt az, amelyen mindent előkészítettek, ami az ő pászka-ünnepjükhöz szükséges volt. Másik neve: missa praesanctificatorum az előre megszentelt adományok miséje. Ma ugyanis nincs felajánlás, mert ma nem kenyeret és bort, az Üdvözítő maga-magát áldozza fel. A misében csak a tegnap előre átváltoztatott ostyával megáldozik a pap. Innen a magyar „csonka-mise” név is. Az Egyházban az apostolok idejétől kezdve a legszigorúbb vezeklőnap volt ez a nap és komolyságát az év összes péntekjei fölé szétterjeszti, mert Krisztus halálának emlékezetére az Egyház a pénteki napokon a húsételek élvezetét megtiltja, Amint nem örülhet a menyasszony vőlegényének halála napján, éppúgy az Egyház sem tud örömünnepet ülni azon a napon, amelyen Krisztust az ő vőlegényét kimondhatatlan kínok között meghalni látja. Sőt annak a gondolatnak, hogy a mi bűneink okozták Krisztus halálát, minden jámbor hívő szívében fel kell keltenie azt a komolyságot és azt a gyászt, amely minden időktől fogva Nagypéntek sajátossága volt. Ez a csendes magábavonulásnak napja, amelyen a keresztény nép szívesen szenteli magát az imádságnak és jámbor olvasásnak, de a templomi liturgikus cselekményekben is nagy buzgalommal vesz részt. A megfosztott oltár, a nyitott tabernákulum, a fekete miseruhák, minden összhangban van a golgothai nagy titokra irányuló komoly gondolattal.

3. Története

A mai nagypénteki istentisztelet főrészében Jeruzsálemből származik. A IV. században az egész csütörtöki éjtszakát az Olajfák hegyén töltötték, imádság és zsoltárok mondásával; 7 órakor a Szentkereszt templomában az igazi kereszt-ereklyét kitették csókolásra; délután 3 óra táján az ó- és újszövetség szentírásaiból olvastak Jézus szenvedéseiről, és utána imádkoztak. Nyugaton, főként Rómában, a rendes stációs istentiszteletet (zsoltárok, szent olvasmányok Jézus szenvedéseiről) végezték és imádkoztak minden állásért, de mise nem volt. Ez a régi (V. és VI. századbeli) istentisztelet alkotja ma is a nagypénteki szertartás első részét. De hamarosan (már a VIII. században) átvették keletről a kereszt tiszteletét és az áldozási szertartást, és így alakult ki végleges formájában a mai nap liturgiája, mely felépítésében a rendes szentmiséhez hasonlítható. Az első rész: a hittanulók ősi miséje teljesen megfelel a mai szentmise imádságos és oktató részének; a második a kereszt imádása a felajánlás és átváltoztatás helyett van; a harmadik rész az áldozási szertartás.

4. A hittanulók miséje

A hittanulók miséje megőrizte számunkra a mai mise ősi, kezdetleges alakját. Nincs még lépcsőimádság és introitus, mert ezek később alakulnak. Viszont megvan még a két szentlecke, és megvannak főként az „orationes fidelium”, a hívőkért, azok minden csoportjáért és minden szükségletéért, valamint a többi emberekért mondott könyörgések. Ezek közvetlenül a felajánlás előtt voltak és utánuk bocsátották el a hittanulókat. Mikor ez a rész eltűnt, akkor a kánonba olvasztották be megemlékezésként.

5. A kereszt leleplezése

A nagypénteki liturgia középpontjában a keresztnek leleplezése és az előtte való hódolat áll, az Adoratio Crucis. Az igazi kereszt tiszteletének utánzása ez a szertartás, amint ez Jeruzsálemben régtől fogva szokásban volt. Nagypénteken a nép a kereszt szent fája előtt mélyen meghajolt, azt csókolta, homlokával és szemeivel érintette, anélkül azonban, hogy azt kezeivel megfogta volna. A kórus a szertartás alatt az ún. Improperia-kat énekli, a kereszt himnuszával: Pange lingua, (Szerzője: Venantius Fortunatus, Poitiers-i püspök, meghalt 600 körül.) Ezalatt a templomszolgák a mellékoltárokon lévő kereszteket is leleplezték. Végül a keresztet a diákonus ismét az oltáron lévő helyére állítja és a következő nap „Nona”-jáig, azaz a húsvéti ünnep kezdetéig térdhajtással tiszteljük.

Ez a térdhajtás által történő tiszteletadás tulajdonképpen nem imádás, hanem tisztelés, amilyen az Úr ereklyéinek, pl. az igazi keresztből való kegytárgynak jár, és alapját abban a kapcsolatban leli, amelyben a kereszt az Üdvözítővel szemben áll. Ezt a tiszteletet „Cultus latriae relativus”-nak nevezik, ami kb. „átvitt értelemben való imádás”-t jelent. Krisztus tagjaival való érintkezés miatt, – mondja Aquinói Szent Tamás – és mert a kereszt az ő vérével volt itatva, azért imádkozunk a kereszthez úgy, mintha magához a Megfeszítetthez imádkoznánk. A mi kereszt-tiszteletünk értelme tehát az, hogy mialatt a keresztet tiszteljük, amely által megváltattunk, imádjuk azt, aki minket megváltott. A testünkkel a kereszt előtt borulunk le, lelkünkkel azonban az Úr előtt.

Az Improperiák, azaz szemrehányások mélyen komoly panaszok a kiválasztott zsidó népnek Isten iránt való hálátlansága miatt. A liturgia ezeket a Megfeszített Üdvözítőnek szájába adja. Az első három vers az ún. trisagion-ba van beillesztve; ez egy kibővített latin és görög nyelvű sanctus, amely által a világ a megfeszített Üdvözítő előtt, legmélyebb megalázása pillanatában istenségéről tesz fényes tanúságot. Ez a leleplezés és az előtte való hódolat tulajdonképpen a szentmise kánonját és az átváltozást helyettesíti.

6. A szentáldozási szertartás

Az adoratio crucis után kezdődik az áldozás szertartása. Az oltárt egy oltárterítővel, tulajdonképpen az áldozási terítővel letakarják, a gyertyákat most meggyújtják. A papság körmenetbe áll fel, hogy a szent Ostyát ünnepélyes módon a kápolnában lévő urnából a főoltárra vigyék. Most az Oltáriszentségnek és az oltárnak szokásos tömjénezése és a papnak erre következő kézmosása után kezdődik a megrövidített áldozási ünnep és pedig a szentmise áldozási rítusából való imákkal. Ezzel a nagypénteki áldozati rítus befejeződik. (Tulajdonképpen az ősegyház áldoztatási szertartásának maradványa ez. Így áldoztak keresztény őseink, ha a szentmisén kívül járultak az Úr asztalához.)

7. Egyéb szokások

Ahol nyilvános karének van, ismét vespera következik, mint előző napon. Azonban a nap komolyságának megfelelően az Egyház délután mindenütt istentiszteletet tart, a szomorú szenvedés tiszteletére, továbbá prédikációkat és keresztúti ájtatosságokat. Nálunk az Oltáriszentség az ún. szent-síron imádásra ki van téve. Az Egyház a szentsírok látogatását és az Oltáriszentség előtt való imádkozást ezen a napon és Nagycsütörtökön sok részleges búcsúval és teljes búcsúval is jutalmazta. Estefelé tartják a nagyszombati zsolozsmákat, amelyek különösen az Üdvözítő síri nyugalmát dicsőítik.

Nincs festő, aki a világ Megváltójának kereszthalálát oly tökéletes művészettel tudná szemléltetni, nincs költő, aki az Úr halálát oly szívhez szólóan tudná ábrázolni, mint az Egyház a liturgiában. Szó és ének, jelkép és valóság egyformán odahelyez minket a Kálváriára és lelkünket ellenállhatatlan erővel vonzza a Megfeszített felé. Nagypéntek liturgiája tele van megragadó szépséggel. Az egészen az őskeresztény gondolat vonul végig: a kereszt trónján uralkodik a mi királyunk. Ezt állítja elénk három emelkedő fokban. Az első rész szóval: a jövendölő próféta, a szenvedést elmondó evangélista és a királyhoz imádkozó Egyház szavával. A második rész cselekedettel: a kereszt felmagasztalásával és tiszteletével. A harmadik rész a szentséggel, mikor szentség misztériumában valósággal nekünk adja a levágott és mégis megdicsőített Bárányt.

Húsvét vigíliája

Nagyszombat az Úr sírban való nyugvásának a napja.

Története

Eredetileg nem volt a zsolozsmán kívül semmi liturgia ezen a napon; a bazilikák üresek, magányosak, csendesek voltak. Csak szombat este kezdődött a liturgia és ekkor egész éjjelen át tartott (pervigilium Paschae, Pannychia). Tehát tulajdonképpen a Húsvét vigíliája volt, amely a mai liturgia egyik részével egyenlő volt, és amely közben kiszolgáltatták a keresztség szentségét a felnőtt hittanulóknak. A keresztelés után az újonnan megkereszteltek a papsággal és hívők seregével ünnepélyes körmenetben égő gyertyákkal a baptisteriumból a főtemplomba vonultak (Nagy Konstantin ez alkalommal az utcákat kivilágíttatta), ahol ünnepélyes éjféli mise kezdődött, amelyben már énekelték az Alleluját és az újonnan megkereszteltek megáldoztak. A IX. században történt az első nagy változás, amikor a keresztséget már nagyobbrészt gyermekeknek szolgáltatták ki, és ekkor az egész szertartást délutánra tették, és a mise után elmondták a vecsernyét is, hogy ne kelljen még egyszer elmenni a templomba. A XIV. században azután délelőttre került és így alakult ki a mai alakja.

A mai liturgiát tehát csak úgy érthetjük meg, hogyha tudjuk, hogy először egész éjszakán át tartó húsvéti vigília volt, ezért hívja Szent Ágoston minden vigília anyjának – mater omnium vigiliarum – és másodszor, hogy a keresztség kiszolgáltatásának a napja. Latin neve: Sabbatum sanctum - a szent pihenőnap; a Fiúisten szent szombatja. Benne résztvenni pedig úgy tudunk legjobban, hogyha a megkeresztelkedők lelkületével veszünk benne részt, hogy hálát adjunk a mi keresztségünkért, és ha átéljük lelkünkben a feltámadást, a mi lelkünk feltámadását a sötétségből a világosságra: mert Krisztus most a mi lelkünkben támadt fel. A zsolozsmán még a szomorúság érzelme vonult át és az Egyház sírva virraszt a zsolozsmában Jegyesének sírban nyugvó teste mellett, de a délelőtti liturgia már átmenet Húsvéthoz, és három részből áll: l. a feltámadást jelképező szertartásokból; 2. a keresztség ünnepélyes kiszolgáltatásából és 3. az Allelujás miséből.

A feltámadás jelképei

Legelőször három szertartásban az Úr feltámadását akarja jelképekben lelkünkbe vésni az Egyház. Ez a három szertartás: a) az új tűz, b) az új világosság, c) a húsvéti gyertya.

1. Az új tűz

Korán reggel a templomon kívül kovából szikrát csiholnak, és ezzel kis máglyát gyújtanak. A pap teljes kísérettel, violaszín palástban kimegy a tűzhöz, és ott először is három imádsággal a tüzet áldja meg. Azután megáldja még az öt tömjéngyertyát és a húsvéti gyertyát, melyekre a későbbi szertartások alatt lesz szükség.

Története. Rómában, amikor este kezdődött az istentisztelet minden alkalommal volt tűzszentelés (lucernarium) és körmenet, mert az éjtszakai istentiszteletnél csak megszentelt világosságot használtak. A templomban minden fényt eloltottak, mert az ószövetség kialudott, és jött a Világ Világossága. Krisztus maga nevezi így magát, és így a tűz és világosság gyakran lesz az ő szimbóluma. Most is Nagycsütörtökön a „sötétség zsolozsmáján” eloltottak minden tüzet a templomban és Nagyszombaton ünnepélyesen gyújtottak új világosságot. Ehhez járult, hogy a germánoknál tavasszal a tavasz istennőjének, Ostarának és a fény istenének, Balduinnak nagy máglyát szoktak gyújtani a jó aratásért. Ezt a szokást keresztelték meg az ír misszionáriusok, amikor Krisztus feltámadásán raktak a szabadban nagy máglyát, és ennek meggyújtásához csak kovát használtak, hogy valóban új tűz legyen. Az ír papok hozták ezt a szokást Rómába, ahol a két szertartás egyesült, és a mai alakját felvette.

Jelentése világos. A kő jelképezi az Úr Krisztust, akit az építők megvetettek, de aki szegletkővé lett. De a kovakőből kipattanó szikra is az Úr jelképe, aki sziklasírjából új életre támadt fel. Az Úr tüzet jött hozni és nem akart mást, minthogy égjen. Ahol a nép a liturgiával jobban együtt él, ott ma is szokásos, hogy otthonukban is kioltanak minden tüzet, és a megszentelt tűz maradékából visznek haza, és ezzel gyújtják meg a lámpákat és a tűzhelyeket otthon is.

Különösen ünnepélyesen és bensőségesen fordul a pap az utolsó imádságban (a szokásos „Oremus” bevezetése nélkül) Istenhez, hogy áldását kérje a tömjénszemekre és a húsvéti gyertyára. Ezen imádságot csak úgy tudjuk igazán megérteni, ha meggondoljuk, hogy ez a húsvéti gyertya tulajdonképpeni felszentelő imádsága. Az őskeresztény időkben a nép a húsvéti gyertyát is, mint tárgyi szentelményt használta. A húsvéti ünnep után a húsvéti gyertyát a nép között, de különösen az új keresztények között szétosztották. Ez a szokás később az Agnus Dei-hez vezetett, (Az Agnus Dei-k viaszalakok, amelyek Isten bárányának a képét viselik, innen a nevük. Ezeket a húsvéti gyertyákat tiszta fehér méhviaszból öntötték, és már az V. században nagyszombaton szétosztották a megkereszteltek között. Jelenleg a pápa szenteli meg azokat fehérvasárnap a szentmisében az Agnus Dei-nél és pedig uralkodásának első évében, azután pedig minden hét évben. A pápa szentelési imák között balzsammal és krizmával kevert vízbe mártja ezeket s közben azok részére, akik azokat tisztelik, az égből rendkívüli jótéteményeket és kegyelmeket kér. Az Agnus Dei-ket méltó helyen, tiszteletteljesen meg kell őrizni, megfelelően el kell zárni, hogy a tiszteletlenség ellen biztosítva legyenek.)

2. A „Lumen Christi”, az új világosság

A tüzet és világosságot a liturgiában gyakran mint Istennek és Krisztusnak jelképét alkalmazzák. Sőt Krisztus magamagát is világosságnak nevezte, és apostolai is őt a világ világosságának nevezték. Minthogy ezen megszentelt tűz a kőből keletkezett, anélkül, hogy az eltört volna, éppúgy Krisztus is feltámadt a lezárt sírból, anélkül, hogy azt kinyitották volna. A feltámadt Üdvözítő ezen szimbólumának hozzá méltó tiszteletét és ünnepélyes értékelését a következő szertartásokban nyeri el.

Jelentése: A gyenge nád jelenti Krisztusunk gyenge emberi természetét, de a háromágú égő gyertya már az isteni természetének jelképe, melynek misztériumáról, a Szentháromságról ő világosította fel a világot. Mindhárom isteni személy: az első, mint a világosság Atyja; a második, mint az emberré lett Világosság a világosságból és a harmadik személy, mint világosságot árasztó Lélek, egyformán résztvett a megváltásban és a feltámadásban, valamint részt vesz most a keresztség kiosztásában.

A szertartásnál használt nádszál (arundo = zöld nád) három ágban végződik és mindegyik ág tetején egy gyertya van, de az ágak nem villaszerűleg, hanem háromszög alakjában oszolnak három karra és ezért triangulam-nak nevezik. Arundo-n zöldelő nádat és nem száraz botot értünk. Ennélfogva ha nád hiányában botot használnak, akkor azt friss zölddel veszik körül, és magát a triangulum-ot virágokkal díszítik fel.

3. A húsvét kihirdetése

A húsvéti szent gyertyának liturgikus dicsőítése a húsvéti misztérium ünnepélyes kihirdetésében (Praeconium paschale) és a húsvéti gyertya meggyújtásában éri el tetőpontját. Mihelyt a diákonus, a kiválasztott húsvéti hírnök, az oltárnál a paptól az áldást megkapta, odaáll, ahol az ünnepélyes nagymisében az evangéliumot éneklik, a húsvéti gyertya elé és elkezdi énekelni az összehasonlíthatatlanul szép „Praeconium paschale”-t, melyet kezdőszavai után ”Exultet”-nek is neveznek, a húsvéti dicséretet, melyet a gondolat mélysége, költői lendülete és dallamgazdagsága tekintetében semmiféle más liturgikus szöveg túl nem szárnyal, de még csak el sem ér. Ez elsősorban ünnepélyes kihirdetés és meghívás, azután egy prefácio-féle bevezetés után következik megváltásunk legszentebb titkának dicsőítő himnusza és végül könyörgés húsvéti örömért és húsvéti békéért.

Az ének közben beilleszti a megszentelt tömjénszemeket a gyertyába és lezárja azokat leginkább pirosra festett viaszdarabbal, amelyek a keresztrefeszítési szögek fejéhez hasonlítanak. A szöveg egy másik helyénél meggyújtja a gyertyát a triangulum megszentelt tüzénél és egy következő résznél a húsvéti gyertya tüzével meggyújtják az oltárok valamennyi lámpáit.

A húsvéti gyertya szimbóluma. A húsvéti gyertya gazdag liturgiájában a következő igazságok jelképeit találjuk meg: Az elején a húsvéti gyertya még nem ég, és így Krisztus Urunk sírban nyugvó szent testének a jelképe. A megszentelt tömjénszemek, amelyeket keresztalakban helyeznek el a gyertyában, a szent sebhelyek jelképei, mert ezeket még Krisztus megdicsőült teste is magán viseli. A gyertya fellángolása jelképezi az új életet, amelyre Krisztus megdicsőült teste a sírból feltámadt. A húsvéti gyertyát azért gyújtják meg a triangulum-ról, hogy jelezzük azt, hogy Krisztus testének feltámadása is az isteni erő hatása. A húsvéti gyertya tüzével a templomban lévő lámpákat is meggyújtják, hogy jelezzék, hogy Krisztus a világ világossága, az igazság, minden igazság tőle származik. A világító húsvéti gyertya képe annak a csodálatos lángoszlopnak is, amely Isten népe előtt világított, amidőn a pusztán keresztül az Ígéret Földjére vonult. Különösen akkor szolgált ilyen jelképül, amikor hajdan, Húsvét éjtszakáján, a megkeresztelendők előtt vitték a baptisteriumhoz, vagyis az Újszövetség vöröstengeréhez való körmenet közben. Krisztus, a Feltámadott, szintén világítónk földi életünknek a mennyország ígéretföldjére vezető puszta útjain. A húsvéti gyertyát Áldozócsütörtökig a főoltár evangéliumi oldalán egy magas gyertyatartóban állítják fel, és minden ünnepélyes istentiszteletnél meggyújtják. Feladata, hogy Krisztus emlékét bennünk ébren tartsa, aki feltámadása után még 40 napig élt a földön.

A húsvéti gyertya használatára vonatkozó legrégibb utalások a IV. századba nyúlnak vissza. Eredetileg a diákonus maga szövegezte meg húsvéti üdvözletét, amely a húsvéti gyertyához szóló dicsőítő beszéd volt. (Laus Cerei.) Szent Ágoston is említi a gyertya dicséretét. Egy VII. századbeli sacramentarium (Sacramentarium Gelasianum) tartalmaz már ilyen szöveget. A most énekelt szép himnusz a VII. században, Franciaországban már megvolt. Régi időben a húsvéti gyertyára felírták az illető év változó ünnepeinek dátumait, az évszámot, a pápa, a püspök és az ország uralkodójának uralkodási évét. Később ezt a feliratot pergamentre írva a gyertyára erősítették. Ma a fenti méltóságokat az „Exultet”-ben könyörgésképpen Isten kegyébe ajánlja az ének. Festményekkel is díszítik a húsvéti gyertyát, azoknak azonban az eredeti szimbolikus jelentőségét sohasem szabad befolyásolniuk.

4. A keresztség kiszolgáltatása

A feltámadott Úr Jézus hozta meg az emberiségnek az új természetfeletti életet. Ez az új élet a szentségek által van meg bennünk és ezek közül az első és legszükségesebb a keresztség. Azért most szolgáltatták ki. A húsvéti keresztelés liturgikus ünnepe három részből áll: az első a 12 olvasmány és a megfelelő imádságok, a második a keresztvíz megszentelése és a harmadik a keresztség kiszolgáltatása abban az esetben, ha megkeresztelendők vannak. A keresztelést tehát még ma is megtartják, annak ellenére, hogy az őskeresztény katechumenatus már nem létezik, mert a keresztelés szintén feltámadás új, jobb életre. – Az apostol is azt mondja: „Vagy nem tudjátok, hogy mind, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusban, az ő halálában keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is éljünk új életet”. (Rómaiak 6, 3, 4.) Ennélfogva az Úr feltámadását valamikor a szentkeresztség kiszolgáltatásában látták a legjelentősebben ábrázolva. Minket pedig, akik már meg vagyunk keresztelve, a nagyszombat ezen liturgikus imái, olvasmányai és cselekményei fel akarnak vidítani, és arra akarnak ösztönözni, hogy lelkünkben feltámadást tartsunk a bűnből Isten kegyelméhez, a tökéletlen életből a tökéletességhez, amint az apostol mondja: „Mert a mi húsvéti bárányunk, Krisztus, megöletett. Üljünk tehát ünnepet, de ne régi kovásszal, sem a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem egyenes lelkület és igazság kovásztalanságával. (I Kor. 5, 8.) „Azért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol az Isten jobbján ülő Krisztus vagyon. Az odafent való dolgokat keressétek, ne a földieket.” (Kol. 3, 1-2.)

4.1. A 12 olvasmány

A húsvétéjszakai szentkeresztség liturgiáját az ószövetségből való olvasmányok vezetik be. Valamikor latin és görög nyelven olvasták, de most már csak latinul. Ezek a hívőket és megkeresztelendőket megváltásunk mintaképeire emlékeztetik és imádságok és énekek által megszakítva, a szentéj legnagyobb részét betöltötték. Az olvasmányok száma valamikor különböző volt, és minden négy olvasmány után egy tractus következik, amely az előző négy olvasmányt egy gondolattá foglalja össze. Egyúttal megfelel a zsolozsma három nocturnusának.

Ezen olvasmányoknál a pap miseruhát visel, mert ez, mint az eredeti „Paenula”, az összes liturgikus funkciónál a papi öltöny volt. Csak a XI. század óta lett kizárólag miseruhává.

4.2. A keresztelendők körmenete.

A keresztelési liturgia második része a keresztelő kápolnához, vagy keresztkúthoz vonuló körmenet, olyan templomokban, amelyek keresztelőtemplomok. Elől viszik a lobogó húsvéti gyertyát, hogy vezessen, mint a világító felhő vezette a pusztában vándorló zsidókat. Mögötte jönnek, telve húsvéti reményekkel és keresztszülőik által vezetve a boldog megkeresztelendők. Így vonult valamikor a jámbor hívő sereg a húsvéti gyertya világánál a bazilikából ki a csendes, csillagoktól ragyogó éjtszakába a baptisteriumhoz és a 41. zsoltárt énekelte. „Amint kívánkozik a szarvas a vízforrásokhoz, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Isten! Szomjúhozik lelkem az erős élő Istenhez, mikor jutok el s jelenek meg az Isten színe előtt?” - Mielőtt azonban a pap a keresztelőkápolna küszöbét átlépi, még egyszer bensőséges imával Istenhez fordul ezen üdvszomjas lelkek megszentelésének a kegyelméért.

Történet. A keresztvíz megszentelésének szertartása ősrégi eredetű. Szent Vazul már azt állítja, hogy a szent apostolok korára megy vissza. Szent Ambrus leírja az akkori szokást, és az már a maival egyezik. Ez pedig a Gelasianus-féle misekönyvben, tehát az V. században már majdnem teljesen megvan. Ily ősrégi és tiszteletreméltó imádságok és szertartások közt történik ma is a szentkeresztség anyagának megszentelése.

4.3. A keresztkút megszentelése

Azután egészen a keresztkúthoz megy, és egy imádsággal megkezdi a keresztvíz megszentelését.

Az imádság egy prefáció ünnepélyes énekévé fokozódik, amelynek lendülete nagyon közel jár a húsvéti dicséret szárnyalásához. Alázatos bizalmának bizonyítása után emlékeztet minket az üdvösségre és megszentelésre, amelyet Isten a világ teremtésénél és az özönvíznél a víz eleméhez fűzött és kéri Isten kegyelmének erejét ezen keresztkút számára is, hogy ez a földkerekség népeinek megújítására folyjék. A szentelési ének alatt felosztja a vizet négy irányba, jelezve, hogy az új paradicsom kegyelmi folyama a világ minden tája felé megoszlik. Megérinti azután kezével, annak jeléül, hogy azt Isten kegyelme érintse és megszentelje. Háromszoros keresztjellel megáldja Isten nevében, aki az ószövetségben a vízzel csodát tett és Jézus nevében, aki az újszövetségben tett csodát a vízzel. Akkor kiönt a vízből a négy világtáj felé, annak az emlékezetére, hogy az Úr megbízta az apostolokat, hogy a keresztséget a világba mindenhová elvigyék. Ezután keresztalakban háromszor rálehel a vízre Isten áldásának jeléül, hogy az a víz fölött szétáradjon. Leghatásosabban teljesítette a víz ezen szentelését az Istenember, amidőn a keresztelésnél lement a Jordán folyóba. Ennek emlékezetére a pap most a húsvéti gyertyát háromszor vízbe mártja, és minden alkalommal ezt énekli: „Szálljon le a kút teljébe a Szentlélek ereje.” Mikor ezt háromszor megtette, a gyertyát a vízben hagyja állni, e köré egy görög „Psi”-betű, azaz kereszt formájában a vízre lehel és közli vele a psychét (a „psi” ezt is jelenti) a lelket, majd tovább énekli: „És e víz teljes lényegét termékenyítse az újjászületés eszközlésére.” Akkor kiemeli a gyertyát és befejezi a szentelési éneket egy szép kéréssel.

Az ily módon megszentelt vízzel meghinti a pap a jelenlévő népet és megtölt vele egy kisebb, a tulajdonképpeni keresztelésre szolgáló és elzárható medencét. Abba önt a katechumenek olajából egy keveset, azután krizmát és végül mindkettőt összevegyítve. Az így összevegyített vízzel most kiszolgáltatja a szent keresztséget, ha vannak megkeresztelendők is a templomban. Sok helyen az utolsó héten született gyermek megkeresztelésével emiatt várnak Nagyszombatig: Az Egyháznak ugyanis az a kívánsága, hogy ha vannak esetleg megkeresztelendők, amennyire lehetséges, ezen az ünnepen tartsuk keresztvíz alá. Az ókorban a megkeresztelteknek mindjárt a bérmálás szentségét is kiszolgáltatták.

Ezen felemelően szép szentelési szertartás, amelynél Krisztus jelképét, a húsvéti gyertyát a keresztkútba belemártják, és ezzel ezt szent Jordán folyóvá avatja, alapja lett annak az igen régi szokásnak, hogy a keresztkút fölött Krisztus keresztelését vagy pedig a folyó partján ivó szarvast, az üdvöt szomjazó katechumen szimbólumát ábrázolták. Innen van az, hogy a maga idejében Szent Ambrus gáncsolta azt a gyakori óhajt, hogy az emberek az igazi Jordánban, Palesztinában szerettek volna megkeresztelkedni és mondja: „Ahol Krisztus van, ott a Jordán is van és ugyanaz a szentelés, amely valamikor azt a keleti folyót megáldotta, megszenteli a Nyugat vizeit is”.

5. A litánia

A húsvétéjtszakai szentmise ünnepe alkotta e szent éj misztériumainak legméltóbb befejezését. A keresztkútnál történt szertartások után papság és a megkereszteltek megint visszamennek a templomba a rövidített „Mindszentek litániája” éneklése közben, úgy, ahogy az az ősegyházban minden szentmise kezdetén szokásban volt. Az oltárhoz érve, a celebráns és a szerpapok levetik ruhákat, kivéve a stólát és arcukra borulnak az oltár lépcsőin a húsvéti, szent titok legalázatosabb imádására. A litánia e szavainál: „Peccatores: Te rogamus audi nos” felállnak, és a sekrestyében fehérszínű ruhákba öltöznek, hogy a litánia végén a Húsvét vigíliamiséjét megkezdjék. Eközben az oltárt az ünnepi miséhez megfelelően feldíszítik és a violaszínt fehérrel cserélik ki.

Ma már nincsenek kathekumenek és nincs ünnepélyes keresztelés Nagyszombaton (kivéve a missziós-területeket), de azért ez a liturgia nem vesztette el jelentőségét reánk nézve. Eszünkbe idézi a mi keresztelésünk boldog óráját, amikor a keresztvízben, mint Krisztus a Golgotán, mi is vele együtt meghaltunk a bűnnek és a keresztvízből, mint Krisztus az ő sírjából, mi is vele együtt feltámadtunk az új életre. A kora középkornak (VIII. és IX. század) külön miséje volt a keresztelés évfordulójára és ennek neve „pascha annotina” volt. De ha nincs is meg, találhatunk-e megfelelőbb időt, mint Nagyszombat, hogy a jövendölések felolvasása alatt mi is számot vessünk magunkkal, hogyan tartottuk meg a keresztségi fogadást. Utána pedig az Allelujás misében hálát adjunk a Feltámadottnak, hogy a keresztségben a megváltás kegyelmét a Szentlélek által lelkünkbe öntötte.

6. Az Allelujás mise

Valamikor éjjel mondották és tulajdonképpen az Egyház dicsérő és hálaáldozata az új tagokkal való gyarapodásért, kiket a keresztség által nyert, de egyúttal az Egyház első üdvözlete a sírjából feltámadt Üdvözítőhöz. Egyike a legrégibb időkből származó miséknek, azért a többiekkel szemben jobban megőrizte a régi állapotot. Először is az énekelt részek (introitus, offertorium, communio, Agnus Dei, credo) még hiányzoznak, mert ezeket a IV. század után vették be a liturgiába.

A Gloria eléneklésére az orgona hangja ismét megszólal és végigbúgja a legörvendetesebb ujjongás akkordjait a templom csarnokain. A tornyokban a harangok is megcsendítik ércszavukat, s hatalmasan és ünnepélyesen hirdetik világgá, város és falu fölött a húsvéti üzenetet. A violaszínű leplek, amelyek a passio napja óta a templom belsejében lévő képeket födték, lehullanak. A papok fehér ünnepi ruháikban állnak az oltárnál. A neofiták (= az újonnan megkereszteltek) boldog serege vakító fehér keresztelőruhákban, ünnepélyes, örömtől sugárzó, húsvéti képet nyújt. Húsvétja lett az egész ájtatosan imádkozó seregnek, tehát mindazoknak, akik a szent éjt ezen reggeli óráig átvirrasztották, amelyben az Úr a sírból dicsőségesen feltámadott. Húsvét van a megkeresztelteknek tiszta lelkében is.

A húsvéti nagy szent öröm kifejezésére szolgál a következő szertartás is, melyben az előénekesek is ünneplik a Húsvétot. A szentlecke után a püspöki szertartáskönyv szerint a subdiákonus a prelátus trónja elé lép, és hangos szóval mondja: „Főtisztelendő atyám, nagy örömet hirdetek, ez az Alleluja.” Azután a prelátus az Alleluját háromszor kezdi énekelni, mindig magasabb hangon, és az énekkar ezt mindig örömteljes dallamban ujjongva ismétli. Alleluja annyit jelent, hogy: „Dicsőítsétek az Istent”, és már az ószövetségben a hálatelt öröm kifejezése volt.

Az evangélium már az üres sírhoz vezet minket és elmondja, hogy az angyalok hogyan adták tudtul a jámbor asszonyoknak a feltámadást. Az akolythusok most nem visznek gyertyát az evangélium felolvasásához, amit Gavantus, a liturgikus, jelképileg a jámbor asszonyokra vonatkoztatva magyaráz, akik a sírhoz fűszerekkel (tömjén) mentek ugyan, de a feltámadásban való hit világossága nélkül („Devotio aderat sed non Fides”).

Egyébként az egész mise magán viseli az őskeresztény misék jellemző vonásait. Azért hiányzik belőle a Credo, mert ez csak a XI. század óta tartozik a mise rítusához. Ugyanezen okból hiányzik az Agnus Dei is. Elmarad a felajánlási antifona is, amelyet a régi miseliturgiák sem ismernek, s amely ebben a misében nem is engedhető, mert ezen az éjtszakán nem volt áldozáshoz való körmenet. Most ugyanis az Egyház adta az áldozati kenyereket. A hívők közössége pedig leginkább húsvéti gyertyát, vagy egy bárányt áldozott. Ezért sok helyen szokásos ma is, hogy egy szép fehérre mosott és piros zászlóval díszített eleven bárányt visznek a templomba, és azt a pap megáldja.

Az „Osculum pacis”, a békecsók, a keresztény hitegység és hitközösség jele szintén elmarad, mert már a keresztelőünnepet a békecsók zárta be. Durandus, a középkor liturgikusa, elmésen mondja: „A békecsók elmarad ezen a húsvéti éjtszakán, mert Krisztus, a mi békénk, a békét még nem hirdette ki.” Az áldozás antifonája is hiányzik, mert az áldozási ünnephez a vecsernye csatlakozik. Ez most csak egy zsoltárból és a „Magnifat”-ból áll azon imádsággal együtt, amelyet az egész húsvéti időn át, mint liturgikus szentáldozási imát kell elvégezni. Amint az ősegyházban minden misénél, így ennél is az összes jelenlévők szentáldozáshoz járulnak; sőt a gyermekeknek is, akik megkereszteltettek, odanyújtották az Úr testét.

7. Nagyszombat vigilia-ünnep

A Nagyszombat miseünnepe még az őskeresztény Pannychiák-nak, vagyis azon vigíliáknak maradványa, amelyek az egész éjtszakán át tartottak, és amelyeknél az Eucharisztikus áldozási ünnep egy zsoltárral és a Magnificattal zárult. Az első keresztények már az apostolok idejében gyülekeztek a közös szeretetlakomához, amelyet Agape-nak neveztek. És pedig az esti órákban jöttek össze, hogy az utolsó vacsoráról megemlékezzenek, és azt lehetőleg híven utánozzák. Célja volt, hogy a keresztények között az egységet és szeretetet, nevezetesen azonban a szegények karitatív támogatását előmozdítsa. Az Agape-hoz azután, egészen úgy, mint a jeruzsálemi vacsorateremben, csatlakozott az eucharisztikus ünnep, áldozással együtt. Midőn azonban a második században lassanként ez már a reggeli órákba tolódott el és az áldozásnál a testi éhgyomor lett a szabály, az Agape este a zsoltárral és a Magnificattal bezárult. Ekkor az Agape már a vigília-istentiszteletnek volt a bevezetője, amelyeket a vasárnapok és ünnepnapok, valamint a vértanuk évfordulója előtt szoktak tartani.

Íme, így vezet át Nagyszombat liturgiája az előző nap szomorúságából a holnap örömére. Ennek az örömnek fokozatai: az új tűz, a Lumen Christi, a húsvéti gyertya, a keresztség, a Glória harangzúgása, az ünnepélyes Alleluja és a szentmise misztériumában a feltámadt Krisztus ragyogása. Ezzel a szent örömmel várjuk a holnapot.

A húsvéti nagymise

Stációs-templom: a Sancta Maria Major-bazilika.

„Ez a nap, melyet az Úr alkotott nekünk, örvendjünk és ujjongjunk!” Felértünk a hegyre; a győzelem teljes; amire vágytunk a 40 napi böjtben, ami ádventtől kezdve előttünk lebegett, ma megvalósult: a világosság győzött a sötétség felett. Az isteni kegyelem napja most sugárzik, melegen és világítóan. Ádventben sötétség volt és vágyakozva vártuk a világosságot. Karácsony éjjelén hirtelen jött ez a világosság, és megteremtette a világosság országát. A világosság pompája felkelt a szent város (Egyház) fölött. Ez a megtestesülés ünnepkörének örömhíre. De ebbe a fényes ragyogásba árnyék vegyül, az örömujjongásba egy fájdalmas hang is belevegyül és egyre erősebb lesz. „s a világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem ismeri meg.” A fájdalom motívumát már Karácsony hetében hallottuk és ettől kezdve nem is némult el soha. A Hetvened vasárnaptól kezdve pedig ez lesz a vezető ének, áttör minden hangon, és a böjt első vasárnapján látjuk az isteni Dávidot, amint megkezdi küzdelmét az óriási Góliáttal. Az egész böjtöt összefoglalhatjuk ebbe: „A világosság küzd a sötétséggel.” Ebben benne van Krisztus történeti küzdelme a zsidósággal, az ő szenvedése, de benne van Krisztus küzdelme azok lelkében, kiknek a világossághoz kellene jönniük, tehát a keresztségre készülök és a vezeklők lelkében. A világosságnak látszólag alá kell merülnie. Krisztus meghal a kereszten. De mégis ugyanoly hirtelen, mint Karácsonykor az éj sötétjében, felragyog a fény, úgy kél most a szomorú nagyhét után a feltámadás napja fel, hogy örökké világítson. Ez a Húsvét, az ünnepek ünnepe. Az egyházi évnek kimagasló pontja. Ez kelt csak azután hangos, ujjongó örömet szívünkben.

1. Urunk feltámadása

Krisztus saját erejéből támadt fel sírjából. Soha nem hallott és nem látott csoda ez. Megcáfolhatatlan bizonyíték, hogy hatalma volt az életét odaadni, és azt visszavenni; hogy ő nem pusztán ember volt, hanem az emberalakban köztünk megjelent Isten. Tehát igaz, amit tanított, igaz a mi hitünk, hogy a bűn hatalmából megszabadultunk. Innen a tiszta öröm, ami az Anyaszentegyházat és a hívő nép szívét átjárja. Mert öröménekeiben nem csupán Krisztusnak halottaiból való feltámadását ünnepli a liturgia, hanem a szíveknek és a lelkeknek a feltámadását is egy új, egy jobb életre. „Ahogy Krisztus halottaiból feltámadt, úgy járjunk mi is az életnek új útjain.” (Róm. 6, 4.)

2. Az ünnep jelentése és tartama

A húsvéti liturgiának lényege és tartalma, tehát Krisztus dicsőséges feltámadása és ezzel a bűn és a halál hatalmából való megváltásunk befejezése, tehát a mi feltámadásunk most a kegyelem életére és egykor az örök boldogságra. Ez a fenséges eszménykép ott állt eleven valóságként az ősegyházban az újonnan megkereszteltekben, akik a bazilikákban tartott istentiszteleteken fehér keresztelőruhájukban ékeskedtek, és megtérésük első buzgósága a hívők közösségét a keresztény erényes életben megerősítette. Ezért emlékezik meg a liturgia ünnepélyes szövege még ma is róluk. Azért a húsvéti liturgia minden részében mintegy a lélek mennyei örök dicsőségének visszavert fénye. Minden egyes istentiszteleten keresztülcseng a zsoltáros szava: „Ez az a nap, amelyet az Úr alkotott nekünk, örüljünk és ujjongjunk!” (Zs. 117.)

Húsvéti öröm valóban ma is számunkra, amikor az Isten háza és az oltár ünnepi díszbe öltözve fénylenek, és a boldog alleluja szinte nem akar megszűnni. Ez a húsvéti öröm kifáradhatatlan erővel egy teljes hétig tart. Az ünnepnek külön sequentiája, saját prefációja van, amelyek az Üdvözítőt magasztalják dicsőségében. A húsvéti sequentia fenséges párbeszéd az Úr feltámadásáról. Szerzőjét nem ismerjük pontosan. Egyesek Szent Damiani Péternek (+ 1072), sokan pedig Wipónak, II. Konrád udvari káplánjának tulajdonítják. (+ 1048.)

3. Neve

Már az ősegyházban ezt az ünnepet Solemnitas solemnitatum-nak, az ünnepek-ünnepének, vagy a legfölségesebb ünnepnek hívták. A liturgiában a neve: Dominica Resurrectionis, a mi Urunk, Jézus Krisztus feltámadásának napja. A román nyelvekben pászka-ünnepnek nevezzük, a zsidók pászka-ünnepe nyomán (átmenet, keresztülvonulás = pászka), amikor is a zsidók az egyiptomi fogságból való csodás kiszabadulásuk emlékére pászka-bárányt áldoztak; de ez csak előképe volt az újszövetség áldozatának, Isten Bárányának. A Húsvét német neve az angolszász Ostara vagy Eastara nevű istenség nevéből származik, ami a kezdődő világosságot, vagy a tavaszt jelentette. A magyar neve pedig abból származik, hogy húshagyókedd óta ma vettek először húst magukhoz buzgó őseink.

4. Húsvéti szokások

A húsvéti örömünnep keresztülhatol a templom, az Isten háza falain és kilép a társadalmi életbe. Általános szokás, hogy Húsvétkor a negyvennapos böjt utáni első napon az ebédet a megszentelt ételekkel kezdik meg. Mivel a hús és a tojásos ételek evése a régi időben a böjti időben még tilos volt, a keresztények ezeknek megáldásával akarták ezeknek az élvezését megkezdeni. A legrégibb és legszükségesebb étel-áldás a húsvéti bárány volt. Azonban más húsfélét, süteményt, különféle színes vagy festett tojást, majd mindazokat a mulatságokat és szórakozásokat is, amik a fiatalságnak a nagyböjt folyamán tilosak voltak, az Egyház Húsvét reggelén megszentelte.

A középkorban sok helyen, mint ahogy a Karácsonyt, úgy a feltámadást is misztérium-játékokkal ünnepelték meg. Ezek drámai előadások voltak a bibliai húsvéti történetről. Eleinte mintegy a liturgia díszéül és kiegészítő részéül szolgáltak, de később annyira elfajultak, hogy az egyházi hatóság kénytelen volt szembeszállni velük, mint „az ördögkísértők és az Úr házának megszentségtelenítői” ellen. Ennek a drámai ünnepségnek központjában Krisztus áll, vakító fehér ruhában, ki győzedelmeskedik a halálon és a poklon, kezében a kereszt zászlajával. A mai feltámadási szoborban ennek maradványát kell látnunk.

A húsvéti tojás képletes vonatkozásban áll a húsvéti titokkal. Látszólag élettelen, azonban mégis egy élet csiráját rejti magában. A húsvéti nyúl eredetét a pogányok tavaszi ünnepeiben találjuk meg, azonban a húsvéti titokhoz semmi köze.

A húsvéti ujjongásnak legmagasabb pontja a húsvéti nagymise. Minden, ami a szent triduumban szóban, tettben és előképben jelent meg, most titokzatos való és jelenlét: „Krisztus, a mi húsvéti bárányunk feláldoztatott!” A szentmisében ez a gondolat uralkodik és vezérmotívumként minduntalan ez csendül meg. (Szentlecke, átvonulásra való ének, ünnepi ének, áldozásra való ének.) A stáció a Szűzanya nagyobb temploma, mert húsvéti örömünkkel legelőször is az Istenanyához megyünk. A szentmise bejáratánál áll már a feltámadott és így szól hozzánk: „Resurrexi! = Feltámadtam!” Ez Krisztus bevonulási éneke a földön, ez az ő reggeli imája a feltámadás napján. Melyek a legelső gondolatai? A teljes átadása az Atyának, a legbensőbb egyesülés jele. Ma azonban nincs egyedül, a misztikus Krisztus minden tagját magával viszi az Atya szívéhez. Ezt átérezve végezzük ezt a mai szentmisét.

Azt szeretné az Egyház, hogy szívünkben uralkodjék a béke, legyen szinte arcunk is derültebb, és gyakran gondolunk az égre. Segít is ezen cél elérésében a liturgia. A liturgikus év minden kiemelkedő ünnepének meg van a maga külön kegyelme. Húsvét külön kegyelme a feltámadt Jézus életébe való bensőbb bekapcsolódásunk. Ezt a külön kegyelmet a liturgia imádságaiban és szertartásaiban való tevékeny részvételünk szerzi meg. Ezért zeng az égi ének: Alleluja; ezért vesz az Egyház fehér ruhát magára, a világosság, a mennyei boldogság színét; ezért imádkozik a feltámadt Üdvözítőre gondolva, nem térdelve, hanem állva. Imádjuk mi is feltámadt Istenünket és töltse el szívünket az Egyház érzelme: a mélységes hála és szent öröm. - Az introitusban Krisztus szavát énekli az Egyház: vigasztalóbb énekünk nem lehet, mondjuk tehát vele együtt szívvel-lélekkel. – A szentleckében pedig arról szól, hogy a zsidók is megünneplik a húsvétot, az egyiptomi szabadulásuk emlékét, a húsvéti bárány és a kovásztalan kenyér evésével, amikor minden kovászost eltávolítottak. Ehhez a szertartáshoz fűzi Szent Pál a maga intését.