Nagypéntekről (Barsi Balázs)

A keresztútjárás

A keresztút az Egyház régi és megszentelt paraliturgikus gyakorlata, mely által a hívők felidézik és megilletődött figyelemmel szemlélik Krisztus üdvösséghozó szenvedésének egyes mozzanatait, s azért imádkoznak, hogy e szent keresztút gyümölcsei lelkükben is megteremjenek. A szentségeken és a liturgikus szertartásokon kívül talán nincs is lelkünk számára hasznosabb ájtatossági gyakorlat, mint a keresztút, melynek természetfeletti hatékonysága – különösen ma, Urunk szenvedésének napján és halálának órájában végezve – határtalan. Amikor Krisztust szenvedésében szemléljük, hitünk mértéke szerint részesülünk a kegyelemből, hogy mi is gyakorolni tudjuk azokat az erényeket, melyeket ő megmutatott e szent órák alatt. Sohase felejtsük el, hogy Jézus Krisztus nem holt és erőtlen mintakép, hanem mindig élő és természetfölötti módon létrehozza azt a tökéletességet, melyet személyében szemlélnek és imádnak azok, akik a megkívánt állapotban és módon közelednek feléje. Idézzük emlékezetünkbe és szívleljük meg Szent Pál szavait: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki... megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,5.8)

Egyes vidékeken a ferenceseknek köszönhetően a keresztútjárás szerves tartozékai az arma Christi, azaz Krisztus Urunk kínzóeszközei, melyek egyúttal a feltámadott és dicsőségben újra eljövendő Úrnak felségjelei is: a töviskorona, a lándzsa, a szögek, az izsóp, a harminc ezüstpénz, a kakas, az ostor, az oszlop, melyhez Jézust megostorozásakor odakötözték, a nádszál, mellyel fejét verték, Veronika kendője, az „INRI” titulus, a kalapács, a fúró, a harapófogó, a kötél, a szarkofág és a halotti lepel.

A „csonka mise”

Ezen a napon nincs szentmise, az Egyház liturgiája ma sajátos módon, szokatlanul erőteljes jelekkel, drámai eszközökkel hozza a jelenbe a világ történelmének legkiváltságosabb óráját, melyben Jézus Krisztus keresztáldozata végbement. Isten legnagyobb történelmi tettét ünnepeljük, amely számunkra a hitben fogható: az idő és a tér megváltását, a teljes emberi élet és minden teremtett dolog egzisztenciájának megváltását. Az egész szertartás egyetlen hatalmas elmélkedés, az Egyház egyetemes jelentőségű és igen súlyos elmélkedése a kinyilatkoztatás csúcspontjáról Húsvét és Pünkösd sugárözönében, mely a jelek segítségével, azokon keresztül a jeleken túli isteni lényeget ragadja meg.

Mindazonáltal a nagypénteki főszertartás sokban hasonlít a szentmisére, innen ered a népies „csonka mise” elnevezés. A hasonlóság abban áll, hogy ebben is szerepelnek olvasmányok, van evangélium (a János-passió), hívek könyörgése és szentáldozás is. A nagypénteki liturgiából sem maradhat ki az Írások olvasása. Szent Pál írja a korintusiaknak: „Mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapra feltámadt, az Írások szerint.” (1Kor 15,3-4) Az Ószövetségről van szó, amely Krisztusra mutat s benne teljesedik be, és amely az evangéliumok egyik tartóoszlopa. A passió pedig elmaradhatatlan része annak a szent és merész kísérletnek, amellyel a nagypénteki liturgia próbálja megérinteni a teret és az időt, amelyben az Élet Szerzője meghalt értünk.

A szertartás központi helyén az Úr szent testének és vérének felmutatása helyett a Szent Keresztet mutatják fel és előtte hódolunk. Az egész szertartást a János-evangélium szemléletmódja határozza meg, amelyben a keresztre való feltekintés mint a megmenekülés, vagyis az üdvözülés pillanata szerepel: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen.” (Jn 3,15) A Szent Keresztre való feltekintésnek ma mintegy konszekrációs értéke, a Szentlélekben lelkünket újjáteremtő ereje van.

A kereszt előtti hódolat ezért nem bálványimádás, hiszen itt Jézus azonos a kereszttel. Origenész ki meri mondani, hogy amennyire Jézus kinyilatkoztatja Istent, annyira el is fedi, mert amit kortársai láthattak, amit tapinthattak, amit hallhattak, az mind emberi. Olyan közel jött Isten, hogy felismerhetetlen, mint Isten, csak a hit tudja jelenlétét megragadni: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28). Persze ez másfajta látást feltételez, mint amivel általában kortársai néztek Jézusra. Eucharisztikus jellegű látást, olyat, mint amellyel az Oltáriszentségre tekintünk: testi szemünkkel csak a kenyeret és a bort látjuk, de lelki szemünkkel, a hit látásával magát az örök Igét szemléljük. Ha valaki csupán a szinoptikus evangéliumokat olvassa, hajlamos irigyelni Jézus kortársait, ha azonban elsajátítja ezt a jánosi látást, nem irigykedik többé. Felismeri, hogy a megtestesülés titka folytatódik az Egyház által őrzött szent jelekben: a szentségekben és a liturgikus szimbólumokban, amelyek megmentenek a tisztán „szellemi” Jézus eretnek képzetétől. Hiszen ugyanaz a Szentlélek a liturgia Lelke, mint akinek erejéből Jézus Krisztus fogantatott s a halálból feltámadott. Nagypéntek liturgiája annak számára lehet gyümölcsöző, aki a Lélek szerint képes nézni a szent jeleket, mert itt a „test nem használ semmit” (Jn 6,63).

A szinoptikus evangéliumokban, jóllehet ott is rávetődnek Húsvét aranysugarai, a keresztnek inkább a borzalmas kínzóeszköz volta áll előtérben. Szent János evangéliumában viszont a keresztfa kimeríthetetlenül gazdag szimbólum, amely kapcsolatban áll a Szentírás első és utolsó könyvében megjelenő titokzatos fával, az élet fájával és a bűnbeesés történetében szereplő tudás fájával egyaránt. Az őskígyó a tudás fájánál marta meg az embert halálos harapással – a kereszt pedig az új tudás fája, melynek gyümölcse Krisztus, aki az utolsó vacsorán mindent tudtul adott nekünk (vö. Jn 15,15), halálával és feltámadásával pedig halál helyett életet szerzett, eltörölve az átkot, amely elzárta előlünk az élet fájához vezető utat. Amikor Nagypénteken hittel föltekintünk a szent Keresztre, és leborulunk az előtt, aki a fánál engedetlen Ádám bűnéért az engedelmesség áldozatával megnyerte a bűnbocsánatot, beavatást nyerünk a Krisztusban való élet és üdvösség mélységeibe, és felhívást kapunk arra, hogy nap mint nap megújítsuk magunkban ezt a hitben való szemlélést.

Ma nincs epiklézis, Lélek-lehívás, és elmaradnak Jézus Krisztus átváltoztató szavai, e nélkül pedig nincs szentmise. Az Egyház ezen a napon lemond a konszekrációról, de nem mond le az áldozásról: mintha már elővételezné az eljövendő világot, ahol nyilvánvalóan megszűnik az átváltoztatás, viszont az áldozás lényege: a kommúnió megmarad. Itt most még a szent színek alatt megy végbe az egyesülés, mégis, ez már az eszkaton, a végső idők beköszöntét jelzi (a mise posztkommuniója éppen ezért rendszerint az eljövendő örök életre utal). A nagypénteki áldozásban már a feltámadott Úrral találkozunk, ő lép be életünkbe, hogy azt saját megdicsőült életévé alakítsa.

Amikor Nagypéntek végtelenül gazdag szimbólumairól és gesztusairól elmélkedünk, nehogy azt gondoljuk, hogy saját meglátásaink azonosak magával a misztériummal. Mindezek csak megközelítések, melyek után kimeríthetetlen mélységű csend burkol be mindent. Mégis szabad, sőt kell is merésznek lennünk ezekkel a megközelítésekkel. Ha a liturgia mozgását és erős jeleit követjük, mentek maradunk attól a vallási szubjektivizmustól, amely lerontja a misztériumot és kiüresíti a keresztény hitet.

Az Igeliturgia

Az üres tabernákulum előtt kezdődik a szertartás, tehát nincs jelen az Eucharisztia. Nyitva áll az üres tabernákulum, akárcsak a keleti egyházakban a királykapu, mert a katona lándzsája megnyitotta Jézus oldalát, és abból vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34). Máté, Márk és Lukács Jézus halálának pillanatát összekapcsolja a templom kárpitjának kettéhasadásával. Nincs tehát többé a templomot a szentélytől elválasztó függöny. János azért nem említi ezt a külső mozzanatot, mert ő az új templomról, Jézus testéről mondja el ugyanezt igen ünnepélyesen, amikor oldalának megnyitásáról beszél.

Van egy kora-keresztény apokrif hagyomány a Szűzanyával kapcsolatban, amely sajátos módon világítja meg ezt a mozzanatot. Eszerint Máriát édesanyja, Szent Anna beadta a templomban szolgáló szüzek közé, akik a templom kárpitját szőtték. Ez az a kárpit, amely Jézus halálakor meghasadt, s a hagyomány ezt allegóriaként Jézus oldalára alkalmazza, hiszen az ő teste az új templom, ahogy maga mondotta (vö. Jn 2,21). A zsidó-kereszténység igen korai megnyilatkozása Mária istenanyaságáról ez az elképzelés.

Az egyik vád Jézussal kapcsolatban az volt, hogy a templom ellen beszélt. Az igazság az, hogy az Úr Jézus soha nem beszélt a templom ellen, ugyanakkor puszta létével kikezdte az ókori templomfogalmat. Gyakorlatával igazolta a templom létjogosultságát, hiszen feljárt oda imádkozni, és megtisztította az árusoktól, ám létével lerombolta, mert az istenség teljessége lakott benne, s személyében maga Isten volt jelen a földön. Amikor tehát a katona lándzsája megnyitotta oldalát, melyből vér és víz folyt ki, új szentély nyílt meg. Aranyszájú Szent János és az ókori egyházatyák nagyszerűen megértették ezt a titkot, és mivel hibátlanul beszéltek még a szimbólumok nyelvén, el is tudták mondani.

Nincs gyülekező ének, nincs introitus, nincs köszöntés, nincs közösség egymással: a papság és az asszisztencia némán vonul be a templomba, majd a nyitott tabernákulum elé érve mindnyájan leborulnak. Eredetét tekintve minden bizonnyal igen korán kialakult vénia-tevés ez, amely egyszerre fejezi ki a legmélyebb megalázkodást, az egységet a földdel, melyet megszentelt Jézus lehulló vére, az imádást, a hódolatot, a gyászt s a bocsánatért való esedezést. Szavakkal ki nem meríthető e néma gesztus gazdagsága, mellyel az ember Isten csendjére válaszol. Egész testünkkel átérezzük a pillanat egyedülálló voltát, megfoghatatlan nagyságát.

Néhány percig így maradnak, majd mindenki feláll, a celebráns pedig minden bevezetés nélkül, recto tono olvassa az orációt. Két könyörgés közül lehet választani. Az egyik Ádámot említi, és az ősbűnt, amelyet Krisztus Urunk kínszenvedésével eltörölt, s ezzel „megadta nekünk, hogy miként korábban a természet kényszeréből a földi ember képét hordoztuk, úgy most a kegyelem megszentelő erejéből a mennyeiek képét viseljük”. Ez azért fontos, mert ha Ádám bukását és annak következményeit lekicsinyeljük, a valóságról nem veszünk tudomást, és kevésbe vesszük Krisztus megváltását. A másik könyörgés azért megrendítő, mert nevén nevezi azt a legmélyebb titkot, amelyről egész Nagypéntek beszél: Isten irgalmát. „Emlékezzél meg, Urunk, sokszoros irgalmadról, és örökös oltalmad alatt szenteld meg szolgáidat, akik javára Krisztus, a te Fiad szent vére által létesítette a húsvéti misztériumot.” Amikor a szent liturgiában azt kérjük Istentől, hogy emlékezzék saját tetteire, természetesen nem arról van szó, hogy valami olyanra emlékeztetjük, amiről ő esetleg elfeledkezhet, hanem azért könyörgünk, hogy annak kegyelmeiből, amit most felidézni készülünk, a teremtő Lélek által itt és most bőségesen részesülhessünk.

Az ezután következő ószövetségi olvasmányt régen a Kivonulás könyvéből vették, azt a részt, amelyben az Úr elrendeli a húsvéti bárány feláldozását (12,1–8.11–14), az újrómai liturgia szerint Izajás próféta könyvéből a Jahve szolgájáról szóló negyedik éneket olvassuk (52,13–53,12). Az ősi olvasmányrend szerencsésebb volt annyiban, mert az előképről szólva utal az igazi áldozati Bárányra, Krisztusra, aki azután a szentleckében mint egyetlen és örök főpap jelenik meg (Zsid 4,14–16; 5,7–9). Az ószövetségi olvasmány és az újszövetségi olvasmány így, ebben a kettős beállításban készített föl a János-passió mélyebb megértésére, Jézus szenvedéstörténetének hitben való szemlélésére.

A Traktusban ma az ószövetségi Szentírás talán legtitokzatosabb prófétai látomását, Habakuk énekét halljuk, melyben a próféta személyében az Egyház föltekint a keresztre, s megdöbbenve, megrendülve mondja: „Uram, hallottam a te szavadat és féltem, megláttam művedet, és rettegek.” Valóban minden képzeletet felülmúló s az emberi értelem számára felfoghatatlan, sőt szinte botrányos az a mód, ahogy Isten megváltásunkat megvalósítja. „Megrendült az én lelkem, midőn haragodban is megemlékezel irgalmasságodról.” Éppen ez a megrendítő csoda: az egyszülött Fiú meggyilkolásáért Isten jogos haragját és kegyetlen büntetését várhatnánk, s íme, helyette végtelen irgalmával találkozunk. A keresztben egyszerre mutatkozik meg az ítélő igazságosság és a gyöngéd irgalom. A „két élőlény között megjelenő” Úr egyrészt a két lator közt megfeszített Üdvözítő, másrészt viszont az utolsó ítéletre angyalok kíséretében érkező Király.

A traktusok az Egyház énekkincsének legrégibb rétegébe tartoznak. Közülük is kiemelkedő hely illeti a nagyhetieket. A Graduale Romanumban olvasható díszes dallamokat csak kevés kórus tudja megszólaltatni. Több helyütt ezért egyszerűsített traktusdallamokat használnak, melyek azonban a zsoltártónusoknál díszesebbek. A másik, a traktus eredeti jellegét legalább jelképesen megőrző megoldás, ha a zsoltározva recitált szöveg utolsó verséhez díszesebb melizmát adnak. Ebben az esetben a verseket három-négy férfi szólista énekelheti, az utolsó versnél pedig csatlakozik a kórus valamennyi férfi tagja. Aligha lehetne méltóbb módon bevezetni a nagypénteki passiót, mint Habakuk énekével, mely ebben az egyszerű, szinte kopárnak nevezhető előadásban is megdöbbentő drámaisággal hat.

A szinoptikus evangélisták szenvedéstörténetében arról olvasunk, hogy Jézus keresztre feszítésének órájában sötétség borult a földre. Szent János passióját azonban az isteni irgalomból született új világ ragyogása járja át. Nála Jézus halálának pillanata egyben megdicsőülése is, fölemeltetésének órája a beteljesedés órája, melyben Isten befejezi a teremtés művét: utolsó sóhajtásával most leheli a Szentlelket az Úr Jézus a kereszt alatt álló Jánosra és Máriára, beteljesítve az Ábrahámmal kezdődő isteni kinyilatkoztatást és létrehozva az Egyházat, amelyben titokzatos módon folytatódik az ő isteni, halhatatlan élete.

„Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk” – olvastuk a szentleckében. Most, hogy már szabad utunk nyílt az Atyához, Krisztus által a Szentlélekben eléje is járulunk könyörgéseinkkel. Lex orandi – lex credendi: az imádság szabálya a hit szabálya. Ha megnézzük a könyörgések sorrendjét, láthatjuk, hogy a pápáért, a papságért, a hívekért, a keresztelendőkért és a keresztények egységéért mondott imák egyetlen tömböt alkotnak. Lényegében az Egyházért imádkozunk, amelynek tagja a pápa is és a keresztségre készülő is. Indokolt esetben, ha a nagy könyörgések számát valami miatt csökkentenünk kell, ezeket összevonhatjuk. A következőt azonban, a zsidókért mondott imádságot semmiképpen sem hagyhatjuk el, mert a hit új mozzanatát tartalmazza, s össze sem vonhatjuk a következővel, amelyben azokért imádkozunk, akik nem hisznek Krisztusban, mert a zsidóknak Krisztusra irányuló hitük van, még ha ennek nincsenek is tudatában. Miután imádkoztunk azokért, akik nem hisznek Krisztusban, azokért könyörgünk, akik nem hisznek Istenben, hiszen Isten Fia minden emberért, őértük is meghalt, akár pogányok, akár teljesen hitetlenek. A világi vezetőkért mondott könyörgés nem az Egyház és az állam összefonódásának maradványa. Már az első keresztények is imádkoztak azokért, akik hatalmat gyakorolták, beleértve az őket üldöző császárokat is. Végül a szenvedőkről is megemlékezünk, akik a mai napon leginkább hasonlítanak Krisztushoz.

Ezek a könyörgések valóban egyetemesek. Jézus szívének méreteit mutatják, nem a mi szűkös szívünkét. Szerkezetükkel, stílusukkal is tanítanak minket a krisztusi imára. Ahogy az anyanyelvünket édesanyánktól tanultuk meg, úgy imádkozni sem magunktól kell megtanulnunk: anyánk, az Egyház tanít meg minket Szentlelke által. Minden könyörgés imádságra való felszólítással kezdődik (egyszerűbb formában ez minden könyörgés előtt megtalálható valamennyi egyházi szertartásban: Könyörögjünk!). Utána a diakónus szavára az egész gyülekezet letérdel, és mindenki csendben, magában imádkozik. Ez a Szentlélekben létesített csend megmutatja az egyéni ima idejét, helyét és módját a liturgiában. A diakónus most felszólítja a népet, hogy álljon fel. (A legnagyobb tiszteletlenség ülve könyörögni. Sajnos hazánkban ennek ellenére sok templomban ülve maradnak a hívek a nagy közösségi könyörgések alatt.) Most a pap összefoglalja a szent nép könyörgését egyetlen nagy általános imában. A liturgikus könyörgésekben mindig az Atyaistenhez imádkozunk, a Fiú által a Szentlélekben, mert Jézus az út az Atyához a Lélekben.

Hódolat a szent Kereszt előtt

Egeria, a tizenhat évszázaddal ezelőtt Jeruzsálembe látogató zarándoknő leírja, miképpen ünnepelték Nagypénteket a szent város keresztényei. Az olvasmányos istentiszteletek, az önálló passiós liturgiák után a nap csúcspontjaként a Golgota hegyén épült bazilikához vonultak, a püspök kihozta magát a szent keresztet a hívek elé, akik megrendült lélekkel hódoltak előtte, köszöntve megváltásunk szent eszközét. A római liturgiában – mely sok elemében a jeruzsálemi liturgiára megy vissza – ezek a szertartások a zsolozsmába és a főistentiszteletbe tömörültek. Ez utóbbiban az olvasmányok, a passió és az ünnepélyes könyörgések után lélekben ma is felzarándoklunk a Golgota hegyére, kihozzák rejtekhelyéről a szent keresztet, s mi elébe járulunk, imádni megváltásunk szent eszközét.

Ha megnézünk egy mai szertartáskönyvet, a szent kereszt előhozatalához sem szöveget, sem éneket nem ad, feltételezi, hogy azt csendben hozzák ki. A szent keresztet takaró lepel levétele után megkezdődik a hódolati körmenet, s ahhoz néhány kísérő ének található a római könyvekben. A szertartásnak ez a módja azonban nem régi: a tridenti liturgiára megy vissza. Ha ellenben a Trident előtti szertartáskönyveket olvassuk, azokban, a legrégibbekig visszamenőleg a szertartásnak másfajta, drámaibb felépítésű változatát találjuk. Ez olvasható a magyarországi szerkönyvekben is, s mint magyar hagyomány 1985-ben alternatív megoldásként jóváhagyást nyerve került be az Éneklő Egyházba.

A szertartásnak ezt az eredeti rendjét több ordináriuskönyv megőrizte. A leírás nem mindenütt egészen egyforma (például az Esztergomi Missale szerint az Ecce lignum crucis előtt beszéd van a néphez; másutt világosan beszélnek a nép által végzett keresztcsókolásról is), a lényeg azonban mindenütt ugyanaz. A könyörgések végeztével a celebráns és az asszisztencia levonul a Szent Kereszt oltár elé. Közben két diakónus vagy akolitus vörös dalmatikát öltve a sekrestyéből kihozza a vörös miseruhával vagy vélummal eltakart feszületet, másik két ifjú pedig karingre vörös dalmatikát húzva, égő gyertyákkal megy a kereszt előtt.

Miközben a keresztet behozzák, Krisztus panasza hangzik (a keresztet vivők egyike énekli, lassú, panaszos hangon): „Én népem, mit tettem én ellened, vagy mivel szomorítottalak meg téged?” Elősorolja az Isten számtalan jótéteményét, melyért viszonzásképpen „te lándzsával nyitod meg oldalát Üdvözítődnek”. A miseruhába öltöztetett vagy lepellel eltakart feszület maga a kereszt miseáldozatát bemutató Krisztus. Ő beszél népéhez, s nemcsak az egykori megfeszítőkhöz, hanem mindnyájunkhoz. Valójában ez a panaszkodás egyáltalán nem illik az Úr Jézus lelkületéhez. Ő soha nem rótta fel jóságát, ingyenes kegyelmeit, melyekre hálátlanság volt részünkről a válasz. Inkább a keresztény nép lelkifurdalása szólal meg itt, az Ószövetség szavaiból összefűzött panaszt Jézus ajkára adva. Az Egyház válasza a Trisagion, a háromszor szent ének: „Szent Isten, Szent Erős, Szent és Halhatatlan, irgalmazz nékünk.” Ez nem a misében elhangzó Sanctus, hanem valamennyi keresztény felekezet egyik legrégibb és legjelentősebb dicsőítő éneke, mely a római liturgiában már csak ezen az egyetlen napon hangzik fel. Talán veszteség, hogy így visszaszorult, ugyanakkor azonban éppen emiatt lett e napnak oly szívbe markoló éneke. A Trisagiont az egész Egyház énekli: kelet és nyugat, ezt jelzi a latin liturgiában is megmaradt görög–latin váltakozás. (Az Éneklő Egyház szerint ebbe bekapcsolódik a helyi egyház is, a gyülekezet anyanyelvén, magyarul ismételve meg a háromszor szent Isten dicsőítését.)

A „Panasz” (Improperium) három hosszabb szakaszból áll. (Van egy több rövid versszakból álló második része is, ez azonban nem tartozik a bevonuláshoz.) Másutt olvasható rubrikák szerint a bevonulást a három szakasznak megfelelő három megállás, stáció tagolja. A harmadik után megérkeznek a celebránshoz, aki felemeli a feszületet és siralmas hangon énekli: „Ecce lignum crucis...” („Íme a Keresztnek fája, melyen a világ üdvössége függött”), s közben kissé leemeli a miseruhát a feszületről. Erre együtt feleli a nép: „Venite adoremus” („Jöjjetek, imádjuk!”) Másodszor kissé feljebb emelve a hangot éneklik ugyanezt, és a celebráns a feszületet még jobban feltárja. Harmadszorra ennél is magasabbra emelik a hangot, miközben a celebráns a feszületet egészen felfedi. (A középkorban a „melyen a világ üdvössége függött” szövegnél már belépett a kórus, így a zeneileg esetleg kevésbé képzett pap sem került nehéz helyzetbe.) Minthogy ez az ének antifóna, a harmadik eléneklés után a 118. zsoltár kezdetét adták hozzá. Nagyon fontos a „vélum” eltávolításának mozzanata, vagyis a feszületet takaró miseruha, illetve lepel levétele: kinyilatkoztatás, reveláció a szó szoros értelmében. Mi évezredek óta egy hatalmi Istenről ábrándoztunk, s íme előttünk van négy szeg foglalatában. Isten utolsó kinyilatkoztatása önmagáról ez az öt véres lyuk Krisztus kezén, lábán és oldalán. Megrendítő gondolat: ha a halott Jézus nem hasonlítana jobban az Atyaistenre mint az élő, akkor sosem halt volna meg. Teljes kiszolgáltatottsága, szeretetből elnémult ajka, ártatlan szent teste a végtelen isteni odaadást nyilatkoztatja ki nekünk.

Ezután megkezdődik a kereszt előtti hódolat. Egy kivételesen szép szövegű és dallamú tétel tartozik hozzá, a Dum fabricator: „Amikor a világ alkotója a halálos ítéletet a kereszten elszenvedte, nagy hangon felkiáltva kiadta lelkét. És íme, a templom kárpitja kettéhasadt, a sírok megnyíltak, és földrengés támadt, mintha a világ kiáltaná, hogy nem tudja elviselni az Isten Fiának halálát. S amikor a katona lándzsája megnyitotta a keresztrefeszített Úr oldalát, onnan vér és víz jött ki, mely nekünk üdvösséges megváltást szerzett. Ó, mily csodálatos e váltságdíj, melynek súlya a világ fogságát megváltotta, széttörtek az alvilág pokoli zárjai, és megnyílott nekünk az Országnak kapuja!” Majd a hódolat további részében a Legnemesebb minden fák közt himnuszt éneklik, mely Krisztus egész megváltó életének beteljesedéseként zengi a győzedelmes kereszt dicséretét. S hogy a nép hosszú hódolati körmenete alatt a celebráns ne kényszerüljön tétlen nézdegélésre, a misekönyvek igen szép orációkat adnak a kezébe, hogy azokat imádkozza, amíg ez az esemény végbemegy.

A hódolat kifejezése a kereszt előtti térdhajtás és a szent sebhelyek megérintése, illetve megcsókolása. Szent János első levele említi, hogy „...amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott az élet Igéjéről..., azt hirdetjük nektek”. Nem elég csak látni: érinteni, tapintani is kell a szent keresztet, Jézus testét, mint Tamás apostol, aki embert látott és érintett, de Istent vallott meg. Ezzel a talán kicsit szégyellős érintéssel vagy csókkal minden szónál mélyebben megvalljuk Isten utáni vágyunkat, kifejezzük megújított odaadásunkat, a visszavonhatatlan igent a megváltó Isten szeretetére, amely életünknek értelmet ad, s újra vállaljuk a krisztusi életet a maga teljességében, megszorítások és megalkuvások nélkül.

Miért is szép a szertartásnak ez az imént felvázolt, eredeti elrendezése? Először is, a Popule meus, a panaszének, a tridenti és az újrómai rítusban is csak a hódolat alatti lehetséges énekek egyike, melyre kevés figyelem esik, s ma már jobbára el is marad. Ezzel szemben az eredeti szertartásrend szerint nem funkció nélküli aláfestő ének, melyet tetszés szerint elhagyhatunk vagy kicserélhetünk, hanem szerves helye van a cselekményben. Másodszor, az énekben szövege szerint Krisztus beszél. A szokásos kóruselőadásban azonban (már ahol egyáltalán éneklik) ezt inkább tudjuk, mint tapasztaljuk. A régi szertartásrend szerint ellenben a Panasz nem a kórusból hangzik, hanem a kereszt mögül, mintegy a Keresztrefeszített ajkáról jön. Viszont válaszul a kórus és a nép felől hangzik el a Trisagion. A két résznek ez a „sztereofóniája” pontosan megfelel a tartalomnak, s magyarázat nélkül is észlelhetővé teszi a szöveg felépítését. Az embert valóban maga Krisztus szólítja meg az éneken keresztül. A kereszt behozatala is drámaibb súlyt kap így. Tagadhatatlanul szép lehet a néma bevonulás is, de ott inkább azt érezzük, hogy „hozzák” a keresztet. Az énekelt bevonulás alkalmával a Kereszt közénk érkezik, beszél hozzánk, megszólít minket, és válaszunkat várja. Továbbá, ha az Impropériát a kereszt behozatala alatt énekeljük, akkor a kereszt előtti hódolat énekrendje bővülhet: először elénekeljük a Crux fidelist (Legnemesebb minden fák közt), azután sor kerülhet más gregorián énekekre (például: Keresztedet imádjuk, Urunk, Imádunk téged Krisztus és áldunk téged, Mi pedig dicsekedjünk, ha jó énekesek vannak, akár a fent idézett Dum fabricator is), alkalmas polifon tételekre, s úgy következhetnek a népénekek, hogy nincs hirtelen törés a liturgia emelkedett stílusa és a népies modor között.

Az áldoztatás szertartása

Az oltárt most leterítik, ráteszik a korporálét és a misekönyvet. Az Oltáriszentséget a pap, vagy ha van, a diakónus előhozza az őrzési helyről, a nép ezalatt csendben áll. Két gyertyavivő kíséri a szentséget, majd megérkezve leteszik gyertyáikat kétoldalt az oltár mellé. A pap ekkor az oltárhoz lép, és összetett kézzel szólítja a híveket az Úr imádságának elmondására. A Miatyánk kérései most, Krisztus passiójának kontextusában különösen mély értelmet nyernek. Vérrel verítékezésekor Jézus imájában értelmetlen halálának célt és értelmet adott: hogy ha másképp nem lehetséges, hát éppen ezáltal szenteltessék meg Isten neve és jöjjön el az ő országa. Valójában senki sem hallotta, milyen szavakkal imádkozott Jézus a Getszemáni kertben, hiszen a tanítványokat mind elnyomta az álom. Akkor hát honnan tudják az evangélisták, hogy azt kérte: „Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd!” (Lk 22,42)? Éppen abból az imádságból, amelyet maga tanított, amelyben Atyának szólította a fölséges Istent, és amelyben benne van: „Legyen meg a te akaratod.”

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”: a mindennapi kenyér most mint annak a Kenyérnek szimbóluma jelenik meg, melyet saját testeként nyújtott tanítványainak az utolsó vacsorán. „És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”: Jézus halála a bűnök bocsánatára történt, s azért, hogy mi is képesek legyünk megbocsátani. „És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”: Jézus is kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el, és engedelmességével kiérdemelte nekünk a védelmet a megpróbáltatások óráiban. A szentáldozásban vele egyesülve a Miatyánk kérései beteljesedésének leszünk részesei, s méltókká válunk arra, hogy a Jézusnak a kereszten bemutatott hódolatához kapcsolódva megvalljuk: „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.”

Nagyon szép, ha a pap énekli az Ez az én testem antifónát a konszekrált kenyér felmutatásakor, az ősi esztergomi liturgia szerint. Igazi nagypénteki úrfelmutatás ez. Nem az Úr halálának évfordulóját ünnepeljük csupán, mert az évfordulók be vannak zárva a halállal és pusztulással megjelölt ciklikus időbe, hanem a Feltámadottat ünnepeljük, aki a kereszten halálával legyőzte a halált, és saját isteni életét adja nekünk itt és most a szentáldozásban. Ahogy a szertartás zárókönyörgése mondja: „A te néped, Urunk, szent Fiad halálát saját feltámadásának reményében ünnepelte...”

A szentsír megnyitása

A szertartás végén megnyitják a szentsírt, más néven úrkoporsót. Ez a mély értelmű mozzanat sajátosan közép-európai fejlemény a nagypénteki liturgiában. Kiindulópontja a kereszt imádása és az Oltáriszentség kitétele volt. A szentsír eleinte csupán a keresztet fogadta magába, ezt födték be gyolccsal gyászénekek kíséretében, majd meghintették szenteltvízzel és megtömjénezték, mint a temetéskor a ravatalt és a koporsót szokás. Később a drámai hatás fokozására követ is helyeztek rá, lepecsételték, sőt őrséget is állítottak melléje. Így fejlődött ki lassanként a ma szokásos szentsír, amely voltaképpen a jeruzsálemi Szent Sír helyi megfelelője. Legszebb hazai emléke az esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött garamszentbenedeki úrkoporsó, amelynek Krisztus-korpusza minden valószínűség szerint egész évben az apátsági templom keresztjén függött, Nagypénteken azután levették, felravatalozták és három napra eltemették. Vannak keresztények, akik irtóznak az ilyenfajta naturalisztikus jelektől. Pedig ezek is csak arra szolgálnak, hogy a látható világból elvezessenek a láthatatlanba.

Az Úr Jézusnak egyébként földi életében komoly szorongást jelenthetett a temetetlenség lehetősége. Amikor látta a nép vezetőinek konok ellenállását, először azt gondolhatta, hogy ha meg is kövezik mint „hamis prófétát”, de legalább mint zsidót, vagyis a szent nép tagját végzik ki. A szőlőművesekről szóló példabeszéd korábbi változata úgy szól, hogy megkövezik a fiút, és kivetik a szőlőből. Azonban fordítva történt: előbb kivetették maguk közül, kizárták a zsinagógából, majd mint politikai felforgatóra kérték rá a halálos ítéletet, ami egyben azt is jelentette, hogy nem jár neki végtisztesség. Ezt tükrözi a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd későbbi változata, amely szerint előbb kidobják a szőlőből, és utána kövezik meg. Hogy Jézus is számolt ezzel az eshetőséggel, azt mutatják a betániai megkenés alkalmával mondott szavai: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem. Amikor ő kiöntötte ezt a kenetet a testemre, a temetésemre tette.” Így sejteti, hogy ellenségei alighanem olyan bestiálisan végeznek majd vele, hogy még arra sem lesz mód, hogy megkenjék a testét, mielőtt eltemetnék.

A mai napig sem tudjuk, hogy végül is megkenték-e Jézus holttestét, vagy sem. Egyes exegéták szerint ugyanis az evangéliumok által említett áloe- és mirhamennyiség olyan sok, hogy be sem fért volna a sírba. A túlzó adat egyfajta kompenzáció lehet Jézus tanítványai részéről, illetve önigazolás a farizeusok feltételezhető vádjával szemben, mely szerint még a legelemibb végtisztességet sem adták meg annak, akit imádnak. Az is fontos megjegyzés, hogy új sírba tették. A zsidók felfogása szerint ugyanis a kiközösített és kivégzett személy holtteste a többi halottat is tisztátalanná teszi. Az tehát, hogy új sírba tették, nem megtiszteltetés volt, hanem meggyalázott állapotának következménye.

Természetesen mi már nem így nézzük, hiszen hitben ünnepeljük, de azért Nagypéntek lényeges mozzanata az Úr eltemetésében való részvétel. Most Máriával és Jánossal elkísérjük őt földi életének utolsó mozzanatáig, testének sírba tételéig, hogy azután majd követhessük Szentlélekben a feltámadás világába. Igen erőteljes és merész jel a szentsír, ahová elzarándokol az emberek sokasága, hogy miután látták a halott Urat, majd a legszebb jelet, az igazán isteni stílusú jelet: az üres sírt is megláthassák és megérthessék.