Magyarázat
Hatvanadvasárnap (Stáció Szent Pálnál) egykori introitusa. „Nem aluszik és el nem szunnyad, aki Izráelt — az Egyházat és tagjait — őrizi” (120. zsoltár). Miért ébreszti mégis énekünk az „alvó” Istent, mint egykor a bárkában a vihartól félő apostolok az alvó Krisztust? Valóban, az Egyház is, a keresztény lélek is néha úgy érzi, Isten végtelen távolságban van, tétlenül nézi küzdelmeinket. Elsősorban azért, mert Isten „megközelíthetetlen fényességben lakozik” (Jak), s itt a földön csak a hit által láthatjuk őt. Másodsorban azért, mert amikor mibennünk elalszik az Isten jelenlétének érzéke, akkor úgy érezzük, mintha Isten lenne az, aki „elaludt”, és távol van tőlünk. Harmadsorban: Isten néha a lelki sötétség, elhagyatottság éjszakájába vezeti Egyházát és a lelkeket is (ezt átérezte még a kereszten függő Üdvözítő is!), hogy próbára tegye hűségüket, s arra késztesse őket, hogy nagyobb hévvel ostromolják az ő irgalmát: „Kelj fel, s ne űzz el végleg!” Az Egyház, melytől semmi emberi nem idegen, elfogadja a léleknek ezt a nehéz helyzetét, s szent szavakkal énekként adja szájunkra. De ott a biztatás is: tapasztaljuk ugyan, hogy magunkban nem bízhatunk, de az egész üdvösségtörténet, amit atyáink, az apostolok beszéltek el nekünk, tanúsítja, hogy az Úr jobbja a mi győzelmünk biztosítéka (ld. zsoltárversek).
Kotta
(1) Istenünk, a saját fülünkkel hallottuk, †
atyáink beszélték el /nekünk, *
amit napjainkban, a régmúlt időkben /tettél.
(2) Hogy nem az ő karjuk szerzett nékik /győzelmet, *
hanem a te jobbod és arcodnak /fénye. ANT.
Dicsőség az Atyának és /Fiúnak * és Szentlélek /Istennek.
Miképpen kezdetben vala, most és /mindenkor, *
és mindörökkön örökké, ámen! ANT.
- Kíséret #1 (620.9 kB)
- Kíséret #2 (124.3 kB)
- Kíséret #3 (161.7 kB)