A lamentációkról (Barsi Balázs)

A lamentációk

„Lamentáció; Siralmak; Officium Tenebrarum (Sötét zsolozsma); Zörgő zsolozsma” – ilyen és több efféle névvel illették az idők folyamán a hívek azt a három szertartást, melyet a nagycsütörtököt, nagypénteket és nagyszombatot megelőző éjszakán vagy e három nap hajnalán tart az Egyház. Mindig esemény-számba ment (számos megindító és különös emlék fűződik hozzájuk, sőt olyan anekdoták is, melyek nem sértik tiszteletüket, csak megmutatják, mennyire számon tartotta őket a vallásos köztudat). Elmondhatjuk, hogy az egyház számára, az egyes plébániák és híveik számára sem teljes a nagyhét a „lamentációk” nélkül. A „nagy jubileum” szégyene lesz, ha éppen ezekben az évtizedekben tűnik székesegyházaink, plébániánk nagyheti rendjéből. (Meggondolandó, hogy éppen ma, a növekvő paphiány közepette nem kellene-e kettős buzgalommal dolgozni fenntartásán vagy felélesztésén, hiszen ez pap nélkül is végezhető, s a jövőben sok leányegyházban talán ez lesz az egyetlen valódi liturgikus mozzanat a nagyhéten, míg a főszertartásra kénytelenek lesznek beutazni az anyaegyházba.)

A „lamentáció” voltaképpen az egyház mindennapi virrasztó zsolozsmája, melyhez szorosan kapcsolódik a hajnali imaóra. Azonban végzési módja számos olyan archaikus vagy különleges nagyheti vonást őriz, mely megkülönbözteti az év többi napján tartott vagy tartandó zsolozsmától. A régies (a legrégibb ókeresztény századokra visszautaló) vonásai közé tartozik, hogy a zsolozsma minden későbbi alkatrésze hiányzik belőle: nincs bevezető fohász, invitatorium, himnusz, nincs áldás az olvasmányok előtt. A nagyheti sajátságok közül hármat emelünk ki, s azokról majd alább részletesen beszélünk: a Siralmak éneklése, a záró litánia és a triangulum használata.

A virrasztó zsolozsma teljes formájában három szakaszból, nocturnusból áll. Mindhárom szakaszban három zsoltárt éneklünk antifonával, egy verzikulussal elválasztva a három olvasmány tömbje következik, mindegyik olvasmányhoz responzóriummal („In monte Oliveti”-sorozat). Ez a szisztéma tehát háromszor ismétlődik. A virrasztás egykor egész éjszaka tartott, így tőle elválaszthatatlan a hajnali zsolozsma, mely 5 zsoltárból áll, az imaóra középső részét egyetlen verzikulus helyettesíti, ezt a szokás módon Zakariás hálaéneke, a Benedictus követi, s mielőtt a könyörgés lezárná a szertartást, beiktatódik, mint különlegesség, a Litánia. A teljes szertartásrend tehát a következő lenne: 3 zsoltár antifonákkal – verzikulus – 3 olvasmány responzóriumokkal / 3 zsoltár antifonákkal – verzikulus – 3 olvasmány responzóriumokkal / 3 zsoltár antifonákkal – verzikulus – 3 olvasmány responzóriumokkal / 5 zsoltár – verzikulus – Benedictus – Litánia – zárókönyörgés. Ma legtöbb helyen egy nocturnusra rövidítették a virrasztást, s a kilenc olvasmányból lett a nocturnus három hosszabb olvasmánya. A Népzsolozsma ezt a formát javasolja: 3 zsoltár antifonával – verzikulus – 1. olvasmány: lamentáció; 2-3. olvasmány: az egyházatyák beszédeiből (mindhárom olvasmányhoz responzórium) – 50. zsoltár (a Laudes 5 zsoltárát képviselve), – verzikulus – Benedictus – Litánia – zárókönyörgés.

És most beszéljünk röviden a három különleges nagyheti elemről:

(1) Jeremiás Siralmai, vagyis a lamentáció nem más, mint a három nap első nocturnusának 3-3 olvasmánya. A magyar falvakban annyira ragaszkodtak hozzá, hogy amikor a teljes zsolozsma végzése már megszűnt, férfitársaságok fenntartottak egy olyan rövidebb formát, hogy egy nagyheti ének után csak a Siralmakat énekelték, mindegyik után a responzóriumok verses átiratával („Magas hegyén ím az Olajfáknak”), s befejezték ismét egy nagyheti énekkel.

A Siralmakkal ismét úgy vagyunk, mint a liturgiában oly sokszor: tudunk rá történelmi, teológiai, liturgikus-szimbolikai magyarázatokat adni a lamentációk használatára, de az ember tudatában és érzelmeiben ezek már egyetlen egzisztenciális élménnyé sűrűsödve vannak jelen. Felszívják magukba a történeti, teológiai, szimbolikus értelmezést, s egyszerűen hozzá tartoznak a naphoz.

A történeti magyarázat nagyon egyszerű. A Szentírás könyveit az Egyház egy nagyon bölcs rendszer szerint elosztva olvastatta (kivonatosan) az év folyamán a virrasztó zsolozsmán. Nagyböjt V. vasárnaptól kezdve Jeremiás próféta könyvei kerültek sorra, mert a próféták közül ő jeleníti meg legtisztábban az Isten szenvedő szolgájának képét. Amint a könyvhöz szervesen kapcsolódik a Siralmak könyve, úgy az Egyház is Jeremiás olvasását a Siralmak olvasásával zárta le a szenvedés időszakának végén. A Siralmak azonban nagyon összetetten, de a nagyhét üdvösség-eseményeibe is belevilágítanak. A népét és a szent várost sirató próféta végső soron a bűnbe esett emberiség összeomlása fölött sír: Elhatározta az Úr, hogy rommá teszi Sion falait, leomlottak kőfalai és bástyái sírnak... nincs már törvény, és prófétái nem kapnak látomást az Úrtól... mert nagyobb volt fiainak vétke, mint Szodomáé... Árvákká lettünk atya nélkül, s anyáink mint az özvegyek... Egyiptomnak nyújtottuk kezünket, és az asszíroknak, hogy jóllakjunk kenyérrel... a mi atyáink vétkeztek és nincsenek többé, és mi viseljük az ő gonoszságukat...” Igen, mi viseltük Ádám gonosz tettének következményeit, árvákká lettünk, mert megfosztattunk istengyermekségünktől, értelmünk elhomályosult, akaratunk rosszara hajló lett...; tévtanítók után mentünk, s mindenféle előnyökért Egyiptomnak nyújtottuk kezünket. Ezért sír a próféta, sír, mint Jeruzsálem fölött az egyetlen valódi Próféta, Jézus, és sír a prófétai Egyház is. Siratja a bűnbeesett emberiséget, siratja a bűnnek a világ végéig tartó hatalmát, siratja, hogy az Egyház, bár szent, maga sem ment ettől a bűntől.

De siratja azt is, akire az Úr ráhelyezte mindezt a bűnt. Szeretetből tette, de nekünk éreznünk kell a teljes súlyát annak, hogy Ádám bűne és minden azóta elkövetett bűn ránehezedik arra, akit az Atya Bűnné tett értünk! Jeremiás szavaival ő magáról mondja: „Én vagyok a férfi, aki nyomorúságot látott az Úr haragjának vesszeje miatt... csapásaival sújtott egész napon, megfonnyasztotta az én bőrömet és húsomat, és megrontotta csontjaimat. Hiába kiáltottam és könyörögtem, elvetette az én imádságomat.” Az Üdvözítőnek minden testi szenvedésen felül meg kellett szenvednie a legnagyobb csapást is: az Atyától való elhagyatottágot: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?

De ez a bűn, ez szenvedés, ez a halál áldást termett, amint az Exsultet énekli. S ezt megjövendöli már a Siralom is: „De jó az Úr az őbenne bízókhoz, és az őt kereső lelkekhez. Jó az hallgatással várakozni, mígnem megszabadít az Isten... Orcáját odafordítja a verőknek, és betelik gyalázattal... de talán valamiképp még reménység lenne? Ha már elveszett is, megkönyörül irgalmának sokasága miatt.”

Mindez a gondolat és érzelem a gyász felindultságában, szinte rendetlenül kavarog a Siralom szövegében. Formailag rendet tart benne, s egyben visszaköti az Ígéret testamentumához a minden verset megindító héber betű: Alef, Beth, Gimel. (Ezek történeti magyarázata az, hogy a héber Siralom abecedárius költemény, a versei sorban az ábécé betűivel indulnak.)

(2) Az Officium Tenebrarum leglátványosabb eleme a Triangulum, a szentély bejáratánál álló háromszögletű gyertyatartó, rajta 15 gyertyával, melyeknek kioltásával számoljuk a zsolozsmában és az időben való előrehaladást . A teljes zsolozsmában 14 zsoltárt mondtak, s minden zsoltár végeztével egy gyertyát kioltottak, az utolsót, a Benedictusét pedig elrejtették. (A rövidített zsolozsmában jobbról-balról párosával oltjuk a gyertyákat, s az olvasmányok után is kioltunk egy párt, a Benedictusra így is egy gyertya marad égve.)

Erre a szokásra is van történeti, s van utólagos szimbolikus magyarázat. Talán az éjszaka múlását követte a mesterséges fények kialvása, s a zsolozsma már a természetes napfénynél ért véget? A jelképes magyarázat szerint a Benedictus-gyertya Krisztus, akit elhagytak tanítványai. Elfogadhatjuk ezeket a magyarázatokat, de elég, ha a különleges alkalom különleges elemeként engedjük, hogy hasson ránk a Triangulum. A virrasztás kelléke ez, a csekély fénynél megbúvó hűséges tanítványok alig pislákoló, szinte reménytelenségbe vesző világossága, melyet majd egyszerre üt át „az üdvösséget meghirdető harsona” és „az örök Király ragyogása” (ahogy ismét az Exsultetben halljuk majd). Ha éjszaka tartjuk a zsolozsmát, a teljes sötétség döbbenetében ér majd véget: botorkálva hagyjuk el a templomot, mint a nagypénteken a halál és az elhomályosult nap láttán a jeruzsálemi tömeg a Golgotát. Ha meg reggel tartjuk, az eltemetett Úr mellett virrasztunk, idézzük az eseményeket és értelmüket, hogy hajnalra felderengjen a Feltámadás első fénysugara.

A Triangulum a főszertartások kivételével egész nap kint állhat a helyén. Hadd emlékeztessen arra nap közben is, amit éjszaka lelki szemünkkel megláttunk, hadd hívjon arra, hogy nap közben is „virrasszunk és imádkozzunk”.

(3) Akik elég idősek ahhoz, hogy 1970 előtt is részt vettek lamentációkon, emlékeznek, hogy a Benedictus után újból elénekelték az 50. zsoltárt (sok helyütt többszólamú feldolgozásban, a híres Allegri-Miserere is ide volt szánva!), utána következett a „Christus factus est” (Krisztus engedelmes volt), majd a zárókönyörgés melynek végén a pap és az énekesek becsapták könyvünket (a szimbolikus magyarázat szerint: a Krisztus halálakor támadt földrengés emlékéül, innét hívták Zörgő Zsolozsmának) és mindenki csendben távozott.

Ez a szertartásrend a tridenti reform következménye. A régi szertartáskönyvekben és a tridenti rendet át nem vett szerzetesrendek szokása szerint a zsolozsma befejezése kissé más, talán drámaibb és gazdagabb. Ezt a rendet újítottuk fel az esztergomi liturgia szerint a zsinat után:

A Benedictus éneklése közben a ministránsok leveszik az állványról a 15. gyertyát, majd annak végén azt elviszik, elrejtik a sekrestyében vagy az oltár mögött. Közben négy csoportra oszlanak a résztvevők: az énekes gyermekek a ministránsokkal együtt az oltárhoz mennek. 3-4 énekes a szentély bejáratához áll. Ismét mások (vagy a zsolozsmát vezető „korátorok”) ismét más helyen állnak, a nép pedig helyén letérdel. Eközben a templom valamennyi fényét kioltják. Most kezdődik a litánia, régi magyar nevén: Kyrie puerorum, „Az Gyermekek Kíriéje”. Három versből áll, s minden vers négy szakaszból, ilyenféleképpen:

Gyermekek: Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison.
Szólóénekesek: Jézus Krisztus, ki eljöttél, hogy érettünk szenvedj:
Nép: Uram, irgalmazz nékünk!
Más szólista-csoport: Krisztus engedelmes volt értünk a halálig.

A 2–3. alkalommal csak az első szólista-csoport szövege változik: Ki a kereszten kitárt karokkal minden századokat magadhoz vontál... Ki prófétai szóval kinyilatkoztattad: „Haláloddá leszek, ó Halál!”...

(Egyes helyeken ehhez még egy „kommentáló” verset, tropust is fűztek, más helyeken a négy szakasz sorrendje volt más; a lényeg azonban mindenütt ugyanez volt.)

Az utolsó versnél a pap monoton hangon hozzáteszi: „... éspedig a kereszthalálig”.

S erre elnémul a templom, mindenki térden állva, teljes sötétségben imádkozik, elmélkedik néhány percet. A csendnek végét jelzi a pap könyvére ütve (nyilván ebből lett később a „zörgés”), s a gyermekek visszahozzák a gyertyát, a pap pedig olvassa (kivételesen tehát nem énekli!) a zárókönyörgést, melynek végén nincsen „konklúzió”: A mi Urunk Jézus Krisztus által.) A gyertyát helyére tűzik, s mindenki némán távozik. (Külföldön egyes helyeken ekkor hangzott el – a papság távozása után – a Mária-siralom.)

A Kyrie puerorum (Litánia) dallama igen ősi: talán még a zsidó hagyományokba nyúlik vissza, s sokféle könyörgő, esedező imádsághoz használták. (Ugyanebből származik a mise-Kyrie legrégibb dallama is.) Könnyű megtanulni, s az egész szertartás inkább csak gondos előkészítést, mint zenei tudást igényel. Persze lehet végezni a lamentációkat professzionista kórussal (van is budapesti templom, ahol ez így nemes hagyomány), de ha egy közösségnek 1-2 zenész csak egyetlen évben segítette a betanulást, a következő években egy ismétlő próbával könnyen föleleveníthető.

Szeressük, ápoljuk a Siralmak szertartását, helyesebben: a szent háromnap zsolozsmáját. Működjünk együtt papunkkal, de mivel neki a főszertartással kell törődnie, illő, hogy a lamentáció gondja elsősorban a világiakra háruljon.