Kelj fel, Uram, miért alszol?

Exsurge, quare obdormis
Nagyböjti hétköznapok
Introitus
Dallam: Gregorián típusdallam. Bibliai szakasz: Zs 43,24.26.2 Forrás: ÉE 588 (739. oldal), GH 85 (82. oldal)

Hatvanadvasárnap (Stáció Szent Pálnál) egykori introitusa. „Nem aluszik és el nem szunnyad, aki Izráelt — az Egyházat és tagjait — őrizi” (120. zsoltár). Miért ébreszti mégis énekünk az „alvó” Istent, mint egykor a bárkában a vihartól félő apostolok az alvó Krisztust? Valóban, az Egyház is, a keresztény lélek is néha úgy érzi, Isten végtelen távolságban van, tétlenül nézi küzdelmeinket. Elsősorban azért, mert Isten „megközelíthetetlen fényességben lakozik” (Jak), s itt a földön csak a hit által láthatjuk őt. Másodsorban azért, mert amikor mibennünk elalszik az Isten jelenlétének érzéke, akkor úgy érezzük, mintha Isten lenne az, aki „elaludt”, és távol van tőlünk. Harmadsorban: Isten néha a lelki sötétség, elhagyatottság éjszakájába vezeti Egyházát és a lelkeket is (ezt átérezte még a kereszten függő Üdvözítő is!), hogy próbára tegye hűségüket, s arra késztesse őket, hogy nagyobb hévvel ostromolják az ő irgalmát: „Kelj fel, s ne űzz el végleg!” Az Egyház, melytől semmi emberi nem idegen, elfogadja a léleknek ezt a nehéz helyzetét, s szent szavakkal énekként adja szájunkra. De ott a biztatás is: tapasztaljuk ugyan, hogy magunkban nem bízhatunk, de az egész üdvösségtörténet, amit atyáink, az apostolok beszéltek el nekünk, tanúsítja, hogy az Úr jobbja a mi győzelmünk biztosítéka (ld. zsoltárversek).

Kotta

Kelj fel, Uram, miért alszol? Kelj fel, s ne űzz el végleg! Miért fordítod el arcodat? Segíts és szabadíts meg minket!

(1) Istenünk, a saját fülünkkel hallottuk, †
atyáink beszélték el /nekünk, *
amit napjainkban, a régmúlt időkben /tettél.
(2) Hogy nem az ő karjuk szerzett nékik /győzelmet, *
hanem a te jobbod és arcodnak /fénye. ANT. Dicsőség az Atyának és /Fiúnak * és Szentlélek /Istennek.
Miképpen kezdetben vala, most és /mindenkor, *
és mindörökkön örökké, ámen! ANT.