Húsvétvasárnap (Barsi–Dobszay)

Részletek

Elmélkedések húsvétra
Elmélkedés
Forrás: K

Magyarázat

Részlet Barsi Balázs — Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe” című könyvéből.

Kotta

Húsvéti játék, húsvéti körmenet (Dobszay László)

A szentsír felnyitása – a húsvéti játék – a húsvéti körmenet: három, többé-kevésbé összekeveredett, helyét kereső mozzanata a feltámadás ünnepének.

A három eredetileg külön-külön áll egy jól tagolt, az egész napot átfogó szertartásrenden belül. Az egri székesegyház középkori ordináriusa leírja, miképpen vonul le a vigília-misén a pap a szent sírhoz, az Oltáriszentséggel a kezében énekli: Békesség veletek..., majd ünnepi menetben, zengő énekek között visszaviszi az Oltáriszentséget szokott helyére.

A húsvéti játék („Quem quaeritis?”) 1000 körül egész Európában elterjedt. Ez persze már az üres sír előtt játszódik, s szemlélteti a szent asszonyoknak az angyalokkal, majd Mária Magdolnának a Mesterrel való párbeszédét. Szigorú értelemben véve nem liturgikus cselekmény, nem ad misztériumos valóságot, nem mélyül el a feltámadás titkában. Valóban: szent játék. Azzal kényeztet minket, hogy amit a Szentírásban hallottunk, az szemünk előtt is lejátszódik: „Amit hallottunk, látja most szemünk”. Olyasféle, mint a betlehemes, de annál azért jóval közelebb áll a liturgiához. A részleteket nem színezi ki, mint amaz, benne megszólal maga az Úr is, a Magdolna-jelentnek van egy egészen személyes felhangja, s amikor az asszonyok elviszik a jó hírt a tanítványoknak, akkor valójában a húsvéti missziós parancs teljesítése kezdődik meg. A jelen lévő hívek lesznek tanítványokká, akik a legrégibb húsvéti népének („Krisztus feltámada mind ő nagy kínjából”) éneklésével máris hírül adják a feltámadást az egész világnak. Az egész játék tömör, összefogott, szinten minden szava idézet a Szentírásból, a végén pedig a Victimae Paschali részlete vezet át az örömhirdetésbe.

A húsvéti játékot eredetileg két liturgikus helyre lehetett beilleszteni. Nyugaton olykor a mise introitusának volt ez bevezetője. Legtöbb helyen azonban a húsvéti virrasztó zsolozsma (Matutinum) végén, a „Dum transisset Sabbatum” responzórium éneklése közben (mely éppen a szent asszonyok sírnál tett látogatásáról szól) vonultak le a kórusból a szent sírhoz, majd a játék végeztével a Te Deumot énekelve jöttek vissza a kórusba.

A körmenet időpontja viszont mindig húsvét reggel volt, közvetlenül a nagymise előtt, pontosabban: a szenteltvíz hintése (Vidi aquam) után. A körmenet egy nagyszerű antifonával ment a stációs templomhoz: „Midőn a dicsőség királya, Krisztus az alvilágba, hogy azt legyőzze, belépett, és megparancsolta, hogy az angyalok kara az ősi kapuk zárját nyissa meg, a szentek népe, kik a halál fogságában voltak tartva, siralmas hangon felkiáltott: megjöttél hát, te vágyva-vágyott, akire várakoztunk a sötétségben, hogy kivezess minket, bilincsbe verteket ezen éjjel a mi zárkánkból; téged hívogattak sóhajaink, téged kerestek bőséges siralmaink, te voltál reménysége az elkeseredetteknek, és nagy vigasztalás a gyötrelmet szenvedőknek.” A stációtemplomhoz megérkezve ott elénekelték a húsvéti körmeneti himnusz (Üdvözlégy, fényes nap, tiszteletre méltó), és a pap könyörgést mondott: „Isten, ki nekünk a húsvét gyógyszerét meghoztad, kísérd mennyből jött adományaiddal népedet, hogy abból nyerjen mindig tartó örömet, aminek most az ünnep idején örvendezik.” A körmenet visszaindult a nagytemplomba, s közben egy másik nagy körmeneti antifonát énekeltek. (Annak két versét gyerekeknek kellett szólózni a templom közepén keresztbe futó erkély tetejéről.). A körmenetet újabb könyörgés zárta: „Fogadd el, Urunk, könyörgéseinket, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus feltámadása által minden bajtól szabadok legyünk, és szent N. (A templom védőszentjének) közbenjárására őrizd óvó fallal körülövezve ezt a megszentelt nyájadat, hogy minden káros hatást innen távol legyen, s legyen ez a ház mindig a sértetlenség és béke otthona.” Ebből kiderül, hogy körmenet értelme nem annyira a feltámadás melletti bizonyságtétel volt, hanem egyrészt az öröm kiáradása, másrészt a templom, a város, a házak megszentelése a feltámadt Úr húsvéti kegyelmével.

Úgy kell tehát elképzelnünk, hogy az Exsultettel kezdődő húsvéti vigília, majd vigília-misén történt a szent sír felnyitása; valamikor később (talán már kora hajnalban, a feltámadás és a szent asszonyok útjának idejében) végezték a virrasztó zsolozsmát, a húsvéti játékot, és ezt zárták le a laudes éneklésével, késő reggel következett a körmenet a nagymisével, majd délután a különleges ünnepi vecsernye (melyről később beszélünk).

Később, amikor a vigília-szertartás szerencsétlenül mind korábbra, végül már szombat reggelre csúszott vissza, az egész rendszer felborult. Ott maradt „üresen” a húsvét előestéje, s oda valamit tenni kellett. A szent asszonyok hajnali útjából csak egy keltegető ének maradt (Exsurge Domine: Kelj fel Uram, a 138. zsoltárral: Istenem, te megvizsgáltál és jól ismersz engemet). A „Quem quaeritis” emlékét egyes falvakban még őrzi a húsvét hajnali „Jézus-keresés”: az asszonyok még sötétben kimennek a Kálváriához, majd imádkozva visszajönnek a templomban; a népszokásnak liturgikus formái már nincsenek. A szombat esti „keltegetés” után volt a körmenet, mely egyúttal a szent sír felnyitását, az Oltáriszentségnek szokott őrzési helyére visszavitelét is magába foglalta. Ezt hívták apáink „feltámadási szertartásnak”.

Az 1950-es reform után aztán nagy zavar támadt. A legszigorúbb előírás, hogy a vigília szertartást nem szabad sötétedés előtt elkezdeni. De akkor hogyan is lehetne előtte allelujás feltámadási körmenetet tartani? Vagy legyen a körmenet éjféltájban? A tétovázás mindmáig tart. Még püspöki székesegyházakban is képesek megtenni azt a szabálysértést, hogy 4-5 óra tájban, fényes napvilág mellett kezdik énekelni: „Ez az az éjszaka...”

Pedig a megoldás adva van: el kell választani egymástól a szent sír felnyitását és a húsvéti körmenetet. A vigília-mise végén ünnepélyesen vissza lehet vinni helyére az Oltáriszentséget, majd vasárnap reggel a nagymise előtt megtartani a körmenetet, melynek a legjobb indítása a Quem quaeritis. De ahol ez nem járható, ott a régi nyugateurópai szokás szerint a húsvéti játék a nagymise bevezetése lehet, mely után az introitussal és tömjénezéssel kezdődik a szent cselekmény. Hogy ez így van-e, a világiakon múlik, nyilván nekik kell megszervezni és megtanulni a húsvéti játékot (könnyű dallamon: Éneklő Egyház 841-2.)

Még egy gondolat. Ha a szent sír a magyarok (és más népek) szokásvilágának kedves eleme, illő lenne azt emlékjelként megtartani az egész húsvéti idő alatt. Ahogy a betlehem karácsony után, úgy az üres szent sír az elhagyott leplekkel az egész Pentecostes alatt szemléletesen hirdeti a feltámadás tényét. Hajdan minden vasárnapon tartottak kisebb körmenetet a húsvét ünneplésére. Ha egy énekkel felkeressük a szent sírt, ott egy könyörgéssel megemlékezünk a Szent Kereszt diadaláról (lásd Éneklő Egyház 549. sz.), majd az introitussal bevonulunk a szentélybe, s a misét – az ide vonatkozó szabálynak megfelelően – a Gloriával kezdjük, anélkül, hogy a mise tartama meghosszabbodna, elősegítettük, hogy a szent ötvennap újból ünnepi időszakká váljék.

„Üdvözlégy, fényes nap, tiszteletre méltó, / melyen az Úr Krisztus legyőzte a poklot, / s ki a Fán függött, győztesen országol, / most minden teremtmény őelőtte hódol.”

Mi is.

Az ünnepi szentmise (Barsi Balázs)

Lévén ez a vasárnap az egyházi év csúcspontja, minden vasárnapnak anyja és forrása, illő, hogy ezen a napon a lehető legünnepélyesebb legyen a szentmise. Ez persze nem a külsőséges díszítőelemek halmozását kell hogy jelentse, hanem azt, hogy a liturgia belső valóságából fakadó ünnepélyesség a legmesszemenőbben érvényesüljön.

Fontos például, hogy az introitus valóban bevonulás legyen, amely alatt az igazi introitus hangozzék: „Feltámadtam, és újból veled vagyok, reám tetted a kezedet, alleluja.” Jézus első szava ez Atyjához feltámadása után; amint a kereszten haldokolva, úgy dicsőségébe belépve is az Atyához fordul, ismét csak a zsoltár szavát véve ajkára. Akkor emberségében átérezte az Istentől való távolságot, melyet a bűn okozott, most ismét vele van, visszavezetve a tékozló emberiséget az atyai házba. Isten kezének említése újból csak a teremtésre utal, illetve a Szentlélekre, akivel az Atya Krisztus testét feltámasztotta az örök dicsőségre.

Ezúttal is igazolódik, hogy egy ősi introitust nem lehet helyettesíteni a legsikerültebb népénekkel sem, amely minden szépségével együtt sem tesz mást, mint felidézi, megénekli a feltámadás eseményét. Érezzük, hogy itt sokkal többről van szó: ez az ének az isteni személyek párbeszédének egzisztenciális mélységébe és a közöttük folyó szüntelen életáradás magasába emel.

Hasonló a helyzet a collectával: „Isten, ki a mai napon Egyszülötted által a halált legyőzve az örökkévalóság kapuját számunkra megnyitottad, add nekünk, kérünk, hogy akik az Úr feltámadásának ünnepeit üljük, a te Szentlelked megújítása által az élet világosságában feltámadjunk.” Szőrszálhasogatásnak tűnhet, de a latin Deus mint megszólítás magyarul Isten, és nem Istenünk, mint ahogy ma a misekönyvben áll. Így nemcsak ünnepélyesebb, és a személyes viszony rejtettsége miatt költőibb, de sokkal tágasabb, egyetemesebb is az Egyház könyörgése, mellyel a világot teremtő, az emberrel párbeszédet kezdő s neki a mennyországot megnyitó Istenhez fordul, az abszolút Kezdethez, a mindenek forrásához.

Tartalmilag is indokolt megőrizni a könyörgés eredeti szövegének struktúráját. Például a misekönyvben közölt fordításban két külön aktusként jelenik meg a halál legyőzése és a mennyország kapujának kitárása, holott ez a kettő szorosan összetartozik, amit a latin szöveg ablativus absolutusszal fejez ki, magyarul pedig határozói igenév alkalmazásával lehet érzékeltetni. Ez egyben azt is egyértelművé teszi, hogy a halál legyőzése itt nem elsősorban a biológiai halálon való diadalmaskodást jelenti, hanem az örök halálon aratott győzelmet, amely által elhárult az akadály a mennyország megnyitása előtt.

Mindez „a mai napon” történik, ami egyrészt azt jelenti, hogy évfordulóról van szó, de másrészt valóban a mai napot jelöli, hiszen számunkramost válik valósággá Istennek ez a legnagyobb tette, amikor a Lélek erejében megünnepeljük. Ehhez még hozzátehetjük azt is, hogy a liturgia ideje sajátos jelen idő, az idő és az örökkévalóság határán lévő örök mai nap. Hasonlóképpen, amikor az Úr feltámadásának ünnepeit és azok megülését említi a könyörgés, ez egyrészt a jelen ünneplésre vonatkozik, tágabb értelemben ugyanakkor magában foglalja egész keresztény életünket, hiszen az végső soron nem más, mint szüntelen húsvéti ünneplés, a Krisztus-misztérium új meg új megjelenítése. Amit pedig ebben a könyörgésben kérünk, az nem valami aktuális szükséghelyzet megoldása, például, hogy betegeink gyógyulást nyerjenek, vagy legyen béke a világban, hanem mindenestül arra irányul, amit Isten adni akar: örök üdvösségünkre. Paradox módon nincs nagyobb és szentebb kérés, mint amikor azt kérjük, amit Isten adni akar. Ez a fajta kérés a Miatyánkból, vagyis az Úr Jézus lelkéből fakad, s egyenértékű a legszentebb dicsőítéssel és hálaadással.

Az ünnepi szentmisén és Húsvét nyolcadában külön figyelem illeti a keresztkutat, amely feldíszítve áll, és a húsvéti gyertyát, melynek lángja az egész húsvéti időben minden szent cselekmény alkalmával ég. Az evangéliumhoz legyen díszes felvonulás az Alleluja éneklése közben, majd énekeljék a Victimae Paschali szekvenciát. Az evangéliumot a pap vagy a diakónus lehetőleg énekelje, ezzel is kiemelve, hogy az evangélium meghirdetése nem egyszerű felolvasás, hanem valódi christophania, a feltámadott Krisztus csodálatos megjelenése. Az egyetemes könyörgések is elhangozhatnak énekelve (ÉE 366), és a felajánlási körmenet is lehet a szokásosnál ünnepélyesebb. Felajánlásra és áldozásra a szkóla vagy énekkar többszólamú – elsősorban a gregoriánhoz közel álló – tételeket is megszólaltathat. A mise végén a pap ünnepélyes hármas áldást adhat.

A húsvéti nagyvecsernye („Dicsőséges Vesperás”)

A Liturgia Horarum bevezetőjében olvassuk a biztatást, hogy ahol ismeretes a húsvéti ünnepélyes (keresztségi hálaadó) vesperás, azt végezzék nagy buzgalommal. Magyarországon ennek régi-régi hagyománya van, melyet hosszabb szünet után a II. vatikáni zsinat szellemében felújítottak. Ezt imádkozzuk Húsvét egész nyolcada alatt. Szokjuk meg, hogy a szent háromnapi ünneplés nem a körmenettel vagy a nagymisével ér véget, hanem a nagyvesperás elimádkozásával

E vesperás az év legkülönlegesebb, szerkezetében is rendkívüli zsolozsmaimádsága. Ennek két oka van. Az első, hogy a római liturgia alaptörvénye, hogy a Nagyhéthez és Húsvéthoz kapcsolódó szertartások hívebben őrizzék az ősi formákat, érintetlenebbek maradjanak a változtatásoktól. E vesperást ezért nem a szokásos fohász kezdi, hanem – mint hajdan minden istentiszteletet –, az ünnepélyes Kyrie-hódolat. Nincs a hórában kapitulum, sem responzórium és himnusz, a zsoltárok és a Magnificat között a misében is énekelt ősi Graduale-Alleluja hangzik el. A másik ok, amely miatt különleges felépítésű ez a vesperás, hogy benne – frissen kereszténnyé lett testvéreinkkel együtt – hálát adunk keresztségünkért. Egykor az előző éjszaka megkeresztelteket vezették át ünnepi körmenetben a fentebb leírt egyszerű vesperás végén a keresztelőkápolnába, hogy az egész héten át nap mint nap ujjongó örömmel emlékezzenek meg a velük történt nagy eseményről. Így vonulunk mi is a keresztkúthoz, hogy életünk legnagyobb fordulójáról emlékezzünk.

A 109. zsoltár ma, „hatalmának napján” ünnepli a Messiás-Pap-Királyt és húsvéti győzelmét. A 110. zsoltár minden szavát Húsvét titkára lehet vonatkozatni, hiszen az Úr dicsőséges művéről énekel, s arról, hogy „váltságot küldött az ő népének.” Végül a 111. zsoltár az Úrral halálában egyesült, a keresztségben pedig vele együtt új életre támadt ember jellemvonásait rajzolja meg. A Magnificatot is húsvéti győzelmi énekként énekli az Egyház, és előénekese, Mária.

Ezután megindul a körmenet a keresztkúthoz (ha nincs, akkor a szentsírhoz), s közben a 113. zsoltárt éneklik. A keresztkúthoz érkezve felhangzik a Láttam, hogy víz tör elő antifóna, amely arra emlékeztet, hogy milyen víznek köszönhetjük megtérésünket. Ahogy fentebb láttuk, a templom nem egyéb, mint Krisztus megnyitott oldala, melyből „víz és vér folyt ki.” A keresztkút és a szent olajok köszöntése után a körmenet visszaindul a szentélybe, közben az Egyház egyik legszebb húsvéti diadalénekét zengve: Krisztus halottaiból feltámadván. A szentélybe lépés előtt még megemlékezünk a Szent Kereszt diadaláról, majd a Feltámadott Anyjával együtt örvendezve, a Regina caeli éneklésével fejezzük be az ünneplést méltó módon lezáró fényes vesperást. Ahol jó énekesek vannak, a vesperás pontjai díszesebb tételekkel is gazdagíthatók: így például elhangozhat benne polifón Magnificat vagy melizmatikus gregorián Alleluja.

*

Képzeljük el, milyen lett volna, ha egy ókeresztény római katekumen naplót írt volna (persze mai stílusban) a húsvéti délutáni vesperásról. Azt akarjuk vele érzékeltetni, külsőleg és belsőleg egyaránt milyen megrendítő és életet alakító valósággá lehetett a liturgia kegyelemközvetítő szent jelei és cselekményei által a Krisztus-misztérium ünneplésében való részvétel:

Sohasem volt még ilyen szép a lateráni bazilika. Amikor a pápa úr kíséretével megérkezett, s én ott álltam a többiekkel együtt az archidiakónus mögött, még csak egyetlen hatalmas gyertya világította meg sötét íveit. Azután lámpások százai gyulladtak ki, és a lektorok rólunk olvastak: arról, hogyan teremt bennünk az Úr új életet, s hogyan visz ki rabságunkból. Féltem, s azt hittem, mozdulni sem merek, amikor az archidiakónus intett, hogy menjünk utána. Elhagytuk a templomot, s néhány perc múlva már benn voltunk abban a kis kerek épületben, melyet azelőtt sohasem volt szabad látnom. Közepén a vízzel telt medence, én levetkőztem és alámerültem: úgy éreztem, meghalok. Azután felmerültem, fehér ruhába öltöztettek, azt hittem, álmodom. A teljes éberség és elvarázsoltság, jelenlét és mindentől távollét ijesztő perceit éltem át, itt voltam-e vagy valahol egészen másutt? Visszamentünk, csapatunkat az ujjongó sokaság fogadta, és rövid idő múlva először részesülhettem a Kenyérben és Borban. Át vagyok változtatva, és talán egy élet kell ahhoz, hogy felfogjam, mi történt velem. Kiléptünk a római éjszakába, szinte már hajnalodott. Hazatértem, alig bírtam elaludni, újból és újból láttam azt a vizet, melyből újjászülettem. Napfényes reggel fogadott, újból ott voltam a bazilikában. S most hogy tudnám elmondani az új élet örömét? Hogyan tudnék illőn hálát adni megmentőmnek? Csak ott, a „nagy gyülekezet közepette” találom meg a szót, a hangot, az érzést, mely méltó ehhez a tegnapi éjszakához.

A Kyrie hangjai mellett jön a pápa úr a vesperásra. Három zsoltárt éneklünk, egyet Krisztus diadalmának napjáról, egyet a szövetségről, melyet velem is megkötött, s egyet arról az emberről, akivé lennem kell. S azután megindulunk ismét oda... Milyen igaz most rám is a körmeneti zsoltár minden szava: Izrael kijővén Egyiptomból (igen, én is kijöttem az én saját Egyiptomomból), Jákob háza a barbár nép közül (tegnap még én is barbár voltam: szólni nem tudó, ma pedig polgártársa lettem a szenteknek), Lőn Júdea az Úrnak szentélye, Izrael az ő birodalma (és vele én magam is szentély lettem, az Úrnak birodalma), látta a tenger és elfutott, a Jordán vize visszafordult (mind az elemek az Úr parancsának szolgáltak, és az ő népének szolgálatára álltak, mikor kijöttünk a szolgaság házából)... ki a kősziklát állótóvá tette, s a kőszálat vizek forrásaivá (és az én kőszikla-szívemből is az élő vizek forrásait fakasztotta).

Mire a zsoltár végére értünk, már ismét ott álltam ez előtt a víztükör előtt. Drága víz, mely nekem életet adtál, üdvözlégy! Köszönöm, hogy befogadtál, köszönöm neked halálomat és köszönöm neked életemet. Fogadj magadba évről évre sokakat. Merüljenek meg benned pogány barátaim is, akikkel a közös ügy, a res publica közössége összefűz, de akiktől elválaszt ma még engem ez a víz. Hadd jöjjek ide köszönteni téged holnap, holnapután is, a fehér ruhának ezen az egész ünnepi hetén! Visszafelé indultam azokkal, akik együtt, akikkel testvérré tett engem ez a közös születés. A bazilikában, melybe már úgy léptem, mint otthonomba, csodás éneket kezdtek az énekesek.

Indultam hazafelé, de kint a bazilika szépséges előcsarnokában még észrevettem, hogy a pápa úr magához inti az énekeseket. Igazán hálás vagyok nekik: nem kímélték magukat az elmúlt három nap alatt! És mindegyiküket megkínálja háromféle kiváló borral, s ők jóízűen isznak a felséges nedűből. Örültem e kedves jelenetnek. Azt láttam belőle, hogy a szentség, melybe befogadtak, nem árt a nemes emberségnek. Kívántam, hogy magam is együtt őrizzem a kettőt, a barátságos emberiesség szellemét és azt az új életet, mely szerint már a „másik parton” vagyok, elrejtve Krisztusban.