Nagycsütörtökről (Barsi Balázs)

Elmélkedések a Nagyhétre
Elmélkedés
Szöveg: Barsi Balázs. Forrás: K

Részlet Barsi Balázs — Dobszay László: „Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe” című könyvéből.

Kotta

A vezeklők visszafogadása

A Nagycsütörtök tartalma nem merül ki az Utolsó Vacsorának, az Oltáriszentség Alapításának megünneplésében. Az egyik legösszetettebb, leggazdagabb liturgikus nap ez, amely a húsvéti misztérium egészét, s kiemelve annak számos elemét is tartalmazza. Egyebek mellett: Nagycsütörtök a bűnbocsánat eminens napja is volt az Egyházban.

A nagyböjt nemcsak a hittanulók készülésének időszaka volt, hanem a vezeklők „kitaszításának” és visszafogadásának ideje is. A nyilvános bűnök elkövetői engesztelésül egy időre az egyházi közösség peremére kerültek, hogy az engesztelés teljesítése után őket a megtalált drachma, a megkeresett juh, a hazatért tékozló fiú fölötti örömmel fogadja vissza az egyház. A nagyböjti evangéliumok és könyörgések egy részét éppúgy a vezeklő fegyelem teszi érthetővé, mint ahogy hamvazószerdát is annak köszönhetjük.

A vezeklők gondja, dolga az egész közösségre tartozik, ha igazán hívőkből áll a közösség. De ezen túl a vezeklők alakja és a vezeklő liturgia többi hívőt, a „privát” bűnök elkövetőit is a megtérésre, bűnbánatra intette és inti. Így ha az őskeresztény vezeklési fegyelem már nem is él az egyházban, a „vezeklő-liturgia” nem vesztette el aktualitását.

Micsoda hit kellett ahhoz, hogy valaki hónapokig, akár évekig vállalja a kitaszítottságot, megszégyenítettséget azért, hogy bűnei bocsánatot nyerjenek! Ma sokan úgy érezzük, „mi teszünk az egyháznak szívességet, ha meggyónunk, s ha nem kellünk, hát az egyház bánja: annyival kevesebben lesznek a templomban. De hogy még mi vállaljunk vezeklést?! s az egyháztól legyen kegy, ha visszafogad?!” A vezeklők visszafogadása nagy lecke mindnyájunknak.

A vezeklők nagycsütörtöki visszafogadásának szertartását az egri székesegyház középkori „ordinárius-könyve” alapján foglalom össze.

A nagycsütörtöki kishórák befejezése után meghúzzák a kisebb harangokat. A kórusba gyülekezik a teljes klérus, a püspök pedig vörös palástban, mitrával és pásztorbottal, hat diakonus és hat szubdiakonus kíséretében a templom előcsarnokába megy. A vezeklők a templom kapui előtt állnak, őket a katedrális fődiakonusa vezeti albában, stólával, mezitlen lábbal és egy fapálcát hordva kezében.

Eközben a zsoltárok arról énekelnek, mily jó az egyházban, az egyházi közösségben lenni (83, 84, 115, 131, 132, 133). A püspök a templomkapunál leül, s ezt énekli: „Jöjjetek, jöjjetek, jöjjetek, gyermekeim, hallgassatok engem, az Úr félelmére tanítlak titeket.” A fődiakonus felhívására a vezeklők arccal a földre borulnak, s csendben imádkoznak. Ez háromszor ismétlődik, majd a fődiakonus a püspököt szólítja: „Itt van, ó tisztelendő főpap az irgalmazás ideje...”. A vezeklők most bűnbánati zsoltárokat énekelnek, s azokra bűnbánati könyörgések következnek. Ezután a fődiakónus azt kéri: „Reintegra in eis apostolice pontifex...”, „Állítsd helyre bennük, ó apostoli főpap...” A püspök inti őket, hogy amit bűnbánattal lemostak, azt visszaeséssel fel ne újítsák. Ezután a fődiakónus a vezeklőket kézen fogva a püspökhöz vezeti, a püspök pedig egyenként visszavezeti őket az Egyház ölébe, vagyis a templomhajóba, a Szent Kereszt oltára elé.

Ott a püspök ezt az antifonát kezdi: „Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az igaz lelket újítsd meg bensőmben”, s ezzel eléneklik a teljes 50. zsoltárt. A püspök a vezeklőkkel együtt leborul az oltár előtt és litániát énekelnek, benne ezzel a kéréssel: „hogy a jelenlévő bűnbánó szolgáidnak minden bűnök bocsánatát megadni méltóztassál – kérünk téged, hallgass meg minket!” A vezeklők meggyújtják kezükben a gyertyákat, s a püspök a szertartáskönyvből ünnepi könyörgést, prefációt énekel értük. Annak végén megadja a feloldozást, szenteltvízzel meghinti, majd megtömjénezi őket, s ezzel hosszú idő után megkapják a hivőket illető liturgikus tiszteletadást.

Azután fejüket megérinti a pásztorbottal: „Kelj fel, aki alszol...„ s ők egyenként a püspök széke elé járulnak, kezükben égő gyertyával, s vesszőt tartanak saját fejük fölött. A püspök a férfiakat megcsókolja, az asszonyoknak püspöki gyűrűjét nyújtja csókra, a vezeklők pedig eltörik fejük fölött a vesszőt, majd helyükre visszamennek. A püspök záró könyörgést és ünnepélyes áldást mond, majd a fődiakónus figyelmezteti őket, hogy (amennyiben Rómának fenntartott feloldozásra van szükség), egy éven belül keressék fel a római kúriát.

Mindezt befejezve a püspök és kísérete belép a kórusba, miközben a kórus és az orgona elkezdi a mise introitusát: „Mi pedig dicsekedjünk...” Vagyis a bűnbánati szertartás nemcsak a templomba, a hajóba, az egyház közösségébe vezette vissza a vezeklőket, hanem az eukarisztia közösségébe is.

A lelki okuláson túl talán gyakorlati következtetések is levonhatók a fentiekből:

  1. Kezdjük nagyböjti bűnbánatunkat hamvazószerdán úgy, hogy lélekben a vezeklőkhöz csatlakozunk. Lélekben tartsunk velük a 40 nap alatt, s az ő örömükkel kezdjük meg nagycsütörtöki szentmisénket.

  2. Nagycsütörtököt tekinthetjük a böjti tisztulás végnapjának, mely még egyszer, s véglegesen felkészít a szent háromnapra.

  3. Bűnbánó lelkületünket táplálja és helyes irányba vezeti, ha a bűnbánati zsoltárokat, az egyház bűnbánati könyörgéseit imádkozzuk, valamint ha konkrét szövegekből megismerjük az egyház bűnbánati hagyományait, bűnbánati fegyelmét.

  4. A vezeklők szertartásának egy módosított változatát tartalmazza az Éneklő Egyház. Nagyon alkalmas arra, hogy akár közösségben, akár egyénileg elvégezzük a nagyböjt alatt, vagy talán éppen nagycsütörtök napján.

A krizmaszentelési és az esti mise

Délelőtt a püspöki katedrálisokban az egyházmegye püspöke krizmaszentelési szentmisét celebrál, amelynek keretében valójában nemcsak a krizmát, hanem háromféle szent olajat szentel. Ezek: az oleum infirmorum (ebből van a betegek kenete), az oleum katechumenorum (keresztelendők olaja) és a chrisma (a legrangosabb a három közül; eredetileg papok, királyok, próféták fölkenésére szolgált, ma kereszteléskor, bérmáláskor, papszentelés és templomszentelés alkalmával használják). Az az előírás, hogy Húsvétkor meg kell újítani e szentségek anyagát, mivel azonban régen a vigíliamisén történő keresztvízszenteléshez is szükségesek voltak a szent olajok, manapság pedig ugyanekkor a kereszteléshez és bérmáláshoz kellenek, a püspök már Nagycsütörtökön megszenteli őket.

A szent olajok a Messiással, a Fölkenttel vannak kapcsolatban. Jézust az Isten Szentlélekkel és erővel kente fel. Hitben érintkezni a szentségek anyagával annyi, mint a Szentlélekkel nagyon bensőséges és örömteli egységbe kerülni. Ahol az Egyház illatos olajat használ, ott jelen van a teremtő Lélek. Íme ismét egy pünkösdi mozzanat az Úr szenvedésének titkai közepette, amely nagyon is indokolt, hiszen a Lélek kiárasztása Jézus megváltó halálának gyümölcse.

A régi liturgiában igen nagy ünnepélyességgel történt az olajszentelés. Tizenkét áldozópap, hét diakónus és hét szubdiakónus szolgált egyszerre a szertartáson, vagyis az egész presbitérium. Az egyházmegye papsága ma is mind teljesebb számban a püspök köré gyülekezik, annál is inkább, mert ez a nap egyben az egyházirend szentsége alapításának ünnepe is. A papok tehát megújítják papi fogadalmaikat, fölszítva magukban a papság szentségének kegyelmét.

A földön járó, halála előtt álló Jézus egyetlen liturgikus cselekményre adott kifejezett parancsot: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Ez a parancs az ő egész Húsvétját magában foglalja. Földi élete utolsó évének Húsvétján felajánlotta magát az emberiségért az Atyának az örök Lélek által. Jézusnak az utolsó vacsorán mondott e szavai egyszerre az Oltáriszentségnek és a papság intézményének alapító igéi, hiszen nem csupán testét és vérét hagyja apostolaira, hanem a konszekráció papi hatalmát is, amellyel megismételhetik az utolsó napig, amit ő tett ezen az estén. Ez az alapítás az Istennek, mint teremtőnek utolsó megnyilatkozása itt a földön. Teremtő szó, amely, akárcsak a világ teremtésének hajnalán, a semmiből valóságokat hoz létre, mégpedig nem e bűn által megrontott világ keretei közé szorított, hanem e világon túli, az Isten alkotta romlatlan teremtés eredeti ártatlanságában ragyogó valóságokat. Ezt a hatalmát bízza a papokra, és semmi más, mint ez a biztosítéka annak, hogy az Egyház, tagjai minden bűne ellenére, fennmarad az idők végezetéig.

A szentmise intézményét sem egyénileg vagy közösségileg megélt istenszeretetünk tartja fönn, hanem egyedül Isten irántunk való örök szeretete, amelyet éppen a szentmise és a szentségi rend közvetít. Ezért a pap, miután fölszentelték, már nem kérdezheti meg magától, hogy van-e kedve hozzá, innentől fogva ugyanis a legkevésbé sem kedvkérdés, amit csinál. Egyedül szentségi hivatása számít, amely kiindulási pont kell hogy legyen számára minden konfliktushelyzetben, külső-belső nehézségek, vívódások közepette. A pap arra választatik, hogy „Krisztus halálát hirdesse, amíg el nem jön”, ezt a küldetését pedig mindenekelőtt azzal teljesíti, hogy napról napra bemutatja a legszentebb áldozatot (lásd 1Kor 11,26). Papjaink hűsége az Egyház épületének kötőanyaga, a házastársak egymás iránti hűségével együtt, amely által életszövetségük beemeltetik abba az új és örök szövetségbe, melyet Isten Jézus Krisztus vérében kötött velünk. A házasság szentségének is köze van a ma ünnepelt misztériumhoz, mert Krisztus mint Vőlegény szereti Egyházát s adja életét érte. Nagycsütörtök tehát nászünnep is, Krisztus egyesül ma menyasszonyával, az Egyházzal, így a szomorúságon ismét áttör az öröm, s a sötétségben fölragyog a világosság.

*

A krizmaszentelési misén kívül ezen a napon csak az esti ünnepi szentmisét szabad bemutatni, mert ma különösen nagy hangsúlyt kap az, hogy mindenkinek együtt kell ünnepelnie az Úr vacsoráját. Sajnálatos, hogy sok kereszténynek nem jelent semmit a nagycsütörtöki szentmise, a legtöbb templomban ilyenkor alig vannak néhányan. Pedig itt tanulhatnánk meg igazán hitünk szent titkait és az Egyház egységét. Erre az örömteli ünnepélyességgel kezdődő szentmisére különös módon rávetül az Úr vérrel verítékezésének és keserű szenvedésének árnyéka, valamint az árulás és tagadás sötétsége. Ebben a szentmisében Glóriát is éneklünk, melynek kezdetén utoljára hangzik fel az orgonaszó, felzúgnak a harangok, szólnak a csengők, hogy azután három napra elhallgassanak, átadva a helyüket valami gyászos ünnepélyességnek, mely a hangszeres kíséret nélküli éneklésben, a kereplők szavában és az egyébként egész nap uralkodó súlyos csöndben ölt testet.

A lábmosás

Ezt a szertartást „Ad mandatum”-nak is nevezzük, mert maga az Úr adta parancsba, hogy úgy tegyünk, ahogy ő tett az utolsó vacsorán: „Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13,14-15)

Az evangélium éneklése után néhány mondatos dogmatikus elmélkedéssel vezeti be a pap ezt a szertartást, melynek kellékeit a segédkezők a szentmise előtt már gondosan előkészítették. Az a tény, hogy a lábmosás eucharisztikus keretben történik, az átváltoztatás erőterében, megment bennünket a leszállított értékű értelmezés kísértésétől. Nem csupán emberi szolgálattevésre adott példa vagy erkölcsi tanítás az alázatról, hanem reveláció: az Atya kinyilatkoztatása. A morális értelmezés szükségképpen elvéti a lényeget, ha nem a dogmatikai valóságra épül. Arra tudniillik, hogy kicsoda is ez a Jézus, aki megmossa a tanítványok lábát: az Úr, aki önként vállalja a szolga szerepét, meghatározva ezzel az Egyház küldetését is. Péter ezt nem tudja mindjárt felfogni és elfogadni. Tiltakozását csak a tiszteletet érdemlő Mester méltatlan megalázkodása váltja ki, Jézus igen súlyos válasza azonban: „Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem”, világossá teszi, hogy ezzel Isten közeledését utasítaná vissza. Ez a lemosás mintegy szentségi jellegű: kegyelmet közvetít, mert annak a lemosásnak a képe, amelyben keresztségünk alkalmával részesülünk, Jézus Krisztusnak, az ártatlanul feláldozott Báránynak kiontott vére által. Jézus pedig az Atya képe, az egyetlen igazi képe, ahogy ezt ki is mondja Fülöpnek az utolsó vacsorán (lásd Jn 14,9). Ha pedig Isten képe, akkor a lábmosással kinyilatkoztatja Isten benső lényegét: a szeretetet, amely alázatos. Kinyilatkoztatja, hogy a hatalom valójában nem más, mint képesség a másik ember megmentésére, örök üdvösségének szolgálatára.

Az oltárfosztás

A pap az Eucharisztiát a szentmise utolsó könyörgése után egy mellékkápolnában vagy hátulsó mellékoltárnál rejti el. Most elkísérhetjük az Úr Jézust a Getszemáni kertbe.

A szentmise befejeztével nem hagyjuk el a templomot. „Maradjatok itt, és virrasszatok velem” – halljuk az Ő kérését. Az éjszakába belenyúló szertartások elsője az „oltárfosztás”, amely bevezet minket Jézus vérrel verítékezésének és kínszenvedésének misztériumába: a templom oltárairól elviszik azok felszerelését, a gyertyatartókat, kereszteket, oltárterítőket, miközben a szenvedő Messiásról szóló 21. zsoltárt olvassák vagy éneklik: „Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek”. Gyermekkorunkban úgy tanultuk, ez a szertartás annak maradványa, hogy a legrégibb időkben az oltárt minden szentmisére külön megterítették, s annak végeztével a „terítéket” leszedték, s amikor később ez a szokás (mint annyi más ősi elem is) kezdett csupán a Nagyhétre korlátozódni, új, szimbolikus értelmet adtak neki: Jézus ruháitól való megfosztásának megjelenítését látták benne.

Meggondolandó azonban, hogy a középkor folyamán, és sok szerzetesrendben egészen napjainkig a szertartás neve nem „denutatio altaris” (oltárfosztás), hanem „ablutio altaris” (oltármosás) volt. Sok helyütt ezt a szép szokást az újabb években fel is elevenítették. Először valóban mindent eltávolítanak az oltárról, majd utána borral (vagy borral vegyített vízzel) megmossák, megkenik, letörölgetik az oltárt, s eközben az éneket vagy fohászt mondanak az oltárral tisztelt szenthez. Ez arra irányítja figyelmünket, hogy a fő motívum az oltárokkal való szeretetteljes foglalkozás, az oltárok megtisztelése, szinte végigsimogatása, legalább egyszer egy évben, az Oltáriszentség alapításának estéjén.

De persze van egy csodálatos vonása a liturgiának: ha az az ősi idők névtelenségéből érkezik hozzánk, ha szervesen fejlődött sok évszázadon keresztül, akkor összeadódnak, egymásra rétegződnek a különféle eredetű, hol történelmi, hol gyakorlati, hol teológiai, hol hangulati elemek, s az ember csak azt érzi, hogy a szertartás mélyen megérinti a szívét, s úgy hozzákapcsolódik az adott naphoz, hogy az már el sem képzelhető nélküle. Végül a szertartás már nem ezt vagy azt jelenti, hanem annak a napnak, sőt ama napon keresztül a húsvéti titoknak lesz része. És ez éppen így felel meg a misztérium természetének, hiszen a misztérium valami láthatatlan teljesség, mely látható részleteken keresztül jelenik meg az Egyházban.

Ebben az értelemben elmondhatjuk, hogy az oltárfosztás és oltármosás valóban felidézi a szenvedő Messiás alakját is, akár úgy, hogy a díszeitől megfosztott oltár mintegy az önkiüresítésben a végsőkig elmenő Isten Fiának, az apostoloktól elhagyott, minden emberi vigasztalástól megfosztott Jézusnak a képe, akinek vérrel verítékező arcát mossuk le az illatos vízzel és töröljük meg a kendővel, akár pedig úgy, hogy ezt az egész liturgikus cselekményt egy sajátos halotti szertartásként fogjuk fel, melyben az oltár megfosztása a gyász jele, megmosása és megkenése pedig a halott testnek járó végtisztesség megadása. A megmosás és megkenés egyszersmind az oltár felszenteltségére is emlékeztet, hiszen Jézus halála sem csak halál, hanem szentség: „Benne van a mi üdvösségünk és feltámadásunk.” Ez a halál, üdvösség és feltámadás főképpen templomunk oltárán jelenik meg nekünk napról napra, s illik, hogy a halál, az üdvösség és feltámadás Szent Háromnapjában tíz percre csak ezt az oltárt nézzük és szeressük.

A virrasztás és agapé

A nyitott tabernákulum és a megfosztott oltárok látványa, a közelgő éjszaka, s mindaz a felfoghatatlan, mégis elfogadott isteni ajándék, melyet ma este kaptunk, a keresztény lelket sajátos csöndességbe vonja. Komolyan véve Jézus szelíd szemrehányását és figyelmeztetését: „Így hát nem tudtok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” (Mt 26,38), vele maradunk még egy kicsit, és lelkünkben szemléljük vérrel verítékezését.

Ebben a mélységes csöndben olvassuk el az Úr Jézus búcsúbeszédét, legmélyebb kinyilatkoztatásának foglalatát, legalább egyénileg. János evangéliuma a maga egészében titokzatosan eucharisztikus szerkezetű. Azért nem említi az Eucharisztia alapítását az utolsó vacsorán, mert szinte az egész evangélium arról szól. A szeretett tanítvány, aki Jézus keblén pihen az utolsó vacsorán, aki legmélyebben megérti Jézus örök istenfiúságát és elfogadja az Eucharisztiát, nem más, mint maga a jánosi egyház.

A középkori szertartásrendben egyébként a lábmosás nem a szentmisében volt, hanem az oltármosással együtt már a virrasztás részét képezte. A szerzetesközösség, illetve a káptalan tagjai a szentmise után egy vagy két órával újra összegyűltek, s az Ante diem festum antifóna éneklése közben az elöljáró (apát, illetve püspök) körbejárt, és megmosta a szerzetesek, illetve kanonokok lábát. Ezután a székesegyházban – ahol a szertartáson a hívek is részt vettek – a püspök vacsorát osztott (bent a templomban!), majd az oltármosás következett, végül felolvasták a búcsúbeszédet. Ezt a hagyományt is követhetjük némi módosítással, ha az ünneplő közösség tagjai az est folyamán végig együtt tudnak maradni. A szentmise után az utolsó vacsora emlékére a közösség agapét tart, égő gyertyával az asztalon, külön erre az alkalomra szóló étkezési imával, majd újra a templomba vonulnak, s elvégzik a lábmosás szertartását, egyetlen gyertya fénye mellett valaki felolvassa a búcsúbeszédet, s végül közösen eléneklik a kompletóriumot (amely most csak zsoltárból és Simeon énekéből áll). Ezután pedig beáll az a csend, amely telve van Szentlélekkel, s amelyben életünk megújulhat.