Húsvét vigíliája (Barsi–Dobszay)

Az Úrnak szentelt éjszaka (Barsi Balázs)

„Az ősi hagyományok szerint ezt az éjszakát az Úrnak kell szentelni (Kiv 12,42 skk.). Az evangélium intő szava szerint (Lk 12,35 skk.) a kezükben égő gyertyát tartó hívek hasonlókká lesznek azokhoz a szolgákhoz, akik virrasztva várnak uruk érkezésére, hogy amikor megjön, ébren találja, és terített asztalához ültesse őket” – olvassuk a liturgikus előírásokban a Szent Háromnap csúcspontját jelentő Húsvét éjszakai virrasztásról, amely „minden vigíliának anyja”.

Semmiféle úgynevezett lelkipásztori szempont nem indokolhatja, hogy ezt a szent virrasztást délutáni vagy kora esti időpontban tartsák, amikor a nap még jócskán fenn van az égen (ebben az esetben nem is lehet virrasztásról beszélni). Nem pusztán azért, mert például a húsvéti gyertya lángja mit sem mond a verőfényes napsütésben, hanem elsősorban azért, mert a liturgiának is megvan a maga sajátos természete, amelyen nem lehet erőszakot tenni anélkül, hogy hitünk kárt ne szenvedne. Az Úr Jézusra való virrasztó várakozás nem mellékes, jelentéktelen mozzanata az evangéliumoknak (különösen a Lukács-evangéliumnak), hanem a keresztény hívő alapvető magatartása. Ha az Egyház soha nem virrasztana, nem lehetne Krisztus Egyháza. A virrasztásra való felszólítást pedig nem szabad csak átvitt értelemben felfogni. Ezért az Egyház liturgiája által gondoskodik arról, hogy egy évben legalább egyszer testileg is eleget tegyen a keresztény az Úr felhívásának. (Érdekes, csak a húsvéti vigília esetében okoz gondot a késői időpont, míg Karácsonykor a hívek – és a máskor templomba sem járók – nagy tömegei részt tudnak venni az éjféli misén. De még ha sokan nem tudnának is eljönni, ez sem ok arra, hogy emiatt ünneplésünk körülményei éles ellentétbe kerüljenek az ünnepelt misztérium teológiai tartalmával.)

Ez a mostani virrasztás az ószövetségi húsvétot is ünnepli, melynek éjszakáján a zsidók megemlékeztek az Úr átvonulásáról. Ám nem csupán a liturgiának, a hitnek is lényeges eleme ez „az Úrnak szentelt éjszaka”. Az Apostolok cselekedeteiben látjuk, amint az Egyház virraszt Péterért. Az ősegyház katakomba-istentiszteleteiről is vannak adataink: „Hajnal előtt Krisztusnak mint Istennek énekeket énekelnek” – írja ifjabb Plinius a császárnak. A nép egészséges hitösztönével mindmáig megőrizte ezt a lelkiséget: virraszt Nagycsütörtökön az Oltáriszentség előtt, Nagypénteken a szentsírnál, virraszt a búcsújáró helyeken, virraszt a halott mellett. Csöndes és figyelmes várakozás ez, amely azért szükséges, mert az igazi javakat nem lehet megszerezni vagy kiérdemelni, csak kegyelemként elfogadni. Ebben ismét csak a Szent Szűz a példakép. Ő kész volt feladni minden előzetes fogalmát Istenről, kivéve azt az egyet, ami a legfontosabb, hogy ő az ígéretek Istene, hogy ő a szeretet. Neki nem voltak olyan elképzelései, amelyek bezárták, megbénították, emberi, kicsinyes elvárásaiba börtönözték volna a mindenható Istent, s így alkalmassá vált arra, hogy együttműködjön vele az ő minden emberi képzeletet felülmúló művének végrehajtásában. Ezért mondja Jézus, hogy ha a szolga egész nap dolgozott, és mindent megtett, nem tett semmi rendkívülit, csak azt, ami a kötelessége, s amikor hazajön az ura, azt mondja neki: szolgálj ki. De ha éjfél után vagy még később jön az úr, és észreveszi, hogy hűséges szolgája ébren várja őt, egyszerre kiesik a szerepéből: felövezi magát, és maga szolgál fel neki. (Vö. Lk 12,37–38)

A virrasztás tehát a hűség és állhatatosság kifejezése az élő Isten iránt, s ezért alapvető evangéliumi magatartás. Lényege, hogy éjfél után is várjuk az Urat. Ha éjfélig kitartunk, az még csak azt jelenti, hogy sokáig fenn voltunk. Éjfél körül azután a test kezd elfáradni, figyelmünk ellankad, s az álmosság már-már erőt vesz rajtunk. Az egész emberi életben benne van ez a kritikus pont, amikor megkérdőjeleződik az egésznek az értelme, amit eddig csináltunk. Ezen a ponton át kell esni. Lelkesedni egy lelkigyakorlat alatt, aztán egy-két évig vallásosnak lenni, ez evilági esemény, ennek semmi köze egy igazi Isten-emberi drámához. De ha konokul ragaszkodunk Istenhez, ha akkor is kitartunk mellette, mikor már kezdünk belefáradni szolgálatába, ráléptünk a szentség útjára. Erre nem is vagyunk képesek másképp, csak a Szentlélek erejében.

A virrasztás és várakozás szellemileg is alaposan igénybe veszi az embert. A virrasztás lényege a figyelem. Ha a figyelmet kispóroljuk a szellemi munkából, akkor nem dolgozunk. Ha a figyelmet kivesszük a szeretetből, az többé nem szeretet, ha pedig az imából, az többé nem ima. A szív melege sem pótolhatja a figyelmet, amely egyedül képes arra, hogy felfogja Isten kegyelmét és fenntartsa emberi kapcsolatainkat.

A húsvéti vigília négy fő részből áll: lucernáriumból, igeliturgiából, a keresztvízszentelés és a keresztelés szertartásából, és az eucharisztia ünnepléséből. A templomon kívül a tűzoltár körül gyülekeznek a hívek, majd ide vonul ki a papság és az asszisztencia. A sekrestyében a következőképpen áll fel a menet: elöl megy a ceremonárius, mögötte a ministránsok, a thuriferek, két akolitus, egyikük tálcán viszi az öt arany tömjénszemet, másikuk viszi a szentelőt, ezután következik a papság, a diakónus albában, kezében háromágú gyertyatartó, a librifer a nagy könyvvel, végül pedig a főcelebráns, vörös pluviáléban (melyet a keresztelési szertartás után fehér vagy aranyszínű miseruhára cserél). Az énekvezető és a kórus alkalmas helyen, a tűzoltár mellett áll. Gondoskodni kell megfelelő számú gyertyáról, hogy minden jelen lévő hívőnek jusson.

A lucernárium

„Én vagyok a világ Világossága” – mondja a mi Urunk. A fény magát a feltámadott Krisztust jelenti. A Világosságot ünnepeljük, aki bevilágítja a bűnös világ sötétségét.

A szertartás a templomon kívül, a tűzoltárnál kezdődik. A tűzoltárt a szabadban állítják fel, ezzel is jelezve, hogy Urunk megváltó áldozata és dicsőséges feltámadása nem szakrális helyen történt, hanem a profán térben, amely éppen őmiatta válik szentté. Az Egyház liturgiája most természetfölötti merészséggel arra vállalkozik, hogy ábrázolja az ábrázolhatatlant: a feltámadás pillanatát. A feltámadás az éjszaka csöndjében történt, nem volt más tanúja, csak az Isten. Mégis, a liturgia szemléletessé kívánja tenni ezt a pillanatot a láng fellobbantásával a parázsból. Először azonban az Egyház megszenteli a tüzet, mert tudja, hogy a tűz önmagában, akárcsak a többi őselem, ambivalens: ártani, pusztítani éppúgy képes, mint életet adni. Hésziodosz tanítása szerint tűzből keletkezett a világ, a Biblia pedig azt tanítja, hogy tűzben van az Isten (Kiv 3), ugyanakkor a kárhozottak is tűzben gyötrődnek. Amikor tehát az Egyház szolgája megáldja az új tüzet, az áldással a teremtés isteni művét teszi egyértelműen jóvá számunkra, akiknek a világhoz fűződő viszonya a bűn miatt megromlott.

A pogány világ szakrális hagyatékában is szerepel a tűz tisztelete, különösen az új tűzé tavasz felé. A germánok például tüzeket gyújtottak isteneik tiszteletére, hogy elégessék a tél és a sötétség démonjait, és földjeikre megtermékenyítő erőt hozzanak. Az Egyház ennek az ősi szokásnak adott új, krisztológiai értelmet a nagyszombati tűzszenteléssel. A kovakő, amelyből tüzet csiholnak, a Kősziklát: Krisztust jelenti, a tűz pedig a Szentlelket. (János evangéliumában a Szentlélek egyszer tűz, máskor víz, örök életre szökellő vízforrás, kenet.) Maga a lucernárium azonban nem egyszerűen e pogány szokás ellenhatásaként keletkezett, hanem a keresztény hit belső természetéből fakadt és alakult ki. Valószínűleg belejátszik a szombati fénygyújtás zsidó szokása, és az a hagyomány, amely szerint az őskeresztények már összekapcsolták a feltámadt Krisztushoz intézett imádságot (Phósz Hilárion) az esti lámpagyújtással. Végül, de nem utolsósorban az egyszerű fizikai szükséglet is, hiszen ahhoz, hogy a kezdődő virrasztáshoz világosságot nyerjenek, meg kell gyújtani a tüzet.

Kivonuláskor a kórus Prudentius ősi himnuszát énekli: Tündöklő fényeknek teremtője, Isten, az első versszakot az egész gyülekezet refrénként ismétli minden versszak után. Mielőtt a pap megáldaná az új tüzet, az esztergomi rítus szerint a következő könyörgés vezeti be az ünneplést: „Mindenható Úristen, a világ teremtője, a világosságnak és mind a csillagoknak alkotója, kinek szóval kifejezhetetlen hatalma által vette minden fényesség kezdetét, téged idézünk le saját teremtményeidre: nyisd meg ajkunkat, hogy nevedet magasztaljuk és dicsőségednek dicséretet mondjunk, hogy méltóképpen megülhessük ezt a szent szertartást, melyben a legszentebb éjszakának virrasztása alatt saját ajándékodból a húsvéti gyertyát felajánljuk neked.” Éjszaka van. A sötétség nem csupán a bűnös, megváltatlan állapot képe, hanem még mélyebben a nemlétezésé. Ezért az Egyház most is, mikor Krisztusnak a Lélek erejében való feltámasztását készül megünnepelni, Istenhez, mint Teremtőhöz fordul. Nemcsak a teremtés megvalósult művét ünnepli, hanem mindenekelőtt a teremtői aktust magát, amely sokkal hatalmasabb és csodálatra méltóbb, mint ami eredményeképpen létrejött: a világmindenségnek a csillagokkal is jelzett mérhetetlen tágassága, félelmetes rendje, millió és millió törvényszerűsége. Az áldás a teremtés erőterébe, eredeti ártatlanságába vonja a tüzet és a vizet, a tömjént és a húsvéti gyertyát, s magukat a híveket is. Ádám bűne Krisztus halálában érte el teljességét és áradt ki az egész teremtett világra, ezt jelezte a hatodik órától a kilencedik óráig tartó sötétség a Golgotán. Jézus Krisztus átokká lett értünk, hogy megnyissa az áldás forrását. Ezen a szent éjszakán azután a liturgia elindítja az áldások özönét, amely az Exsultetben folyammá szélesedik, hogy végül a konszekrációba torkolljék. Mindeközben az Egyház a legegyetemesebb és legmélyértelműbb nyelven szól hozzánk: az ősképek és szimbólumok nyelvén. Tűz és víz találkozik, amikor a pap belemeríti a húsvéti gyertyát a keresztkút vizébe, szent olajokat használ a keresztség és bérmálás szentségének kiszolgáltatásakor, kenyeret és bort az Eucharisztia bemutatásához.

Az esztergomi rítus szerint így hangzik az áldás szövege: „Isten, aki Fiad, vagyis a Szegletkő által adtad meg híveidnek a te fényességed tüzét, szenteld meg ezt az új tüzet, és engedd nekünk, hogy a Húsvét ünneplése által a mennyei vágyak fellángoljanak bennünk, és így az el nem múló fényesség örök ünnepére tiszta elmével eljuthassunk, ugyanazon a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” Ezzel az imádsággal indul most az Egyháznak, a feltámadt Krisztus Titokzatos Testének mennyei élete. Az első könyörgést Istenhez, az Atyához intézzük megdicsőült Fia által, de hol van itt a Szentlélek? Sajátos isteni természete szerint, titokzatosan jelen van ő is, hiszen ő az igazi, égi tűz, akit a feltámadt Jézus első ajándékul a hívőknek adott, hogy szívüket mennyei vágyakra lobbantsa.

A tűz megáldása után az új tűz fényével vonul be a gyülekezet a templomba, halad végig a sötét templomhajón, míg a fény a szentélybe nem ér. Menetközben háromszor megállnak, s a gyertyát vivő diakónus mindannyiszor egyre magasabb hangon énekli: „Krisztus világossága!” Ez a bevonulás szimbolikusan jelzi a világból, a profánból a szent hely, az Isten szentségi jelenléte felé tartó hatalmas utat. Nem kell bizonygatni, hogy sokkal fontosabb, mint az újabb keletű húsvéti körmenet, amely nem tartozik szorosan a szertartáshoz, s minden különösebb lelki kár nélkül el is maradhat (sajnos, mégis sokan csupán erre az egyetlen mozzanatra korlátozzák a feltámadás ünneplését, megfosztva magukat ennek a szent éjszakának végtelenül gazdag kegyelmeitől). Az esztergomi rítus szerint ez az ünnepi bevonulás nem a húsvéti gyertyával történt, azon egyszerű oknál fogva, hogy az hatalmas, oszlopszerű építmény volt, mely ott állt a szentély bejáratánál. Az új tűzről vett világosságot háromágú gyertyával hozta be a diakónus – szimbolikusan utalva arra, hogy Jézus feltámadása is szentháromságos esemény –, és erről gyújtotta meg a húsvéti gyertyát, az Exsultet éneklése közben.

A lucernárium csúcspontja kétségkívül a Húsvét örömének meghirdetése, az Exsultet eléneklése. Az Exsultet az Egyház liturgiájának egyik legbecsesebb szövege. „Mind tartalmát, mind dallamát tekintve kiemelkedő méltóságú tétel”, „csak a Te Deum fogható hozzá”, „egy liturgikus tartalom ünnepélyes és művészileg formált kifejezésének mintapéldája” – ilyen és hasonló szavakkal méltatja a tudományos irodalom, s nem különbözik ettől a liturgikus és lelki író véleménye sem: „A gondolat mélysége, költői lendülete és a dallam gazdagsága tekintetében semmiféle más liturgikus szöveg túl nem szárnyalja.”

Az Exsultet legismertebb neve: „Praeconium Paschale”, vagyis a Húsvét meghirdetése. Tartalmilag ugyanis bejelenti és költői szavakkal kifejti a húsvét-ünnep tartalmát. Másik elterjedt neve viszont funkciójára utal: „Laus Cerei” (a Gyertya dicsérete), vagy még inkább: „Benedictio Cerei” (a Gyertya megáldása), „Consecratio Cerei” (a Gyertya felszentelése). Az Exsultet tehát úgy szerepelt a vigília szertartásában, mint hatalmas áldó imádság, amelynek keretében, az éneklést bizonyos pontokon megszakítva a diakónus a hívek előtt „szerelte fel” a húsvéti gyertyát: elhelyezve rajta a öt aranyozott tömjénszemet, rákarcolva az évszámot, az Alfát és az Ómegát – kifejezve ezzel, hogy Krisztusé az idő és az örökkévalóság –, majd megáldotta, megtömjénezte és meghintette szenteltvízzel, s kezdte osztani róla a fényt a gyülekezetnek. Mire az Exsultet éneklése véget ért, az egész templom gyertyafényben úszott.

A liturgia szövegeit – némi egyszerűsítéssel – három csoportba oszthatjuk. Vannak, amelyek alapvető üdvtörténeti tényt állítanak szemünk elé a maga egyszerűségében, mint pl. az evangélium, amikor elmondja Krisztus feltámadását. Mások, elsősorban a liturgikus énekek, a Szentírás különféle szakaszainak alkalmazásával gazdagítják az ünneplés megértését, mint például a húsvéti introitus, mely a 138. zsoltárt idézve így énekel: „Feltámadtam, és újból veled vagyok, reám tetted a kezedet, csodálatos előttem a te tudásod.” Ezeknek a szövegeknek művészi hatása éppen az alkalmazás finomságából, bizonyos fokú áttett, stilizált, rejtett beszédességéből adódik. A harmadik szövegtípust az Egyház által fogalmazott szövegek jelentik, amelyek szintén értelmezik, részleteiben feltárják az ünnepelt titkot, bár művészi stílusban, de mégis elsősorban az értelemhez szólva. Mivel itt nem alkalmazott szövegről van szó, ezekben fejeződik ki legteljesebben és legvilágosabban az Egyház liturgikus tudata, tehát az ember is ezekből tanulhatja meg legkönnyebben és legpontosabban az Egyház gondolatait, sőt gondolkodásmódját. Ilyen szövegek elsősorban az orációk (könyörgések), a prefációk és még néhány hasonló stílusú klasszikus szöveg. Ezek közé kell sorolnunk – elsők közt – az Exsultetet.

Az Exsultetműfaja tehát kiválóan alkalmas arra, hogy belőle megismerjük az Egyház felfogását, pontosan kifejtett liturgikus tanítását éppen a legfontosabb üdvtényről, a húsvéti misztériumról. A műfaj is, a liturgikus évben elfoglalt hely is e tétel fontosságára int, s ennek következményeit le kellene vonni a fordítás, a katekézis, az egyéni lelkiéletben való megbecsülés szempontjából egyaránt.

Megfontolandó továbbá, hogy az Exsultet eredeti kettős funkciójának megfelelően nem kellene-e a húsvéti örömhirdetést és a Gyertya felszentelését a fent leírt módon ismét összekapcsolni. Ez az ősi magyar hagyományt őrző megoldás nem nehezen kivitelezhető, ugyanakkor a mai gyakorlatnál sokkal látványosabb, drámaibb, kifejezőbb. Ha sem diakónus, sem pap nincs, aki az Exsultetet méltó módon megszólaltassa, az újabb egyházi rendelkezések értelmében lehetőség van arra is, hogy felszenteletlen énekes legyen a húsvéti öröm meghirdetője, míg a Gyertya megáldását, felszentelését ebben az esetben is a celebráns vagy segédkező pap, diakónus végzi.

Az igeliturgia

Az olvasmányokat már a Krisztus világosságába vetett hit fényében olvassuk. Felidézzük Isten csodálatos tetteit, melyet az üdvösségtörténet folyamán végbevitt: a teremtést, Izrael kiválasztását, az egyiptomi fogságból való szabadulást, vagyis az első húsvétot, a próféták jövendöléseit, egészen a beteljesedésig, a keresztség szentségének kiszolgáltatásáig. Az emmauszi tanítványok útját járjuk végig: az olvasmányokon keresztül Krisztus Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagyarázza mindazt, ami az Írásokban róla szólt, lángra gyújtja szívünket, hogy azután asztalhoz ülve vele felismerjük őt a kenyértörésben (vö. Lk 24,25–32). Mindeközben meg lehet gyújtani a templom fényeit, de azt a megoldást is választhatjuk, hogy egyelőre csak a mécsesek világítanak, s majd csak a Glóriára gyulladnak fel a lámpák, még erőteljesebben érzékeltetve a fokozatosságot.

Minden virrasztásnak a legősibb időktől, a katakombák korától fogva ugyanazok az alapelemei: a Szentírás olvasása, zsoltáréneklés és könyörgés az Úrhoz. Ezen az éjszakán is ez a három elem váltakozik az igeliturgia folyamán. A vigília eredeti négy (másutt tizenkét) olvasmánya után könyörgések hangzottak el, kivéve azt a három olvasmányt, mely énekben végződik. E három ének: a Cantemus, Vinea, Attende mindegyike szólótételként előadott traktus volt, a negyedik: a Sicut cervus pedig már a keresztelőkápolnába való átvonulás közben hangzott fel. A mai miserend hét ószövetségi olvasmányt tartalmaz, s az új Graduale Romanum mindegyikhez traktust rendel. Ezeket énekelheti szólista vagy a szkóla néhány tagja, a Gradualéban közölt díszes, vagy az Éneklő Egyházban található egyszerűbb dallamon (ÉE 827–833), az utóbbi esetben akár versenként szkóla–nép váltakozásban is.

A katekumenek még egy gyors, összefoglaló oktatást kapnak a keresztség előtt. Nincs magyarázat, kommentár, elég a feltámadt Jézus jelenlétében olvasni az Ószövetség könyveit, s azok máris mind a beteljesedés fényében ragyognak. Amikor a teremtésről olvasunk, az új teremtésre, Krisztus testben való feltámadására is gondolunk. Amikor az Egyiptomból való kivonulásról, tudjuk, hogy a keresztelendőket ezen az éjszakán valóban kivezeti az Úr a bűn fogságából, a Vörös-tengeren, azaz saját vérén át a tejjel-mézzel folyó országba, az ígéret földjére, vagyis az Egyházba. Amikor Izajás prófétától az Úr szőlőjéről szóló éneket olvassuk, vagy azt a részt, amelyben a szomjazókat hívja, hogy jöjjenek és igyanak, ismét csak az Egyházra és szentségeire gondolunk, amikor pedig Ezekieltől halljuk: „Tiszta vizet hintek rátok, és új leheletet adok belétek”, különösen is a keresztségre, amelyben a keresztelendők víz és Szentlélek által új életre támadnak. Isten nagy tetteiben mindig együtt kap fontos szerepet a víz és a lehelet, a Lélek. Az ősvizek fölött már ott van Isten lehelete. A Paradicsomban a bővizű források az élet vizét jelentik, Ádámnak pedig orrába leheli Isten az élet leheletét. A kivonuláskor is e két elemmel dolgozik Isten: nagy szelet támaszt, amely visszatartja a tenger vizét, míg Izrael népe át nem kel, azután pedig a feltorlódott víz lezúdul, és elnyeli az egyiptomiakat. A feltámadt Krisztus első gesztusa, hogy apostolaira lehel e szavakkal: „Vegyétek a Szentlelket!” Ezt a gesztust ismétli meg majd a pap, amikor az áldáshoz kapcsolódóan rálehel a keresztvízre. Nem szabad megmosolyognunk a liturgiának ezt a mély értelmű mozzanatát, mely profán hasonlattal élve olyan, mint az elsősegélynyújtáskor a szájon át való lélegeztetés: mindkét esetben életmentésről, újjáélesztésről van szó, csak persze más-más szinten.

Mindezek alapján nagyon is érthetővé válik az eredeti szertartásrend logikája, amelyben éppen ezen a ponton, ez után az új, a beteljesedett életről szóló olvasmány után következett az életfakasztó forrás megnyitása, a keresztvízszentelés és a szent keresztség kiszolgáltatása.

Keresztségünk misztériuma

A Húsvét éjszakai liturgiát a szent város számára maga a pápa celebrálta saját püspöki templomában, a lateráni bazilikában. Először megszentelték és felajánlották Istennek az ünnepi fényt; azután felolvasták azokat az ószövetségi szövegeket, melyekben a keresztségi megszabadítás előképét hallhatták a keresztségre készülő katekumenek és a hívek, majd körmenetben átvonultak a baptisteriumba, ahol megszentelték a keresztkút (illetve keresztelési medence) vizét, kiszolgáltatták a keresztséget (sőt eredetileg a bérmálást is). A körmenet visszajött a bazilikába, s a húsvéti szentségek ünneplése az eucharisztiával fejeződött be.

A Hiszekegyben megvalljuk: „Hiszem az egy keresztséget a bűnök bocsánatára.” A bűnök bocsánatának és a szent keresztségnek ez a szoros összetartozása is indokolja, hogy a keresztkútszentelés és a keresztelés (illetve ahol ez nincs, a keresztségre való emlékezés) a bűnbánati részhez kapcsolódjon, s ne a Glóriával, Allelujával bevezetett evangéliumolvasás után kerüljön sorra. Annál is inkább, mert régen az evangélium felolvasásán megkereszteletlen nem is lehetett jelen. A keleti rítusokban a mai napig kiküldik a katekumeneket az evangélium előtt, mert a krisztusi örömhír meghirdetése nem egyszerű felolvasás, hanem egyfajta Isten-jelenés, amelyben csak a beavatottak vehetnek részt. Az újrómai liturgia más szemléletet tükröz, a szentmisében való szentségkiszolgáltatást minden esetben az evangélium utánra teszi, s szakítva az ősi hagyománnyal ezt az uniformizált gyakorlatot írja elő Húsvét éjszakáján is.

Az ősegyház Krisztus feltámadását a legérzékelhetőbben a keresztség Húsvét éjszakai ünnepi kiszolgáltatásában élte át. A római egyház hosszú évszázadokon át csak ezen az egy éjszakán keresztelt. (Azok számára, akik bár felkészültek, de valamilyen oknál fogva, például betegség miatt ekkor nem részesülhettek a keresztségben, rendelt még egy „pót-Húsvétot”, Pünkösd vigíliáját.) A negyvennapos felkészülés után íme, most elérkezett a szent pillanat, hogy a keresztelendők beletemetkezzenek Krisztus halálába, eltemetvén a régi embert, és vele együtt feltámadjanak az új életre. Életük Krisztusban van elrejtve, aki „hogy meghalt a bűnnek, egyszer halt meg, de hogy él, az Istennek él,” s vele együtt immár a megkereszteltek is Istennek élnek. Krisztus halálának és feltámadásának ereje, e misztérium kegyelmi kihatása mindenekelőtt a keresztelésben bontakozik ki. A liturgia mindig a teljes Egyház cselekvése. Nemcsak a földi, a még zarándokúton járó Egyház, hanem a mennyei, a dicsőséges Egyház is velünk együtt ünnepel. A Mindenszentek litániáját énekelve az Egyház teljessége borul le a Szentháromság egy Isten előtt, és könyörög a keresztelendőkért.

A keresztelés (és bérmálás) végeztével a hívek mindnyájan felállnak, s kezükben égő mécsessel megújítják keresztségi fogadásukat. Ezután a pap meghinti őket szenteltvízzel, melyet még a keresztvízszentelés előtt merítettek a keresztkútból. (A két víz tehát nem ugyanaz: a keresztvíz a keresztség szentségének anyaga, ezért mindenkit csak egyszer érinthet, a kereszteléskor, a szenteltvíz viszont szentelmény, amelyet bizonyos szertartások keretében rendszeresen használ az Egyház, illetve amellyel mindannyiszor meghinthetjük magunkat, amikor belépünk a templomba.)

A Glória és az Alleluja visszaadása

A szenvedés idején elhallgatott a szent nép ajkán a dicsőítő ének, a Glória. Nagycsütörtök este drámai módon búcsúztunk el tőle. Most az Éneklő Egyházban közölt régi, kedves szokás szerint valaki az énekesek közül kiáll a celebráns elé, és énekli: „Ó, fölséges Isten papja, állj a szentegyház közepére, és te légy az első, ki a Királyok Királyának tiszteletére megszólaltatja a dicséretet. Kérünk tehát, adjad ajkunkra az örvendezésnek énekét.” A celebráns erre a szentély bejáratához megy, és a diadalív alatt megállva kezdi énekelni: „Dicsőség a magasságban Istennek!” mire megszólal az orgona, a harangok, a csengők. Mi ez, ha nem a túláradó öröm kifejeződése egy ősi karizmatikus nyelven, melynek szépségéhez hozzátartozik egyfajta visszafogottság is? Egyben kidomborítja a papnak egy már-már feledésbe merült szerepét: hogy ő a „praecantor” Isten Egyházában, akinek mintegy elő kell énekelnie azt a dicséretet, melyet Krisztus a Szentháromság közösségéből megtestesülésekor a földre hozott.

A római rítus szerint Nagyböjtben az allelujaénekléssel is böjtöltünk: nem énekeltük negyven napon át. Szinte el is felejtettük. Ezért most a szentlecke után a celebráns megtartja az egyetlen liturgiába iktatott énekpróbát: háromszor, egyre magasabban intonálja az alleluját, a nép megismétli, a szkóla vagy a kántor pedig melizmatikus verset ad hozzá. Az Éneklő Egyház ősi magyar trópussal vezeti be az alleluja visszaadását, ekkor a háromszoros ismétlés el is maradhat, annál is inkább, mivel itt hosszabb szakasz csatlakozik hozzá a 117. zsoltárból. A húsvéti allelujának saját dallama van, melyet az egész húsvéti idő folyamán énekelhetünk.

A vigíliát záró Laudes és a szentsír felnyitása (Dobszay László)

A matutinumot, vagyis a szent zsolozsma éjszakai imaóráját az olvasmányok sorozatával és a hozzájuk kapcsolódó zsoltárok éneklésével elvégeztük. Az eucharisztia ünneplése talán át is nyúlik éjfél utánra, ezért a szentáldozás alatt már a húsvétvasárnapi hajnali imaórát, a laudest énekeljük, rövidített formában, egyetlen zsoltárral és Zakariás énekével, a Benedictusszal. Ez az ének először üdvösségünk hajnalán hangzott fel, Keresztelő Szent János születésekor, most pedig a végső korszak, a megkezdett eszkaton hajnalán a feltámadt Krisztust, a Hajnalcsillagot (2Pét 1,19) szívükben hordozó hívők ajkáról szól.

A belső világosság lassan felkelti a napot. A teremtés művei közül az első az idő körforgásának törvénye szerint ébred, ám a Krisztus-hívő szívében már az a Nap ragyog, amely nem ismer alkonyt: a mi Urunk, Jézus Krisztus, akinek arca, ruhája visszatérve a sírból szelíden tündöklik.

Régi magyar szokás szerint a celebráns a posztkommunió után a monstranciát tartva az asszisztenciával halk orgonaszó mellett a szentsírhoz vonul, hogy kezében az Oltáriszentséggel felidézze a feltámadt Krisztus dicsőséges megjelenését: „Feltámadtam, és újból veled vagyok, alleluja!” majd háromszor egyre magasabb hangon énekli Krisztus köszöntő szavait: „Békesség veletek!” és ünnepi menetben, zengő énekek között visszaviszi az Oltáriszentséget szokott helyére. A szertartás a Regina caeli (és esetleg a pápai és a magyar himnusz) éneklésével ér véget.