Virágvasárnapról (Barsi–Dobszay)

A dicsőséges szenvedés elővételezése (Barsi Balázs)

Az ősi keresztény ünnepek mindegyikére az jellemző, hogy nem csupán egy-egy hitigazságot ünnepel, hanem az üdvösségtörténet eseményeinek kimeríthetetlen gazdagságú világába vezet be bennünket, sőt Isten benső életéből részesít, hiszen az üdvtörténet központjában álló Krisztus-eseménynek, az örök Ige megtestesülésének, megváltó halálának és megdicsőülésének az a ránk vonatkozó legfőbb következménye, hogy általa az isteni élet részesei lehetünk. Ezért az Egyház nagy liturgikus ünnepnapjairól általánosságban elmondható, hogy nem lehet pontosan meghatározni, racionális módon körülhatárolni, hogy mit is ünneplünk bennük. Különösen is igaz ez a Nagyhét napjaira. Aki például össze tudja foglalni egyetlen mondatban, hogy Virágvasárnap mit ünnepel az Egyház, az nem tudja, hogy mi a lényeg. Legfeljebb akkor nem fogalmazna egyoldalúan, ha egész egyszerűen ezt mondaná: Virágvasárnap a virágvasárnapi misztériumokat ünnepeljük! Virágvasárnap ugyanis szédületesen gazdag, végtelenül összetett, és mégis isteni módon egyszerű.

Ha Virágvasárnap nélkül érkeznénk a Szent Háromnapba, félő, hogy a názáreti Jézus egyéni történetére emlékeznénk csupán: perére, megkínzására és kivégzésére. A Nagyhét azonban Virágvasárnappal kezdődik. Húsvét hajnalának dicsőséges fényéből már most kapunk néhány aranyló sugarat: „Hozsanna Dávid Fiának, áldott, aki az Úr nevében jön, hozsanna a magasságban!” (Mt 21,9) A véres és sötét Nagypénteket Virágvasárnap, illetve Húsvét és Pünkösd ragyogása keretezi. Ahhoz hasonlít ez, mint amikor a színeváltozás hegyén tündöklő fényben áll az Úr Jézus, miközben Illéssel és Mózessel eljövendő haláláról beszélget. Itt is, ott is dicsőség öleli körül a nagypénteki áldozatot, hogy tudjuk, maga Isten működik itt.

Ezen a napon mindazt ünnepeljük, amit a szent evangélisták leírtak erről a napról (lásd Mt 21,1–9; Mk 11,1–10; Lk 19,28–40; Jn 12,12–19), egyszersmind ennél végtelenül többet is, hiszen az a Jézus, aki szerényen, szamárháton vonult be egykor Jeruzsálembe, hogy ott megkezdje üdvösséghozó, szent szenvedését, mely által diadalt aratott a sátán, az evilág fejedelme fölött, ma is maga köré akar gyűjteni bennünket, sőt megdicsőülve és a Szentlelket kiárasztva szívünkbe, bennünk akarja folytatni szenvedését, mintegy kiegészítésképpen, Testének, az Egyháznak javára. Ennek megfelelően három réteget különböztethetünk meg az ünneplésben.

Az első a felidéző emlékezés szintje. Fontos, hogy ne feledkezzünk meg semmiről sem, ami e bevonulás alkalmával végbement, hiszen mindez értünk, a mi üdvösségünkért történt. Ha azonban pusztán emberi megemlékezésről lenne szó, akkor ez nem volna több szép emlékműsornál. A keresztény ünneplés nem csupán évforduló, de természetesen van időbeli vonatkozása is, különben a kereszténység nem volna egyéb mítosznál. ( A Hiszekegyben ezért is szerepel a „Sub Pontio Pilato” – Poncius Pilátus alatt –: hitünk időbeli és térbeli vonatkozását jelzi.) A liturgia Szentlélektől áthatott cselekvő emlékezés arra a Krisztus-misztériumra, amelynek sajátos kapcsolata van a múlttal, a jelennel és kiváltképpen az örökkévaló jövővel; emlékezés és egyben jelenvalóvá tétel.

Jézus mondja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Az állat pszichéjében is felmerülnek emlékképek. Az ember azonban másképp emlékezik, a kegyelem örök jelenében élő keresztény pedig még inkább. Ha csupán dramatikusan előadnánk a virágvasárnapi eseményeket, az a legélethűbb rendezésben sem közvetíthetné Isten kegyelmi erejét, amely a liturgikus ünneplés lényegéhez tartozik. Hiszen a főszereplő, az Úr Jézus személyében maga az örökkévaló Isten vonul most be a szent városba, melynek kapuja, akárcsak a templom kapuja, a mennyország ajtaját jelképezi, amit kínszenvedése és halála által nyit meg számunkra. Valójában ő maga ez az ajtó, ami annyit jelent, hogy csak általa lehetséges eljutnunk az Atyához a Szentlélekben. Az ő jelenléte az ünneplő hívek közösségében átvezet bennünket a második szinthez.

Jézus azt akarja, hogy most mi legyünk az az őt kísérő, előtte hódoló tömeg, s megilletődött lélekkel ajánljuk föl neki szívünk dicsérő énekét. Ez a megilletődöttség, megrendültség hitünk természetéből fakad, mert tudjuk, hogy ő a Messiás, az élő Isten Fia, a világot teremtő és az emberiség fölött ítéletet tartó Isten. Ez olyan tudás, amellyel ebben a formában sem tanítványai, sem Jeruzsálem népe nem rendelkezhetett, lévén hogy test szerinti megdicsőülése és a Lélek kiárasztása még nem történt meg. A liturgia mindig megrendülésre késztet, nem érzelmileg, hanem a hittől megvilágosított értelem új meg új felismerései, rácsodálkozásai által. E megrendülés hitelességét azután az erkölcseinkben bekövetkező változások igazolják.

De még ennél is mélyebb, vagy ha tetszik, magasabb szintre akar emelni minket az Úr a liturgikus ünneplés által. Titokzatos Testének, az Egyháznak valamennyi tagjában folytatni akarja szenvedését és feltámadását. Nem csupán a stigmatizált szentekben, hanem minden benne hívőben, keresztté alakítva, saját keresztjének részévé téve értelmetlennek tűnő és olykor elfogadhatatlan szenvedéseinket, s bevonva bennünket önátadásának legmélyebb misztériumába, ahol ő az örök Lélek által szeplőtelen áldozatul ajánlotta magát az Atyának. A szentáldozásban, az Úrral való kommunióban valósul meg az ünneplésnek ez a legvégső szintje, s kegyelmi jelenlétében megmaradva a zarándokúton lévő Egyház élete folytonosan megjeleníti Krisztus bevonulását a mennyei Jeruzsálembe, az Atya dicsőségébe.

Kinek gyermeki szép sereg... (Dobszay László)

A Virágvasárnapi körmenet fő éneke a 8. század végén élt Teodulf püspök költeménye: „Gloria laus et honor tibi sit, Rex Christe, Redemptor, cui puerile decus prompsit Hosanna pium.” A vers refrénje a mi Megváltó Királyunkat említi, s emiatt volt, aki úgy gondolta, helyette énekelhető a „Christus vincit” is, a Virágvasárnap voltaképpen Krisztus Király ünnepe. Bár igaz, hogy a liturgia több szövege is említi Krisztusnak e címét, mégis valami egészen másról van szó, mint az egyházi év végére került modern Krisztus Király ünnepről.

A régi jeruzsálemi keresztények e vasárnap kimentek az Olajfák hegyére, s az egykor volt eseményeket felidézve, a zsidó nép gyermekeinek Krisztust-köszöntő énekét hangoztatva vonultak be körmenetben a szent városba. Ki volt az a „király”, akit köszöntöttek?

(1) Mindenekelőtt: ő „Dávidnak régtől ígért sarja”, a királyi család tagja. S ez eszünkbe juttatja, hogy a Jézust üdvözlők a csodatévőt, a felszabadítót, a régi királyság helyreállítóját remélték és köszöntötték benne. Jézus elfogadja köszöntésüket. Valami igaz lehet akkor is, ha az, aki mondja, nincs az igazság tudatában. Például az evangélium szerint Kaifás prófétai szót mondott ezzel: „jobb hogy egy ember haljon meg az egész népért”. Ő ugyan másképpen gondolta ezt, mint ahogy tényleg igaz volt. Mégis „ezt nem magától mondta, hanem mert abban az évben ő volt a főpap, és így megprófétálta, hogy Jézus az egész népért fog meghalni” (Ján 12,51). Így a nép és a gyermekek is, csak hirtelen föllángolásukban köszöntötték őt királyként, mégis helyesen nyilvánították ki róla, hogy benne a Dávidnak tett ígéret teljesült.

(2) Jézus szamárháton ülve vonul be Jeruzsálembe. És ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Íme, a te királyod szelíden érkezik a szamár hátán ülve...” Aki itt bevonul nem hódítani akar, hanem alázatossággal és szelídséggel érkezik.

(3) Nem a harcokban győztes hadvezér-király tartja itt bevonulását, hanem a csatába induló, aki tudja, hogy néhány nap múlva leteszi életét, és akkor a ma hozsannázó tömeg majd keresztre feszítését fogja követelni. Igen, ő győzedelmes lesz, de azzal a halállal győzedelmes, melyet vállalva jön ma fel Jeruzsálembe. A Királyt ünneplő himnusz alaphangja: tragikus.

De ahogy szolgai alakban jővén elfogadja a halált, úgy elfogadja az ünneplő éneket is, nem önmagáért, hanem értük és értünk. „Nem olvastátok-e, hogy kisdedeknek és csecsszopóknak száján készítettél dicséretet?” – idézi a zsoltárt.

Énekünk tehát még nem a világ végén ítélkező, a birodalmat Atyjának átadó Emberfiát köszönti, hanem a Szenvedésre indulót, akiben a jeruzsálemi gyermekek csak sejtették, mi pedig már tudjuk az egyetlen igazi Királyt. Bár ő már a mennyei dicsőségben van, mi még itt a földön szolgai alakjában követjük őt: „Aki utánam akar jönni..., vegye föl keresztjét.” És: „ha dicsőségemben részesedni akartok, tudjátok-e inni azt a kelyhet, amit most én iszok?” Ezzel a lelkülettel kell tehát énekelnünk Virágvasárnap himnuszait:

„Dicsőség és dicséret Tenéked, Megváltó Királyunk, kinek gyermek szép sereg mondott ékes éneket. Izraelnek Királya, s Dávidnak régtől ígért sarja, ki az Úrnak nevében jössz hozzánk, mindörökké Áldott! Angyal seregek a mennyben mindnyájan magasztalnak Téged, s velük a halandó ember, és minden teremtményed dicsér. A zsidóknak népe pálmákkal jött az úton eléd: mi is könyörgésekkel eljöttünk, íme, énekszóval. Midőn szenvedni mentél, hódolva dicsértek ők Téged, most, midőn mennyben trónolsz, mi zengjük előtted a himnuszt. Tetszett seregük néked, tessék ma neked szentelt néped, mert kegyelmes király vagy, s minden jót tetszéseddel fogadsz: Dicsőség és dicséret Tenéked...”

A passió megjelenítése (Barsi Balázs)

Virágvasárnap liturgiájának másik fontos mozzanata a passióéneklés. Ezen a napon az evangélium a mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedése. A feltámadás, a megdicsőülésnek ez a kitalálhatatlan, test szerinti megvalósulása – amelyről a pogány vallásoknak fogalmuk sem volt, és amely az apostolokat is megdöbbentette, annak ellenére, hogy Jézus előre megjövendölte – változtatta Urunk szenvedéstörténetét örömhírré. Olyannyira, hogy a négy evangélium mindegyikének legősibb, központi magja ez, Márknál pedig minden előzmény, Jézus egész földi élete, nyilvános működése csupán bevezetés a tulajdonképpeni mondanivaló, a szenvedés elbeszéléséhez.

Természetesen, akárcsak a szentmiseáldozatban, itt sem pusztán az Úr Jézus kivégzéséhez kapcsolódó események dokumentumszerű felidézéséről van szó, hanem a teremtő és újjáalakító Szentlélek erejében való emlékezésről, mely immár a feltámadás világosságában, Isten irgalmasságának végtelen kiáradásában megy végbe.

A passióban az egész hívő közösség részt vesz. A turbákat lehetőség szerint maga a nép énekli, vagy képviseletében a kiválasztott énekesek. A csendes részvétel sem feltétlenül passzivitás: a II. vatikáni zsinat által hangoztatott tevékeny bekapcsolódás a liturgikus cselekményekbe nem elsősorban szereplést jelent, hanem természetszerűleg magában foglalja az ünnepelt misztériumok hitbeli szemlélését az Anyaszentegyház közösségében. S ahogy a passió a virágvasárnapi liturgia szíve, úgy a róla való elmélkedés e szív dobbanásaira való áhítatos figyelés. Hiszen ez az esemény áll a szentmise középpontjában is: az Úr immár vértelen, de valóságos áldozatának megjelenítése, azaz jelenbe hozása a teremtő Lélekben, az átváltoztatás által.

Ez a hatalmas dráma, amelynek régen résztvevőjévé vált az egész falu, a szereplőket különösképpen is, sokszor életre szólóan megjelölte. Megesett, hogy az, aki Jézus szerepét énekelte, összeszedte vagyonát, és elzarándokolt a Szentföldre, hogy méltó legyen erre a szerepre. Érdekes módon a többi szerep sem volt igazán negatív. Hiszen az áruló Júdás vagy az Urát megtagadó Péter képét felöltő szereplők mind a bűnnel megjelölt világban élnek, s így nekik is szólt Jézus figyelmeztetése, amit Júdásnak, Péternek és a többieknek mondott. Jézus perébe akarva-akaratlanul belekeveredik mindenki, aki a földön él. Így a „feszítsd meg!” kiáltás imádsággá vált a hívő nép ajkán, az önvád szavává és irgalomért való esedezéssé. Mert hát mi is lenne velünk, ha az Úr nem vállalná a keresztet...?