Nagyheti elmélkedések (Barsi Balázs)

Virágvasárnap — Ünnepélyes bevonulás

A virágvasárnapi körmenet valójában bevonulás. Különbözik a klasszikus értelemben vett körmenettől, amely azt fejezi ki, hogy Istentől indulunk és Istenhez érkezünk, illetve hogy a paradicsomból jöttünk, kiűzettünk onnan, és egykor visszatérünk oda. E mögött a gondolat mögött ott húzódik az a platonista felfogás, amely szerint lelkünk öröktől fogva létezik, csak lebukott a testbe, és egy hosszú tisztulási folyamaton átmenve visszatér majd a nagy mindenségbe, az istenség öntudatlan ősvalóságába.

Nem igaz az a vád, hogy a kereszténység egyszerűen megtagadta és kiirtotta az ókor ősi pogány ünnepeit. A kereszténység nem vetette el a pogányság legnemesebb ősi vágyait és szertartásainak tisztább gesztusait, elvetette azonban a mítoszokat és ideológiákat, amelyekkel a pogányság lehatárolta és emberi módon próbálta magyarázni az ember transzcendensre irányuló vágyait. Ma, az újraéledő pogányság korszakát élve különösen fontos tudatosítanunk ezt a megkülönböztetést, amelynek természetesen megvannak a maga liturgikus vonatkozásai is.

Az ókori ember az időt leegyszerűsítve körforgásként fogta fel. Ez az elképzelés Egyiptomban, a görögöknél és az asszíroknál szélsőséges következtetésekhez vezetett: minden ember, állat és forma reprodukálódik. A görög szobrok szépséges szomorúságában benne van ez a hiábavalóság- érzés is: olyan szép ez a világ, ez a kozmosz, de minek? Az idő effajta ciklikus elgondolása meglehetősen egyetemesnek mondható az ókorban.

Isten azonban szólt Ábrahámhoz. Ez az isteni hívás és a hozzá fűződő ígéretek mozdítják ki előző környezetéből, életformájából hitbeli ősatyánkat. Ettől kezdve a jövő határozza meg a jelent. Valami, pontosabban Valaki húzza, vonzza a fejlődő embert: egy szabad, szerető személy, az Isten. Az ember pedig a maga részéről belemegy ebbe a kalandba, amelynek fizikai kifejeződése az az út, amelyet Ábrahám bejár. Zarándokút lesz az élet, nem körforgás, nem körmenet többé, hanem egy hatalmas introitus, bevonulás. Amikor Ábrahámék letelepednek Kánaánban, megtörténik az a csoda, hogy egy sokkal fejlettebb civilizáció és kultúra nem asszimilálja a pátriárkák hitét, hanem a pátriárkák hite – amely szerint az idő lineáris, és a végső beteljesedés felé halad – szívja magába és alakítja át az ott élő őslakóknak a ciklikusan visszatérő időre épített vallásos képzeteit.

E linearitásba azért természetesen belejátszik ez utóbbi, halállal megjelölt, ígéreteket nem hordozó, ciklikus idő. (Nyilván ezért is énekli például a Christe Redemptor omnium kezdetű karácsonyi himnusz: „Testatur hoc presens dies, currens per anni circulum” – Bizonyság rá ez ünnepünk, fordulván teljes kört az év –, amelyben a „circulus” szó az idő körforgására utal.) Évről évre emlékezetünkbe idézzük és megjelenítjük ugyanazt a misztériumot, de az számunkra mégsem ugyanaz. Az a Nagyhét, amelyik most ezzel a bevonulással kezdődik, soha nem volt még, és soha nem ismétlődik újra. A liturgikus időt leginkább spirálvonalhoz lehetne hasonlítani, amelynek hegye mind jobban az ünnepelt misztériumnak, vagyis az örökkévalóság egy időbe becsapódott darabjának mélyére hatol.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a liturgikus ünneplés kiveszi az időből a halál fullánkját. Jóllehet itt a földön be vagyunk zárva a „kronosz”-ba, a reménytelen, halállal megjelölt időbe, amely visszakanyarodik önmagába (jelképe a saját farkába harapó kígyó), Isten Fia megtestesülése óta azonban egyszersmind már az „idők teljességében” is élünk, Jézussal tehát megkezdődött számunkra egy egészen más természetű idő, a „kairosz”, vagyis az üdvösség ideje. Rés támadt a világmindenség falán, kiszakadt az önmagába záródó idő. Keresztségünk révén bennünk él a szentháromságos örök Isten, új dimenzióba kerültünk, belénk költözött az örökkévalóság. Miközben tehát biológiailag a halál felé sodródunk, hitünk növekedésével s az Úr húsvétjának egyre élőbb reménységgel való megünneplése által gyorsuló mozgással haladunk a létezés, az élet ősforrása felé, mely elnyeli a halált.

A virágvasárnapi bevonulás azt fejezi ki, hogy onnan, ahol vagyunk: az élet sűrűjéből, hétköznapjaink taposómalmából indulva egyre közeledünk Jeruzsálem felé. Elhaladunk az Olajfák hegye mellett, majd megérkezünk a szent városba, s végül belépünk a szentélybe. És hogy mi minden történik az úton? Alig lehet elmondani szavakkal és gesztusokkal. Ebben a vonulásban benne van Jézus egész földi élete, amely valójában nem más, mint állandó Jeruzsálem felé tartás. Benne sűrűsödik az az út, amelyet Ábrahámtól kezdve az utolsó napig bejár a szent nép, amíg csak meg nem érkezik az örök Szentélybe. E nélkül az ünnepélyes bevonulás nélkül Virágvasárnap ünnepe nemcsak mérhetetlenül szegényebb, de lényegében érthetetlen is volna.

Nagycsütörtök — „A világosság a sötétségben világít” (Jn 1,5)

Az áruló távozásának leírásakor Szent János evangélista fontosnak tartja megjegyezni, hogy éjszaka volt (lásd Jn 13,30). Nem puszta napszakmegjelölés ez, hanem szimbolikus értelmű kijelentés, mert a külső sötétség csak képe a lelkinek, a megváltatlan világ nyomorúságos éjszakájának. Ahogy János evangéliumának prológusában írja: „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt... Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek... és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét... (Jn 1,9-10.12.14)

Jánosnál Jézus szenvedésének órája egyben az ő megdicsőülésének órája is. A sötétség misztériuma és az isteni dicsőség világossága nem elkülönülve, hanem együtt van jelen szenvedéstörténetében, s ez a már Virágvasárnap is megmutatkozó kettősség a nagycsütörtöki és nagypénteki liturgiában különös élességgel van jelen. „Ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé” – mondja Jézus (Lk 22,53), s ezt jól érzékeltetik az Officium Tenebrarum szövegei, szimbólumai és gesztusai, melyek mind az elviselhetetlen testi és lelki szenvedések közt gyötrődő, haláltusáját vívó, magányos Jézust állítják elénk. Ugyanakkor az esti szertartást a dicsőség fénye szövi át. „Mi pedig dicsekedjünk Urunk, Jézus Krisztus keresztjében” – énekeljük az introitusban.

A szomorúsággal együtt van jelen az öröm Jézus lelkében is. Ezt mondja: „Halálosan szomorú az én lelkem” (Mt 26,38); de ezt is: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti bárányt elköltsem veletek mielőtt szenvedek” (Lk 22,15), búcsúbeszédében pedig: „Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömem bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,11)

Jézus találkozik a halállal. Halálfélelme van és bensejében tusakodik: „Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár”, ugyanakkor azonban az Atyában bízva mindent elfogad, hogy életet adjon nekünk: „Ez az én testem, mely értetek adatik”. Jézus fizikai értelemben teljesen elveszíti szabadságát, elfogják, megkötözik, börtönbe vetik. Mégis lelkileg most mutatkozik a legszabadabbnak: „Senki sem veszi el tőlem az életemet: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni.” (Jn 10,18) A megaláztatásra öntudatos alázattal felel. A kettő nemcsak hogy nem ugyanaz, de akár ellentétei is lehetnek egymásnak. A megaláztatás önmagában senkit sem tesz alázatossá. Jézus a megaláztatás előtt, szabadon vállalja az alázatos szolga szerepét. Megmossa tanítványai lábát, és imádkozik kivégzőiért, örök jövőjüket, üdvösségüket szolgálva csendes belső odaadásában.

A búcsúzás fájdalma és a viszontlátás fölötti örvendezés is együtt van jelen, nem egyik a másik után. Nem arról van szó, hogy az öröm felváltja a fájdalmat. „Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Jn 16,21) Ezzel a képpel szeretné megmagyarázni az Úr az apostoloknak azt a kettősséget, amely most benne van. Ahogy a szülő asszony sem annak örül, hogy fájdalmai megszűntek, hanem hogy ember született a világra, úgy Jézusban is már most ott van az elválás szomorúsága mellett az öröm, hogy szenvedése által új Ember születik: az Atyához érkezve feltámadott testében az emberiség első egyede születik bele testestül-lelkestül Isten dicsőségébe.

A fájdalom és az öröm, a sötétség és világosság azért is együtt van az Úr Jézus szenvedéstörténetében, mert mindezt Húsvét után írták meg az evangélisták, s többé nem lehetett elvonatkoztatni attól, hogy Jézus Krisztus feltámadt és már soha többé meg nem hal. Jézus Nagycsütörtökön mindenekelőtt a félelmetes szenvedést látja maga előtt, mi ugyanezt mintegy hegycsúcsról visszatekintve, a feltámadás fényében szemléljük. Az Úr Jézus mindent beteljesít Nagycsütörtökön, amikor elfogadja szabadon, hogy szenvednie kell, de ez a „kell” semmiképpen nem a görög sorstragédiákból ismert végzet. Az utolsó percig szabad az Atya is, Jézus is, Jézus ellenségei is. Az a jézusi szó, hogy „Szabadíts meg engem attól az órától”, mutatja, hogy nem akar meghalni. Élni akar, mert életet hozott. A galileai igehirdetésben nincs szó még keresztről, az csak később jelenik meg Jézus tudatának horizontján. Nem tudjuk pontosan, hogy Jézus mit tudott és mit nem, de bizonyos mondásai és szavai igenis elárulják, hogy mindenben hasonlóvá lett hozzánk, ami azt is magában foglalja, hogy mindenben kísértést szenvedett. Sajnos, sok mai keresztény hajlik a monofizitizmusra, amikor nem meri következetesen végiggondolni, amit egyébként vasárnapról vasárnapra megvall a Hiszekegyben, hogy Jézus valóságos ember is, és képtelen elfogadni, hogy emberként ő sem látta előre földi élete egész folyamát, s csak fokozatosan világosodott meg előtte, hogy halála lesz az ára annak, hogy kiáradjon a világra az Atya bocsánata. Nagycsütörtök ilyen értelemben csúcspont: a kereszt teljes elfogadásával Jézus a Lélekben már most végbevitte a megváltás művét.

Jézus az ószövetségi Szentírásban is keresi Isten akaratát. A próféták háromféle közvetítőről jövendöltek: a dicsőséges Messiás-királyról, a szenvedő szolgáról, akinek sebei gyógyulást hoznak az emberiség bűneire, és az Emberfiáról. Jézus sajátos exegézise abban áll, hogy e három üdvösségközvetítő alakját önmagában egyesíti. Számára is most lesz nyilvánvalóvá, hogy olyan Messiás lesz, aki bár az égből, vagyis Istentől való, mint az Emberfia, mégis szenvedni fog, s éppen halála által jön el az Isten országa, történik meg a végtelen isteni irgalom kiárasztása. Nem volt könnyű számára ez a felfedezés. Mi, akik a feltámadás után élünk, soha meg nem kóstolhatjuk az ő sötétségét, hiszen életünk és halálunk többé nem a bűnben Istentől elszakadt ember élete és halála, hanem a megváltott emberé, aki mindenestül a feltámadt Krisztushoz tartozik.

Isten a szőlőmunkásokhoz, azaz Izraelhez utoljára egyszülött Fiát küldte el (lásd Mt 21,37). Fontos ez az utoljára kifejezés. Jézus tudja, hogy Izraelhez és az emberiséghez odaátról, vagyis Istentől többet senki nem jön. Akkor tehát saját élete, ő maga az utolsó és teljes ajándék. Ezért ajánlja fel szenvedését és halálát kivégzőiért, és rajtuk keresztül minden emberért. Eddig is önmagát adta, mégpedig teljesen, szüntelenül az Atya akaratát keresve. Halála tehát életének, földi működésének nem kudarcát, hanem szerves folytatását, beteljesítését jelenti.

Az Atya nem Jézus kivégzését akarja, hanem a róla adott igaz tanúságot: vagyis irgalmat és nem áldozatot. A kivégzést nem ünnepeljük a szentmisében, hanem elítéljük. Jézus maga sem akarta, hogy megöljék, ellenkezőleg: figyelmeztette és óvta kortársait attól, hogy gyilkosságra vetemedjenek. Ez a vérontás minden gyilkosság összefoglalása és betetőzése, amit csak elkövetett az emberiség Ábel vérétől Zakariás véréig s az egész történelem folyamán az utolsó napig. Ha ezt szükségszerűnek, megváltásunk okának tartanánk, valójában a bűnt kellene ünnepelnünk, és Júdást, a zsidó főpapokat, Pilátust meg a kivégzőosztagot piedesztálra kellene emelnünk. Szó sincs erről, hiszen ez a misztérium feloldása volna. A liturgia azonban Isten cselekedeteit ünnepli, s magyarázatok megfogalmazása helyett beavat az isteni irgalom misztériumába.

Ezen az estén megcsodáljuk az apostolokat is, pontosabban a hitüket, hogy botránkozás nélkül átvették a kenyeret és a bort mint Jézus testét és vérét. Enélkül hiábavaló lett volna a megváltás, mert nem lett volna, aki elfogadja. Az apostolok Eucharisztiát elfogadó hitében is fel kell ismernünk a teremtő Lélek művét.

Nagypéntek — „Saját Fiát nem kímélte az Isten”

Mielőtt belemerülnénk a nagypénteki liturgia mélységes szimbólumainak és gesztusainak kimeríthetetlenül gazdag világába, meg kell fontolnunk egy dogmatikai tényt, amelyről e nap reggelén az Officium tenebrarum egyik antifónája ezt mondja: „Saját Fiát nem kímélte az Isten, hanem értünk mindnyájunkért kínhalálra adta.” Vajon Istennek ez a „kíméletlensége” nem érvényteleníti saját korábbi kijelentését Krisztussal kapcsolatban: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Lk 3,22 és 9,35)?

E látszólagos kegyetlenség mögött az áll, hogy Jézus Krisztusnak mint második isteni személynek, örökkévaló Fiúnak az Atyával való kapcsolatában nincs helye irgalomnak, mert két egyenrangú, sőt egylényegű személyről van szó, akik között csak kölcsönös és végtelen fokú szeretet van: maga a Szentlélek. Jézus személye, legbelső énje tehát nem szorult rá Isten irgalmára, mint az ember (különösen a bűnös és ezért kárhozatot érdemlő ember). Teste és emberi pszichéje azonban hozzánk hasonlóan esendő volt s ezért irgalomra szorult, és részesült is Isten irgalmában, amikor az Atya – nem az utolsó pillanatban, hanem az utolsó pillanat után közbelépve – Húsvét hajnalán feltámasztotta és testi valójában megdicsőítette. Az tehát, hogy saját Fiát nem kímélte az Isten, egyrészt azt jelenti, hogy kettejük kapcsolata mindenestül fölötte áll mindannak, ami irgalomra szorul. Másrészt viszont azt is jelenti, hogy az Atya Fiával együtt irgalmaz az embernek.

A kereszten függő Jézus pontosan középen van az ég és föld között. Felülről, Isten oldaláról nézve az emberiség tökéletes hódolatát mutatja be, alulról, a mi szemszögünkből nézve pedig Isten végtelen irgalmát hozza el és osztja szét nekünk.

Nagyszombat — Mária és János szombatja

Nagyszombat egy új korszak, a végső idők kezdete. A szentsírnál időző hívő nép ösztönösen érzi, hogy a Feltámadott húsvéti megjelenéseit valamilyen titkos készülődésnek kell megelőznie. Nagypéntek és Húsvétvasárnap között kell lennie valaminek, ami fenntartja a hitbeli folyamatosságot a földön járó Jézus és a megdicsőült Krisztus között. Ez az összekötő kapocs pedig nem más, mint Mária és János hite.

A húsvéti megjelenéseket csak egy már meglévő hitbe ágyazódva lehet értelmezni. Az apostolok hite viszont Nagypénteken teljesen összeomlott. Egyedül Máriában maradt meg a hit, és„fiában”, Jánosban. Nem véletlen, hogy az evangélium nem beszél arról, hogy a feltámadt Jézus megjelent volna anyjának, ugyanakkor pedig a népi hagyomány úgy tartja, hogy neki jelent meg először. Nincs ebben ellentmondás: a hitben ő az első, aki találkozik feltámadott Fiával, még mielőtt a feltámadás megtörtént volna. Természetesen nem arról van szó, hogy biztos tudással rendelkezett arra vonatkozólag, hogy Jézus fel fog támadni. A kínhalált halt Jézus feltámadása – még ha ő maga megjövendölte is – emberileg felfoghatatlan és elképzelhetetlen volt. Mária hitében éppen az a csodálatos, hogy van benne homály, hogy sok mindent nem ért, mit sem tud a hogyanról (mint ahogy az angyali üdvözletkor sem), mégis e minimális kézzelfogható alap ellenére a hit maximumát nyújtja: tökéletesen aláveti magát annak, amit Isten tenni készül. Ezért számára szent Fia halála minden emberi gyásznál mélyebb fájdalom volt, de nem összeomlás: ő továbbra is készen állt arra, hogy elfogadja, befogadja Isten szent cselekvését. Amikor rá, mint Fájdalmas Anyára tekintünk, nem egy szenvedésébe bezárt asszonyt szemlélünk, hanem az Isten iránti megmagyarázhatatlan, természetfölötti bizalom megtestesítőjét.

A Fájdalmas Anya kultusza a latin Egyházban nagyon fontos. A szentsírnál éneklik a Mária-siralmakat, melyekben a részvét és a gyász mellett már megfogalmazódik az is, hogy a Szűzanya várja Fia feltámadását. Keleten pedig a liturgiában szerepel egy ikon, amely nagyon hasonlít a karácsonyi ikonhoz, csak éppen egy kicsit mintha megnőtt volna az a betlehemi Gyermek. Ott van a barlangban a halott Krisztus bepólyálva, Mária karjában, jönnek a kenetvivő asszonyok, az apostolok meg az angyalok. Több ez, mint költői párhuzam: a Krisztus halála árán megvalósult új születés mélyen szimbolikus kifejeződése.

A húsvéti hit másik őrzője a szeretett tanítvány, János, akinek hitéhez szintén nem volt szükséges a Feltámadott megjelenése. Ő Húsvét hajnalán látta a megnyitott sírban az elhagyott lepleket, „látta és hitt” (Jn 20,8). A besüppedt, nagy lepedő alól ugyanis, ahol Jézus feje volt, hatalmas gyűrűszerűen dudorodhatott ki a szudárion, az a kendő, amellyel állát felkötötték. A feltámadásnak ezt a soha nem sejtett módját nem lehet kitalálni! Jézus nem úgy támadt fel, mint Lázár, hogy szépen fölkelt, összehajtogatta a lepleket, majd távozott. Ez nem is feltámadás volt az ősi vallási képzetek szerint, mert Jézus nem jött vissza erre a világra, hanem szabadon előre ment, magával vivén az anyagot annak új, romolhatatlan és dicsőséges formájában. Az ő megdicsőült testét – amelynek a zárt ajtó sem jelentett akadályt –, nem kellett kiszabadítani a leplekből: egyszerűen keresztülhatolt rajtuk, anélkül, hogy eredeti helyzetüket megváltoztatta volna. (Ezt támasztja alá az evangéliumi beszámoló eredeti görög szövege – szemben a pontatlan magyar fordítással –, valamint a torinói lepellel kapcsolatos vizsgálatok is.) Ez a kétszeresen besüppedt lepedő a názáreti Jézus elegáns kézjegye, egy új világ, a krisztusi feltámadás diszkrét, de beszédes jele. János számára ez a látvány adott alkalmat a hit megszületésére, és ezáltal csatlakozott Mária lelkületéhez, hogy vele együtt a megelőlegezett hit és a ki nem alvó remény által előre igent mondjon Isten készülő nagy műveire. Isten a megváltást sem teszi egyedül, legalábbis abban az értelemben, hogy ne lenne szüksége valakire, aki hittel várja és befogadja.

János evangéliumában az utolsó szó Máriáról az, hogy „magához vette őt a tanítvány” (Jn 18,27). Ez fizikai értelemben azt jelenti, hogy János gondjaiba vette Máriát, lelki értelemben viszont éppenséggel fordítva: Mária vette be Jánost az ő hitébe. Ez az egyelőre még csíraként rejtőző, mustármagnyi hit lesz az, amelyből azután kisarjad a többi tanítvány és az egész Anyaszentegyház győzedelmes húsvéti hite.

Nagyszombat — „Alászállt a poklokra”

A Krisztusban hívők nagy tömege sem a keleti, sem a nyugati Egyházban nem végzett teológiát. A szent nép kifejezett hittel azt hiszi, hitének tárgya az, amit újra és újra megünnepel a szent liturgiában, a liturgia pedig ezt a hitet szüntelenül táplálja és erősíti. Az Apostoli hitvallás egyik hitcikkelye az Úr pokolra szállása. Nem vélemény, vitatható teológiai tanítás, hanem az apostoli hitletétemény lényeges eleme, melyet az Egyház évről évre megünnepel Nagyszombat csöndjében.

Valójában senki sem tudja pontosan megmondani, mit is jelent az, hogy Jézus Krisztus alászállt a poklokra. Ezért is nagyon fontos e misztérium liturgikus ünneplése. A Szent Háromnap liturgiája minden teológiai okoskodást felülmúlóan vezet be hitünk legmélyebb titkaiba. Annyit mindenesetre mondhatunk, hogy az emberré lett Isten Fia nemcsak a halálig, mint fizikai megsemmisülésig vezető utat járta be velünk és értünk, hanem egészen odáig ment, ahová a bűnbe esett ember zuhant: leszállt abba az ismeretlen világba, ahol a megváltatlan lélek sínylődik. Voltaképpen nem is a pokol ez, hiszen az – akárcsak a mennyország – csupán ezután nyílik majd meg, annak, aki elutasítja a megváltó szeretetet.

Van a halál mögött valami, amitől a fizikai megsemmisülésnél is jobban félünk: egyfajta élőhalott állapot, ahol az Istentől a bűn miatt elszakadt ember szánalmasan egyedül van létezése értelmetlenségével. Amikor a Szentírás azt mondja, hogy az embernek a bűn miatt kell meghalnia, nem a biológiai halálról beszél, hanem erről a mögötte lévő, fenyegető valóságról, amelyben Jézus a biológiai halálon túl is sorsközösséget vállalt velünk. Azóta nincs az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten jelen ne lenne: nem csupán a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van. Ez az önkiüresítés végpontja, ahonnan azután a fölfelé szállás kezdetét veszi, a feltámadással kezdve a mennybemenetelen és a pünkösdi Lélek-kiárasztáson át az utolsó ítéletig, amikor minden Krisztus lába alá lesz vetve az égen és a földön.

Jézus ugyanis azért szállt le az alvilágba, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből, és magával vigye oda, ahol istenségében öröktől fogva van, s ahová immár emberi természete is fölvétetett: a Szentháromság belső életébe, örök dicsőségébe. Az Istennel való közösséget elvitte oda is, ahol addig az elhagyatottság és a reménytelenség uralkodott. Nemcsak az Atya iránt tanúsított emberfeletti bizalmat a halálban és a halálon túl, hanem ugyanilyen ragaszkodással és hűséggel vállalta a velünk való egylényegűséget is emberségében, egyszer s mindenkorra bizonyítva, hogy „erős a szerelem, mint a halál” (Én 8,8).

Az alvilágba való leszállás azt is jelenti továbbá, hogy Jézus Krisztus minden ember Megváltója. Igaz, elsősorban azért jött, hogy Izrael szétszóródott fiait egybegyűjtse, de azért akarta őket összegyűjteni, hogy a pogányok zarándoklása megindulhasson Sion hegye felé. Minthogy pedig Izraelből csak egy kicsiny maradék gyűlt össze, a zsidók többsége elutasította Jézust, a pogányságból megtérők számára nem Sion hegye, hanem a Kálvária hegye lett az a hely, ahol az Isten összegyűjtötte őket, hogy beléphessenek szövetségébe. Az, hogy Ádámhoz szállt le, egyértelműen kifejezi, hogy minden ember Üdvözítője, s hogy a keresztáldozat hatása az emberiség kezdetéig visszamenőleg is érvényesül.

Csodálatos képek, ősi ikonok ábrázolják keleten és nyugaton egyaránt Nagyszombat misztériumát, s egy ókeresztény prédikáció, melynek szerzője óriási láttató erővel, költői szárnyalással beszél erről a mélységes titokról a Nagyszombat reggeli zsolozsma egyik olvasmányában:

„Nagy a csend ma a földön: nagy a csend és a magány mostantól fogva. Megrendült a föld is megnyugodott, mert Isten a testben elaludt, és fölébresztette a régtől alvókat. Meghalt az Isten testben, és fölébresztette az alvilágot...

Mikor aztán őt Ádám, az elsőszülött meglátta, döbbenten verte mellét; mindenkinek odakiáltotta: „Az én Uram legyen veletek!” Krisztus pedig felelvén mondá Ádámnak: „És a te lelkeddel!... Most pedig mondom neked, és hatalommal parancsolom mindazoknak, akik bilincsekben vannak: Világosodjatok meg! És a szendergőknek: Keljetek föl! Parancsolom neked: Indulj, te alvó, mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág legyőzzön és fogva tartson. Kelj föl, kezem alkotása! Kelj föl, képmásom, ki arcom vonásait viseled! Kelj föl! Menjünk innen... Elkészült a kerubos trón, vár rád az égi hintó, vár a nászágy, készen a lakoma, az örök hajlékok és a feldíszített lakások. Megnyíltak a kincseskamrák, a világ kezdete óta neked készített mennyország.”

Nagyszombat — „Bemenni az ő nyugalmába”

Nagyszombatnak megvan a maga sajátos, rejtetten gazdag lelkisége. A szertartáskönyvek szűkszavúan csak ennyit írnak elő erre a napra: „Nagyszombaton az Egyház Urunk sírjánál időzik, és az ő szenvedéséről és haláláról elmélkedik. A szent asztal megfosztva áll, a szent áldozatot nem mutatják be mindaddig, amíg csak az ünnepi vigília, vagyis a feltámadás éjszakai virrasztva várásának liturgiája be nem fejeződik. Csak ezután lesz helye húsvéti örömnek, amelynek bőséges folyama ötven napra árad ki. A szentáldozás ezen a napon csak mint szent útravaló szolgáltatható ki, tehát súlyos betegnek, haldoklónak.”

A Teremtés könyve szerint „a hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett” (Ter 2,2). Erre a nyugalomra meghívja az embert is, akit saját képére alkotott. Józsue bevezette Izrael népét az ígéret földjére, ám ott sem leltek végső nyugalomra. Ezért jövendölt Dávid egy másik napról, amelyen majd bemehetünk Isten nyugalmába. A Zsidókhoz írt levél az egész keresztény életet úgy fogja föl, mint arra való igyekezetet, hogy még a földi életben bejussunk az igazi, az újszövetségi szombatba, amelyet Jézus Krisztus szerzett meg nekünk megváltó halálával. E nagyszombati csöndnek és nyugalomnak benne kell lennie valamennyiünk lelkében. Ez a kereszténység egyedüli sabbatja, melyet a zsidókkal egy napon, de még mélységesebb tartalommal ünnepel. A hívő nép csendben térdel a szentsírnál, szemlélődik és hallgat, belemerülve a kozmikus méretű csöndbe.

Mit is jelent belépni az Úr nyugalmába? Azt, hogy kimondjuk Istennek a végleges igent, és ezzel egyszer s mindenkorra az ő kezébe helyezzük életünk és halálunk, örök sorsunk, üdvösségünk gondját. Jelenti továbbá a rossz szenvedélyek, zabolázatlan indulatok lecsillapítását, az értelem, az akarat végleges megnyugvását Jézus Krisztusban. Mindenekfölött pedig a szívét, mert „nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Istenben”, az örök szeretetben.

Szent Pál írja: „Krisztussal eltemetkeztetek a halálba, és vele együtt fel is támadtok.” (Kol 2,12) Mindennél inkább érvényes ez a katekumenekre, akik éppen a nagyszombati csöndben érkeznek el a keresztségre való felkészülés utolsó állomásához. Azonban nekünk, megkeresztelteknek is újra végig kell gondolnunk ezen a napon, hogy Krisztus azt kívánja tőlünk, hogy meghaljunk a világnak, a bűnnek és az Isten nélküli, felszínes életnek, azaz olyannyira végleges döntéssel forduljunk el mindezektől, mint amennyire visszafordíthatatlan folyamat a halott és elföldelt test felbomlása.

Ugyancsak Nagyszombat titkához tartozik Szent Pál egy másik kijelentése: „Életetek Krisztussal el van rejtve Istenben.” (Kol 3,3) Ez utal a krisztusi ember idegenségére az Isten nélküli világban, amely nem érti, nem ismeri a keresztény életének meghatározó gyökerét, alapját, s egyben kifejezi, hogy az egyszerű, eseménytelen mindennapokban is ott van Krisztus az ő gyöngéd szeretetével. Az ilyen elrejtett élet részesít valamiképpen az Úr temetésének nyugalmából, s nélkülözhetetlen a keresztény hívő egészséges lelki fejlődéséhez.