Jegyzetek a húsvéti vigíliáról (Dobszay László)

Részletek

Elmélkedések húsvétra
Elmélkedés
Forrás: K

Magyarázat

A Jegyzetek a liturgiáról című gyűjtemény ide kapcsolódó írásai.

Kotta

”Tuba salutaris”

Liturgiánk egyik legfontosabb szövegének, a húsvét éjszakáján elhangzó Exsultetnek elején hangzik el ez a kifejezés: „et pro tanti Regis victoria tuba insonet (vagy más változat szerint: intonet) salutaris”, vagyis: „és mert győzelmet szerzett a nagy Király, az üdvösség harsonája szólaljon meg végre!”.

Az Exsultet szövegét, s általában a keresztény ókor fontos szövegeit szakemberek légiói vizsgálták meg az elmúlt száz év folyamán a legnagyobb gondossággal. A teológus, a lelkipásztor már nincs magára hagyatva, ha meg akarja érteni a szövegeket, igazi szakértők sietnek segítségére. Erről az egyetlen szópárról: „tuba salutaris” is hozzájuthat a megfelelő cikkekhez, aki akar. Sőt az egyik legérdekesebb cikk kapcsolatba hozza a nyelvi anyagot a képzőművészeti ábrázolásokkal, éppen a régi Exsultet-tekercseket díszítő gyönyörű miniatúrák képeivel. Hiszen azok festői még tudták, mit mond a szöveg, s azt akarták megfesteni.

E tekercseken látjuk a „divina mysteria”, az Isten körül szolgáló égi szellemeknek, vagyis a keruboknak és szeráfoknak képét, később a földkerekséget is, amint villámszerűen hasít bele sötétségébe a feltámadás fénye; látjuk a megszemélyesített „caligo”-t, homályt is, amint igyekszik csendben elosonni, megrettenve a nagy eseménytől. Ott van a fellobogózott ecclesia (egyház = templom) is, ablakain a viharszerű szél által fújt függönyökkel, és sorba, a szöveg többi elemének ábrázolása. A második vagy harmadik kép pedig a „tuba salutaris” ábrázolása, azé a harsonáé, melyet egy vagy két angyal fúj, a megváltás kihirdetésére.

A nyelvi magyarázatok világossá teszik, hogy ez a harsona a bibliából került az Exsultetbe. Isten hatalmas tetteit harsona adja hírül az aluszékony, elcsüggedt, fáradt, sötétben alvó, vagy az események előtt értetlenül álló világnak. A harsona nem csak jelet ad, hanem hirdet, sőt nemcsak hirdet, hanem valamiképpen meg is magyaráz. Olvassuk csak el ehhez a Jelenések Könyvének megfelelő helyeit. De természetesen az ószövetségből is megtaláljuk az analógiákat.

Ha most a képi ábrázolástól a valósághoz megyünk át, azt találjuk, hogy a harsona mindig az angyallal áll kapcsolatban. Sőt, igazából magának az angyalnak szava a harsona. Angyal adja hírül a pásztoroknak Jézus születését, angyal hengeríti el a követ Jézus sírja elől akkor, mikor még az egész föld aludt, s ugyancsak angyal magyarázza el az apostoloknak, mi történt. Az apostolok szinte elbutulva állnak a Mennybemenetel helyén, s máris ott vannak az angyalok, akik hogy úgy mondjam, helyükre, ti. üdvösségtörténeti helyükre teszik az eseményeket. Ugyanennek az angyalnak harsonája fogja meghirdetni a második eljövetelt.

Ebben az összefüggésben világossá válik, hogy a „tuba salutaris” nem földi hangszer, amivel a feltámadás örömére az emberek koncertet adnak („búgó kürtök áldva áldják”, mondja a magyar oltári misekönyv). A „tuba salutaris” túlvilági hangszer, az az angyali szózat, hangos kiáltás (mely akkor is hangos kiáltás, ha csendes emberi szó!), mely áttöri a földi viszonylatok függönyét, beleharsogja a földi létbe az isteni eseményt és annak értelmét. És „salutaris” ez a harsona, mert az üdvösséget hirdeti, azt az üdvösséget, mely földi szemmel elbukott Nagypénteken, de most, húsvét hajnalán bizonyította győzelmét.

Meghallván ezt a harsonát jogosan kap új életre a föld is, azon belül a választottak közössége, az Egyház is:

„Most örvendjen a föld is, sugárzásában e villámló fényeknek, és megvilágosítva az örök Király ragyogása által, az egész földkerekség lássa meg, hogy a sötétség már eltűnt róla. És vigadjon a mi Anyánk, az Egyház is, ily nagy fényesség sugaraival ékesen, s az egybegyűlt népek hangos szózatát visszhangozza e templomcsarnok!”

Az Exsultet olvasása

A keresztény esti istentisztelet az őskeresztény korban rendszeresen a fények ünnepi meggyújtásával kezdődött. A milánói egyház vesperását ma is napról napra a „lucernárium” énekei vezetik be. A görög egyház szép esti éneke, a Phósz hilaron (Enyhe világossága) is minden este eszünkbe juttatja, hogy a ránk törő homályban felvilágló fény a liturgia hatékony erejével a világ sötétségében fényt adó Krisztust jelképezi. Ha ez a „lucernárium” fontos része volt a napi vesperásnak, méltó volt, hogy liturgikusan még ünnepélyesebb és teológiailag még kifejtettebb módon indítsa a legszentebb éjszakának, húsvét vigíliájának megünneplését.

A húsvéti gyertya az ókeresztény századokban még valóban a templom legkiemelkedőbb fényjele volt. Nemcsak azért, mert nem nyomták el világosságát a villanykörték, hanem méreteivel is uralkodott a templomtérben. Az Exsultet szövegét tartalmazó régi pergamentekercseken le is festették, hogy az emeletnyi magas állványon álló, ölnyi vastagságú szövétnek (inkább fáklya, mint gyertya) hatalmas tűzcsóvája ahhoz a tűzoszlophoz hasonlított, mely Izraelt átvezette a Vörös tengeren, s a megáldását, meggyújtását végző diákonusnak hosszú pálcát kellett lépcsőkre felhágva felnyújtania, hogy elérje vele a „gyertya” kanócát.

Ennek a diákonusnak volt talán egész éven át legmagasztosabb feladata volt elzengeni ennek a gyertyának dicséretét, konszekrálni a gyertyát és ezzel megkezdeni a húsvéti vigília ünneplését. Szent izgalom, szinte rettegés fogja el a diákonust e feladat előtt, tudja, hogy a legszentebb éjszakát szeplősíti meg, ha hibáz, ha erőtlen, ha értelmetlen, ha akár felkészületlensége, akár élete méltatlanná teszi e szolgálatra. Lámpalázában a hívőkhöz fordul, s „együttizgulást”, imádságos segítséget kér tőlük, mielőtt megkezdené a konszekrációk kötelező formájában, a prefációk szabályai szerint szerkesztett „laus cerei”-t, a gyertya dicséretét.

”Most kérlek azért, kedves testvérek, titeket,
kik e szent fény csodálatos világánál körülöttem álltok:
a mindenható Istennek irgalmát velem együtt kérjétek,
hogy Ő, ki engem, – bár nem vagyok rá érdemes –,
levitáinak sorába kegyesen meghívott,
fényének ragyogásával töltsön el,
s e Gyertyának dicsérő énekét vigye végbe ajkam által!”

Az őskeresztény lelkiséget árasztó csodálatos szövegről már sokan írtak, most nem annak sorrendjét akarom követni, hanem néhány motívumát kiemelni. Kérem, az olvasó imádkozza el ismét és ismét az Exsultet mellékelt szövegét, mert ami itt következik, csak gyenge kísérlet a közelítésre, a lényeg nem ez, hanem amit az egyház énekel.

Szent éjszaka.

Az ének nemcsak a gyertyának, hanem az éjszakának dicséretét is hirdeti. Ennek a holdtölte, misztikus éjszakának kettős arculata van: szinte foghatóvá teszi a sötétség erőinek rettenetes erejét, s ugyanakkor benne látszólag szelíden és elrejtetten, felragyog az a fény, melyé a győzelem a sötétség erői fölött. Ezen az éjszakán a fáraó tobzódik, s ezen az éjszakán Izrael száraz lábbal kel át a Vörös tengeren. Ezen az éjszakán pusztító angyal jár Egyiptom földjén, s a leölt Bárány vére árán menekülnek meg a kiválasztottak. Ezen az éjszakán elégedetten alszik Kaifás és Pilátus: művük bevégezve, a Nyugalom napja után most már az ő nyugalmukat sem háborgatja a megfeszített Messiás. És ezen az éjszakán „széttörve a halál bilincsét Krisztus az alvilágból mint győztes tért vissza.” A Krisztus-hívők szerte a világ sötétségének éjszakájában élnek; de ugyanakkor ez az éjszaka „a Krisztus-hívőket a világ tévelygéseitől és a bűnök homályától elválasztván a kegyelemnek átadja, s a szentségbe kapcsolja őket.” Ez mindenkivel megtörtént, amikor a keresztségben Krisztus halálába eltemetkezve vele együtt feltámadt, s mindenkivel megtörténik ezen az éjszakán, amikor a keresztségi kegyelem megújul benne. Éppen ezért „ez az éjszaka fénylik, mint a nappal, s az éj világosság lesz majd nékem, mely gyönyörűséget áraszt!”

A keresztség éjszakája.

„Mert mit élt volna nekünk megszületnünk, ha a megváltás nem ér el minket!” A keresztség éjszakájában a megváltás misztériuma működik. Ezért hallhatjuk, hogy „ebből az éjszakából megszentelő erő árad, mely elűzi a bűnöket, lemossa a vétkeket, a bukottnak az ártatlanságot, s a szomorkodónak a vidámságot visszaadja, a gyűlölséget távolűzi, egyetértést közvetít, s a hatalmakat meghajlásra készti.” A keresztség egy olyan új élet kezdete, mely egyben a keresztény erények győzelmét hozza a rajtunk kívül és szívünkön belül egyaránt működő sötét hatalmak fölött. A keresztségben azonban nem csak az egyes ember megszentelődését, hanem az egész emberi nem szabadulását is ünnepeljük, azt hogy Isten „atyai jósága így lehajlik hozzánk”: hogy „kiváltsa a szolgát, kiszolgáltatta saját Fiát érte”! A megváltás éjszakáját és a keresztség éjszakáját együtt, egymásban ünnepeljük. Ezt jobban megérzi az egyszerű hívő is, ha templomainkban és szokásainkban egy jobb kor majd helyreállítja a keresztkút becsületét.

A feltámadás éjszakája.

Az ősegyház még együttlátja és együttünnepli a húsvéti misztérium egészét. Ahogy nagypéntek is a feltámadása ünnepe is, úgy húsvét a megváltó halál ünnepe is. „...hogy kiváltsd a szolgát, kiszolgáltattad saját Fiadat érte! Ó Ádámnak valóban szükséges vétke, mert Krisztus halála lett eltörlője annak.” S mivel ez „beata passio”, boldogságszerző szenvedés (ahogy a római misekánon mondja), azért ebben a halálban benne rejlik az élet. A feltámadás mintegy a halál burkából pattan ki. „Széttörve a halál bilincsét Krisztus az alvilágból mint győztes tért vissza... Ó valóban boldog éjszaka, mely csak maga volt méltó tudni az időt és az órát, melyben Krisztus az alvilágból feltámadt!”

A gyertya dicsérete.

A húsvéti gyertya nemcsak világosság a templomban, mely „legyőzi az éjnek árnyát”, s csak nem a Krisztusból áradó világosság („lumen Christi”) jelképe, hanem az egyház esteli áldozata, melyet az egyház „Isten nevének tiszteletére megszentel”. „Jóillatú áldozat ez”, melyet „szolgáinak keze által Istennek ajánl a szentséges Egyház”. Árnyékszerűen, de valami olyasmi történik itt, mint a misében: ahogy ott a kenyér és bor színében önmagát ajánlja fel az ember, úgy ajánlja fel most húsvéti lelkületét (és nagyböjti erőfeszítéseit) ebben a gyertyában. Ahogy ez az egyéni „felajánlás” csak az egyház közösségében érvényes, úgy ezt a fény- és illatáldozatot a „szentséges Egyház” nyújtja Istennek. Ahogy a kenyeret és bort az Isten által megbízott és felszentelt szolgáló papság keze által ajánlja fel az Egyház, úgy ennek a Gyertyának felajánlását is az egyház és papjai szolgálata által teljesíti. Ahogy a kenyeret és bort Isten elfogadja, s benne önmagát nyújtja nekünk, úgy ebben a gyertya is végül az ő világosságát árasztja. Ahogy az átváltoztatott kenyér és bor Isten és ember közösségét hozta létre, melyben „élek már, de nem én, hanem Krisztus él bennem”, úgy ennek a gyertyának is „fogyhatatlan fényben” kell megmaradnia, hogy fénylő lángját találja égve a Hajnalcsillag, az a Hajnalcsillag, mely nem ami, hanem Aki, s „aki nem ismer alkonyt, hanem az alvilágból visszatérvén derűs fénnyel tündököl”.

A méhek dicsérete.

Az Exsultet ó-itáliai változataiban egy hosszú szakasz szól a gyertyához szolgáló viaszt előállító méhek dicséretéről. Ez az itáliai dicsérő ének, mely Vergilius-idézetével a keresztény ókor csodálatos érettségét és egyetemességét idézi, egy rövid utalás formájában a mi Exsultetünkben is megtalálható:

”És azért ezen a kiváltságos éjszakán, ó szent Atyánk,
fogadd el kérünk a dicséret ez égő esteli áldozatát tőlünk,
melyet a méhek szorgosságával készített Gyertya ünnepi felajánlásával
szolgáinak keze által megad néked a szentséges Egyház...
E láng hogyha sokfelé osztjuk is, meg nem fogyatkozik a szétosztás által,
mert táplálja azt az olvadó viasz, melyet e drága lámpásnak anyagául
a méhek királynője készített.”

Világos, hogy a méhek királynője: maga az Egyház. Ahogy a sok szorgos méhecske munkájából az antik vélekedés szerint a méhkirálynő készít „használható” viaszt, úgy a keresztények szorgossága is csak úgy nyer értéket, ha királynőjük, az Egyház mintegy „beledolgozza” munkájukat a maga felajánlásába, a maga gyertyájába. S egyes Exsultet-szövegek titkos tapintattal, szinte szemérmes tartózkodással még egy utalással gazdagítják a méh-hasonlatot. Az említett ókori vélekedések a méhkirálynőnek valamiféle szűzi termékenységet tulajdonítottak. ”O vere beata et mirabilis apis, cujus nec sexum masculi violant, fetus non quassant, nec filii destruunt castitatem.” Az egyház is ilyen szűzi termékenységgel szüli gyermekeit a keresztkútból, éppen ezen az éjszakán. És ha a húsvéti gyertya az Egyházzal egyesült Krisztus is, akkor a méhkirálynő: egyúttal Szűz Mária, aki ”sancta concepit virgo Maria, virgo peperit et virgo permansit.”

A húsvéti örömben élő nép

A keresztény közösség nem az elején, hanem a végén áll a misztériumnak. Nem mibelőlünk jön létre az egyház, hanem mi jövünk létre, mint keresztények, az egyház tevékenységéből. Az Egyház közössége a Vörös tengeren átjutottak közössége, a tűzoszlop által vezetetteké, a kegyelemnek átadott és szentségbe bekapcsoltaké, a szolgaságból a Fiú által kiváltottaké, az önmagukat az Egyház által Istennek átadottaké, azoké, akik lelkének ajtaján megszentelő jelként ott van az igazi Bárány vére. Ezek azok, akiknek ez az éjszaka „a vidámságot visszaadta”, s így a húsvét örömébe beléphettek. Az Exsultet vége a nagy üdvtörténeti összefüggésekről visszafordítja tekintetét a földön élő Egyházra. S mivel tudja, hogy a tényleges húsvéti örömben (mely éppúgy más, mint a világ öröme, ahogy Krisztus is saját békéjét adja, nem úgy, ahogy a világ adja), azok maradnak benne, akik nem vágyakoznak vissza Egyiptom húsos fazekai mellé, akik nem vágyakoznak vissza a „világ tévelygéseibe és a bűnök homályába”, hanem „benne maradnak a szentségben”, akik őrzik a Bárány vérének jelét – ezért amikor az Exsultet vége azt kéri, hogy Isten tartsa meg háza népét, a papságot, a híveket, a pápát és püspököt, itt egybegyűlt közösségünket a húsvét örömében, akkor tulajdonképpen azt kéri, hogy tartsa meg a Húsvét titkában, tartsa meg „szeretetének kedvezésében”.

*

Az igazi liturgikus nevelés akkor kezdődik, amikor nem azokat a gondolatokat adjuk elő, melyek a liturgiáról eszünkbe jutnak, hanem magát a liturgiát tanítjuk. Megközelítéseink csak megközelítések. Amiből tényleg tanulunk, az maga, az érintetlen liturgia. Ebben a liturgikus pedagógiában kiemelkedő szerepe van a klasszikus liturgikus szövegeknek, melyekben az Egyház liturgikus felfogása jelenik meg, de nem magyarázat, hanem ünnepélyes, átgondoltan megfogalmazott imádság formájában. Az Exsultet olyan szöveg, mely egy igazán a húsvéti misztérium szellemében megújuló hittantanításnak alapja lehetne. A magyarázatokkal segíteni lehet, de a lényeges az, hogy újból és újból hallgassuk, olvassuk, akár magunk is imádkozzuk, minden évben azon a szent éjszakán újból és újból megérintsen minket. Ha így lenne, nem kellene attól félnünk, hogy lassanként nem lehet tudni, mi is a kereszténység.

A hamisítatlan kereszténység az, amit az Egyház minden húsvétkor ebben a szent szövegben elénekel.

Mit jelent a húsvéti gyertya?

Egy kiváló liturgiamagyarázó nagyon helyesen azt mondja: szükségünk van arra, hogy a liturgia szavait, jeleit magyarázatokkal megközelítsük. De ne tévesszük össze azt, amit így megközelítünk azokkal a magyarázatokkal, melyekkel megközelítjük. A liturgikus szó, a jel ott marad érintetlenül a megközelítés után is a maga minden megközelítésen túli exisztenciájában. E jelet, e szót elfogadjuk, kimondjuk, megtesszük, nem azért, mert a megközelítéssel beláttuk helyességét, hanem azért, mert ez az Istentől, az Egyháztól rendelt liturgikus szó, jel: valóság, mely mindig több, mint amit mi róla gondolunk.

Azt szoktuk mondani, hogy a húsvéti gyertya a feltámadt Krisztus szimboluma. Különös, de erről így tudomásom szerint nem beszél az Egyház. Nem tudom, mivel lehet ezt az állítást bizonyítani, mire lehet ebben az azonosításban hivatkozni. A húsvéti gyertyáról az Egyház egyedül az Exsultetben nyilatkozik. És mit mond e felséges szöveg a gyertyáról?

Az Exsultetben úgy jelenik meg e gyertya, mint égő esteli áldozat, melyet az Egyház – szolgáinak keze által – megad a mennyei Atyának. A gyertya itt magának az éjszakának, a benne ünneplő Egyháznak és léleknek felajánlása, dicsérő áldozata. A méhkirálynő szorgossága révén előálló értékes viaszban azt a munkálkodást sejtjük, mellyel a mi önmagában értéktelen igyekvésünk az Egyház, ezen anyakirálynő által Istennek felajánlható áldozattá válik. Így nézve a gyertya egyúttal mi vagyunk, a mi lelkünknek lángja, a mi éber hitünk, mely a világ éjszakáján át világít. Ezért kérjük, hogy a gyertya fénye győzze le az éjnek árnyát, és maradjon meg fogyhatatlan fényben.

De mégsem a mibelőlünk jövő láng ez a láng: nem belőlünk támadó, hanem elnyert fény az, amivel a gyertya ég. Világossága valami közösséget jelent az angyalok élete és a mi életünk, végső soron az isteni élet és a bennünk lévő élet között, ezért „világossága az égi fényekkel olvad össze”. A gyertya fénye tehát így nézve: az elnyert üdvösség, kegyelem. Ebben a kegyelemben a hívők gazdagon részesülnek, s egymás közt is csak ez a kegyelem hoz létre valós kapcsolatot: „E láng, hogyha sokfelé osztjuk is, meg nem fogyatkozik a szétosztás által...”

De ez a kegyelem nem egyszerűen a dogmatika némileg elvont valósága, hanem egy mozgó, dinamikus, éppen most, ezen az éjszakán tevékeny erő. Ennyiben az Izrael népét vezető tűzoszlop megjelenése templomunk közepén, s olyan ereje van, hogy elválasztja az egész világon a Krisztus-hívőket a világ tévelygéseitől és a bűnök homályától. Valami különös módon azonos a Gyertya és az éjszaka, hiszen ebben az éjszakában ez a gyertya „történik”; „ebből az éjszakából megszentelő erő árad”, „az éjszaka fénylik, mint a nappal, s az éj világosság lesz majd nékem, meny gyönyörűséget áraszt”.

S mivel ennek a tevékeny életerőnek forrása a feltámadt Krisztus, „ki az alvilágból visszatérvén derűs fénnyel felragyogott az emberi nemnek”, azért a Gyertya valóban Krisztus szimboluma is, hiszen ő a mi Húsvétunk, ő a kegyelem és élet forrása, ő teszi az Atya előtt kedvessé az Egyház alkonyati fényáldozatát.

Ez az a pont, melynél tovább nem szabad „megközelíteni” a húsvéti gyertyát, hanem el kell fogadni úgy, mint misztériumot: egy láthatatlan összetett üdvtartalom látható jelét, és legalábbis szentelményi szinten, hordozóját.

Végül is a húsvéti gyertya a húsvéti gyertyát jelenti.

Ebből az éjszakából megszentelő erő árad…

Sikerült egy keresztelést a húsvéti vigíliára időzíteni. A szertartás közben beállít a húsvéti körmenetre kiöltözött hölgy, hogy évenkénti kétszeri templomba járásának egyikét teljesítse. Kissé korábban érkezett, s még folyik a keresztelő, ezért felháborodva félhangosan megjegyzi: „Miért tartanak fel itt minket, nem tudnák ezt máskor elintézni?”

Mint tudjuk, az egyház húsvéti liturgiáját alapvetően meghatározta az, hogy évszázadokon keresztül ezen az éjszakán történt a keresztelés. A nagyböjt liturgiáját (például evangéliumait) is a keresztségre való felkészítés, a katekumenátus magyarázza meg. „De ez az idő már elmúlt, mi közünk ma hozzá?” - mondhatná valaki. Nyilvánvaló, hogy a szertartáson résztvevők többsége számára az őskeresztény közösségekben is már „elmúlt” keresztelésük ideje, mégis így ülték meg a szent éjszakát. A teológiai eszmélkedés felismerte és mindenkiben tudatosította a húsvéti ünneplés és a keresztség közti mély összefüggést. Ezt különösen könnyű belátni, ha tudjuk, hogy az ősi liturgia nem osztotta meg a húsvéti misztériumot: nagypénteken is ünnepelte Krisztus feltámadását, húsvétkor is az Úr kereszthalálát! Így a kettő, a húsvéti misztérium és a keresztség misztériuma minden megkeresztelt ember tudatában összefügg. Húsvétkor az Úr halálával és feltámadásával együtt ünnepeljük saját halálunkat és feltámadásunkat, saját keresztségünket, akkor is, ha évtizedekkel ezelőtt kereszteltek meg.

Ebből értjük meg a liturgia szerkezetét is. Ennek a liturgiának szinte szentelményi jele az éjszaka. Ahogy a Vörös-tenger egyszerre volt a halál vize (a Fáraó és serege számára) és az élet vize (a megszabadult Izrael számára), ahogy a keresztvíz egyszerre az eltemet Krisztus halálába és új életre szül az ő Feltámadásában, úgy maga ez az éjszaka is egyszerre a világ éjszakája, a caligo peccatorum (a bűnök homályának) jele, s ugyanakkor megszentelő éjszaka, melyről az Exsultet azt mondja: „ebből az éjszakából megszentelő erő árad, mely... a bukottnak az ártatlanságot visszaadja, ... melyben egyesül a földivel a mennyei, s az emberivel az, mi isteni.”

A keresztségről beszélnek az olvasmányok: a Teremtés elbeszélése, mely az emberi természetet megteremtő, de azt újjáteremtő isteni erőt egyszerre megjeleníti (mirabiliter creasti hominem et mirabilius redemisti), majd az Átvonulás története, mert ahogy az Úr a Tengeren átvezette Izraelt a rabságból a szabadságra, úgy vezeti át övéit a keresztség vizén a bűn rabságából Isten fiainak szabadságára.

A szertartás tetőpontját a keresztvíz megszentelésekor éri el. A keresztség teológiáját sehol olyan világosan nem mondta el az egyház, mint a keresztvíz megszentelésének ősi prefáció-szövegében. (Amikor vagy harminc évvel ezelőtt egy egyetemistát a keresztségre készítettem föl, a szentség megértéséhez elég volt végigolvasni vele ezt a felséges szöveget.) Gondolatmenete a következő:

Bár nem vagyunk méltók e nagy misztériumok véghezvitelére, Isten mégis kezünkbe adta azokat a szentségi jeleket, melyeket kegyelem-hatásokkal látott el. E szentségek erejüket a teremtő Istentől veszik, aki megmutatta már a teremtésben, majd a paradicsom kertjének éltető négy folyamában, azután a vízözönben, hogy milyen tervei vannak a vízzel; azután Krisztusra hivatkozik a szöveg, ki a kánai csodában, a keresztelkedéskor, a vízen járva közölte hatalmát a vízzel, s aki mennybemenetel előtt elrendelte a vízkeresztséget.

Amikor a kút a Szentlélek erejéből befogadja Krisztus húsvéti kegyelmét, akkor ebben a vízben Isten megsokasítja újjászületést adó művét, Az egyházatyák azt tanítják, hogy a keresztvíz – ha nem is azzal a teljességgel, mint a szentmise – ténylegesen magában foglalja a húsvéti misztériumokat. És ezután a prefáció logikusan végigvisz egy képet: A keresztkút alakjára nézve anya-ölet mintáz. A benne lévő víz a Szentlélek erejéből megtermékenyül (a húsvéti gyertya bemerítése ennek a megtermékenyítő aktusnak vizuális jele), hogy belőle mennyei új nemzedék, új teremtmény szülessék. Az újszülöttek ugyan különböznek nemükre és természetes életkorukra nézve, de „mégis ugyanarra a kisdedi állapotra szüli meg őket a közös kegyelem-anya”. Ezért kéri a pap a húsvéti gyertya bemerítésekor, hogy „szálljon le e forrás teljességére a Szentlélek ereje (mint hajdan Mária méhébe), s e víz egész lényét újjánemző hatással termékennyé tegye, hogy mindenki, aki az újjászületés e szentségébe belép, szülessék is meg belőle a valódi ártatlanság új gyermeki létére.”

Az újszülött gyermekeknek a jó anya emlőjét nyújtja. (Ahogy ezt a IV. nagyböjti vasárnap gyönyörű introitusa már előre megígérte nekik.) A keresztséget tehát természetesen követi az eukarisztia. A szertartás végére érünk, a sötétségből a világosságra, hiszen ahogy az Exsultet mondta: „Amaz éjszaka fénylik, mint a nappal, s az éj világosság lesz majd nékem, mely gyönyörűséget áraszt.”

A húsvéti vigília ilyen átélése az egész egyházi évet más megvilágításba helyezi. A hívő nép szíve mélyén elsősorban azt hiszi, amit imádkozik és a szertartásokban átél.

Itt az ideje, hogy néhány következtetést is levonjunk abból, amire a liturgia tanított minket:

  1. Húsvét éjszakája az év szíve, melyből egész liturgia-felfogásunk táplálkozik. Ebben az éjszakában együtt kell ünnepeljük a teljes húsvéti misztériumot, s az abba való beépülésnek, a keresztségnek misztériumát.

  2. Vissza kellene adni a keresztség misztériumos szemléletét, melyet legvilágosabban a keresztvíz-szentelési prefáció mond el. Eszerint a keresztség lényege az, amit Isten a Lélek erejével elvégez, az újjáteremtés. Sokszor panaszkodtunk, hogy az elmúlt rendszerben a keresztséget névadással akarták kiszorítani. Ennél nagyobb baj, ha maga a keresztség válik (gyakorlatilag) misztérium-valóságból tagfelvételi rítussá. Sajnos az új keresztelési liturgia, s főleg a keresztelési gyakorlat kissé elhomályosította az objektív történésre, cselekményre utaló elemeket, szavakat, jeleket, háttérbe szorította azokat az „elkötelezettségről”, szülői szerepvállalásról szóló didaktikus szóözönnel.

  3. A „keresztség a húsvétban és a húsvét a keresztségben” elve nem csak a most megkeresztelendőkre vonatkozik (bár az éjszakai keresztelés ezt az elvet szemléletesebbé teszi, s már csak ezért is kívánatos!), hanem évről évre a leghatékonyabb lelkigyakorlat minden megkeresztelt számára, hogy újjászületett létének alapjával újból egyesüljön, egész életszemléletét ebből merítse.

  4. A húsvét éjszakai szertartás, az Exsultet, a keresztelési olvasmányok, a keresztkút megszentelése és a beteljesítő eukarisztia szertartássora egy dinamikus szentségi–szentelményi cselekmény, mely megtörténik, s melyben valami megtörténik, nem kevesebb, mint maga a húsvéti misztérium. Ehhez képest járulékos, minden mozgalmassága ellenére statikus elem a feltámadási körmenet (ünnepel és hirdet valamit, ami már megtörtént).

  5. A liturgikus reform, a kemény római rendelkezések, a rendszerváltozás ellenére sem sikerült visszaállítani a húsvéti misztérium-szertartás rangját. Legtöbb helyen éppúgy, mint korábban, igyekeznek minél gyorsabban túlesni rajta, nehogy a feltámadási körmenetet (és az azt megkoronázó sonkás vacsorát) túl későn kelljen kezdeni.

  6. Ki kell mondanunk, hogy a Zsinat tanításából semmit sem értett meg az, aki – arra a bizonyos sokszor emlegetett, állítólagos pasztorális haszonra hivatkozva – a vigília-szertartást a lehető legrövidebben meg akarja úszni. A vigília-szertartást a legnagyobb ünnepélyességgel, kellően előkészítve, csonkítatlanul meg kellene tartanunk. (A filiák kérdésével itt most nem foglalkozom.) Tapasztalatom szerint a teljes Exsultet, az ideális 4+2 olvasmány-szám, a keresztkút szentelés (litániával) és a szentmise (prédikáció nélkül, mely nyugodtan elhagyható ezen az éjszakán, hiszen az maga fölér több prédikációval) mintegy két és fél órát vesz igénybe.

  7. Az éjszaka (mint az Exsultetből nyilvánvaló) lényegi szentelményi jel. Ezért a legszigorúbban be kell tartani és tartatni az éjszakai kezdésre vonatkozó rubrikát. (Nemrég még egy székesegyház is ragyogó napsütésben kezdte a tűzszentelést; hogyan kívánhatna a püspök papjaitól engedelmességet, ha maga sem tartja be a kötelező rendelkezéseket?)

  8. Ennek függvényében kellene elrendezni a körmenet ügyét, mellyel egy régebbi cikkemben foglalkoztam. Több megoldás elképzelhető; a legideálisabbnak az látszik, ha az Oltáriszentséget a szentmise után rövid szertartással visszaviszik az oltárra (erre a középkori egri ordinárius mintaszerű rendet közöl), s a nagykörmenet a vasárnapi főmise előtt van.

  9. A húsvéti vigília valódi reformja nem képzelhető el a hívek beható oktatása nélkül. Különben majd megint hallhatjuk: „Miért tartanak fel itt minket, nem tudnák ezt máskor elintézni?” Már régóta azt gondolom, hogy a nagyböjti lelkigyakorlatok legfontosabb témáit a nagyheti szertartásokból kellene kibontani. Egy ilyen új katekézisnek nemcsak gyakorlati (a szertartásra felkészítő) értelme lenne, hanem egész hittudatunkat tartalmilag is előnyösen átformálná.

  10. A plébánia = oltár + tabernákulum + keresztkút. A plébániák egykori neve: ecclesia baptismalis, vagyis keresztelő egyház. Sokkal nagyobb becsben kellene tartani a keresztkutat, a keresztelést pedig, hacsak nincs valami komoly ellen-ok, abból kellene végezni. Az új szertartásrend megengedi, hogy a vizet a kereszteléskor szenteljék, de teológiailag, liturgiailag indokoltabb, ha az egész év folyamán a közös anyaölből, ugyanabból a keresztkútból születnek új életre a kegyelem-anya által megszült gyermekek.

A Mindenszentek Litániájáról

Úgy látszik, a Mindenszentek Litániájának tekintélye a köztudatban alászállt. Ritkán imádkozzuk, s értetlenül állunk azelőtt, miért írja elő az Egyház ennek éneklését Húsvét éjszakáján, egyes szentségek kiszolgáltatásakor, könyörgő körmeneteken. A kellő liturgikus műveltséggel nem rendelkezők a litániák rangsorában az újkori devótus (buzgalmi) litániák mögé helyezik, utolsó helyre, már-már úgy tűnik, helyesen, hiszen előbbre való Jézus neve és Jézus szíve, azután Mária, József s csak végül a többi szentek. Így persze még nehezebb megérteni, miért kezeli az Egyház mégis kitüntetően ezt a litániát.

Az értetlenség mögött félreismerés rejlik. A Mindenszentek Litániája ugyanis – közismert nevével ellentétben – nem a minden szentek litániája. Ha a liturgiában valahol zavar támad, legokosabb visszamennünk a tényekhez, s nem a tényeket igazítani a mi téves elgondolásainkhoz, hanem elgondolásainkat megorvosolni a tényekkel. Mik lát a tények?

  1. A „Mindenszentek Litániája” elnevezés az új korban általánossá lett, gyakorlati célú szólás-mondás. Gyakorlati célra való, amolyan formai ismertetőjel. Csak annyit jelent, hogy az a litánia, mely a szentek nevével kezdődik. Eredeti neve egyszerűen: a Litánia (esdeklés). Ha meg akarjuk különböztetni az újkori litániáktól, hívhatjuk Egyetemes Litániának.

  2. Egészen a középkor végéig ez volt az egyetlen litánia. Ma is ez az egyetlen liturgikus litánia. Az összes többi buzgalmi litánia (a Jézus nevéről szóló és a lorettói litánia a 16. századból, a többi pedig a 19. századból) a magán- és népájtatosságot szolgálja.

  3. Ennek az Egyetemes Litániának szűkebb és tágabb értelemben mindig voltak változatai: Szűkebb értelemben: eltért egymástól a helyi egyházakban és szerzetescsaládokban a felsorolt szentek és a kérések száma, sőt más-más felsorolásokat és kéréseket imádkozhattak aszerint, hogy milyen szertartásban szerepel a litánia. Tágabb értelemben: az ún. Mindenszentek Litániája csak egyik, s nem egyetlen megszilárdult, némileg bővített formája az esdeklések, litániák ősi műfajának. A misében szereplő „egyetemes könyörgések”, a görög liturgia „ekténiái” (Uram irgalmazz refrénnel), a „királyi dicséretek” (Laudes Regiae), melyből a „Christus vincit...” felkiáltás származik mind ugyanannak az ősi litániának változatai.

  4. Eredeti célja és tartalma szerint a Litánia súlypontja a mai II. és III. rész, vagyis Krisztus megváltó érdemére hivatkozva könyörgés a rossztól való szabadításért („ments meg, Uram, minket”) és a testi-lelki javak megadásáért („Kérünk téged, hallgass meg minket”). A szentek neveit mint közbenjárókat bocsátjuk előre, hogy a könyörgő közösség látszólagos szűk-volta helyett az egyetemes egyház közösségében, a szentek egyességében adjuk elő kéréseinket. Evvel kapcsolatban érdekes a Laudes Regiae elrendezése (lásd Éneklő Egyház 366. szám): ott a szenteket nem egyvégtében említik, hanem mindegyik szándék előtt segítségül hívjuk először Krisztus üdvözítő erejét, azután egy-egy szent közbenjárását (az Egyházért Máriáét és Szent Mihályét, a pápáért és püspökökért Szent Péterét, és így tovább). Ez természetesen rendkívüli megoldás, de jól mutatja, mi az értelme litániánk szerkezetének.

  5. A szentek névsorának felduzzasztása a litánia lényegének, tehát az esdekléseknek rovására utólagos és némileg dekadens liturgiatörténeti jelenség. A szentek neve itt nem is annyira egyéniségük jelzésére áll, s így nem is fontos, hogy akármiféle teljességre törekedjünk. A szentek egyes osztályokat képviselnek, melyet néhány kiemelt név után összefoglalóan meg is szólítunk (pl. „mindnyájan szent vértanúk!”). A litánia szellemével összhangban elsősorban az egyház egyetemesen tisztelt főszentjeinek kell képviselnie a szentek kórusát (Keresztelő János, apostolok, a római egyház első vértanúi), s itt nem az számít, hogy kinek a neve „mond valamit” az egyes hívőknek. A római egyház által tisztelt szentek kiemelése a centripetális erőt hangsúlyozza. A részegyházak szentjei ugyan megjelenhettek a litánia-változatokban, de csak arányosan az egyetemes egyházi jelleghez.

  6. A litánia II. szakasza („ments meg, Uram, minket”) a rossz távoltartásáért könyörög. A történelmi litánia-változatok azt mutatják, hogy ez a rész lehet részletezőbb vagy összefogottabb, de a litánia egész terjedelmével arányosan. Egyébként elég egységes, s mint a liturgikus írók rámutatnak, e szakaszban Krisztus életének egyes mozzanataira kell hivatkoznunk. Krisztus misztériumai ugyanis nem csak morális (példakép-szerű) motívumok, hanem szakramentális erejük van: képesek közölni a hívővel azokat a kegyelmeket, melyeket az Istenember érdemszerző tettei az Atyától kieszközöltek.

  7. A liturgia-történet tanúsága szerint a legváltozékonyabb a III. rész. Habár az ötletszerűség és rögtönzés idegen a liturgia szellemétől, e szakaszban mégis többféle megfogalmazással, a szándékok többféle csoportosításával és válogatásával találkozunk az egyes hagyományokban, a különböző korú és eredetű forrásokban, illetve a litániát magába foglaló különféle szertartásokban.

Vonjuk le mindebből a gyakorlati következtetéseket:

  1. Az Egyetemes Litániának, mint az Egyház megszentelt, hathatós, minden korban alkalmazható esdeklés-formájának megbecsülését vissza kell állítani a köztudatban. Ennek érdekében mind az egyéni, mind a közösségi imaéletben többször kellene alkalmazni. Az egyes szertartásokba beillesztett „egyetemes könyörgéseknek” a Mindenszentek Litániáját kell szerkezetben és stílusban követniük.

  2. Habár az egyetemes jelleg és a liturgikus stílus védelme érdekében az egyéni kezdeményezéseknek, megfogalmazásoknak csak korlátozott teret szabad kapnia, a történeti adatok mégis igazolják, hogy éppen e litánia a gyakorlati alkalmazás során többféle, módosuló formában szólalhasson meg.

  3. Lennie kell mindhárom részben egy olyan rögzített invokáció-sorozatnak, mely a litánia szerkezeti gerincét alkotja. Ezen kívül lehet egy olyan invokáció-sor, melyből a kisebb közösségek vagy egyéni imádkozók kiegészíthetik az egyetemes sorozatot. Végül mindhárom szakasz végére beilleszthető lenne egy-két olyan invokáció, mely a helyi és alkalmi adottságok szerint (de a litánia stílusát őrizve) hozzáadható.

  4. a. A szentek névsorának legrövidebb változatában Keresztelő Szent János és Mária után csak szentek „kategóriáit” szólítjuk meg. b. A római katolikus (egyetemes) egyház főszentjeinek lehetne egy rövidebb és hosszabb jegyzéke. c. Ehhez járulhatnak az alkalom szerint (például litánia haldokló mellett, búzaszentelő, szentség-kiszolgáltatás) és országok vagy szerzetesrendek szerinti hozzáadások. d. Végül hozzáadhatná a helyi egyház (vagy magánimádságban: az imádkozó) a különlegesen tisztelt egy-két szentjét. Ám a c-d csoportoknak nem szabad túllépni a mértéket: nem szabad teljességre törekedni, nem szabad háttérbe szorítani az egyetemes névsort, s nem szabad a „képviseleti” elvtől eltávolodni.

  5. A litánia II. szakaszában az alap-sorozat az eltávolítandó rossznak összegző megnevezése (minden rossztól, minden bűntől, az örök haláltól ments meg, Uram, minket!), továbbá Krisztus érdemszerző tetteinek rövid felsorolása (megtestesülésed által... stb.). Mindkét gondolatkör megjelenhet egy igen rövid és kissé részletesebb változatban, s hozzá adható egy listáról való szabad kiválasztással még egy-két fohász.

  6. A III. szakaszban 8–10 invokáció kell ahhoz, hogy az egyház egyetemes szándékait, kéréseit elmondhassuk. Ez azonban tovább bővíthető egy 10–15 invokációból álló sorozattal, mely az egyetemes szándékokat bővíti, részletezi, vagy az alkalomhoz (pl. szentség-kiszolgáltatás) illő szándékot tartalmazza. Meg lehetne engedni, hogy ehhez a különleges alkalom, a helyi egyház igénye, vagy a magánimádkozó szükséglete szerint még két-három fohász csatoltassék, szintén litánia-formában.

Így a litánia legrövidebb formája az Egyetemes Könyörgések, normatív formája 10-15 szent nevét, 6-8 elhárító fohászt és 8-10 kérést tartalmazhat, illetve indokolt esetben ennek mintegy kétszeresére bővülhet.

A II. és III. szakasz a földi lét számkivetettségében sóhajtozó, a krisztusi „kis idő” gondjaitól terhelt Egyház kiáltása ahhoz, akitől egyedül várhat segítséget. Ez az esdeklés tehát abban is egyetemes, hogy bár bizodalmat vesz a szentek közbenjárásából, végül is nem a Mindenszentekhez, hanem a gondviselő Atyához szóló litánia. Ha így imádkozzuk, bizonyára a litániák legelsője lesz a litániák legmostohábbikából.

A keresztkútszentelés prefációja

Az ősegyház Krisztus feltámadását a legérzékelhetőbben a keresztség húsvét éjszakai ünnepi kiszolgáltatásában élte át. Mint tudjuk, a liturgia virágkorában a római egyház a keresztséget (rendkívüli esetektől eltekintve) csak húsvét éjszaka szolgáltatta ki. Akik ezen az éjszakán nem részesülhettek a keresztségben (például betegség miatt), azok számára rendelt még egy „pót-húsvétet”, a pünkösd vigíliáját.

A keresztelendők beletemetkeznek Krisztus halálába, eltemetik a régi embert, hogy vele együtt egy új életre támadjanak fel. Életük Krisztusban van elrejtve, aki „hogy meghalt a bűnnek, egyszer halt meg, de hogy él, az Istennek él”, s vele együtt a megkereszteltek is Istennek élnek. Krisztus halálának és feltámadásának ereje, e misztérium kegyelmi kihatása mindenek előtt a keresztelésben bontakozik ki.

A húsvét éjszakai liturgiát a szent város számára maga a pápa celebrálta saját püspöki templomában, a Lateráni bazilikában. Először megszentelték és felajánlották Istennek az ünnepi fényt; azután felolvasták azokat az ószövetségi szövegeket, melyekben a keresztségi megszabadítás előképét hallhatták a keresztségre készülő katekumenek és a hívek. Ezek között legfontosabb: a Teremtésről és a Vörös Tengeren való átvonulásról szóló szakasz. Azután körmenetileg átvonultak a baptisteriumba, ott megszentelték a keresztkút (illetve keresztelési medence) vizét, kiszolgáltatták a keresztséget (sőt eredetileg a bérmálást is). A körmenet visszajött a bazilikába, s a húsvéti szentségek ünneplése az Eukarisztiával fejeződött be. A szertartás felépítése ez volt évszázadokon át, egészen legújabb időkig.

Mint mondtuk, e szertartás keretében történik a keresztkút vizének megszentelése is. Ha a liturgiáról hiteles tanítást akarunk kapni, nem emberi vélekedésekre kell hallgatnunk, hanem magát a liturgiát kell faggatnunk. Ha meg akarjuk tudni, hogy mit hisz az egyház a keresztségről, olvassuk el a keresztelés szertartását. Ezt a tanítást mindennél teljesebben és tömörebben tartalmazza a keresztvíz megszentelésének szövege.

A jelen fejezet tárgya ennek olvasása. „Olvasása”, mondom, mert nem elemezni szeretném e szöveget, hanem „olvasni”, abban az értelemben, ahogy a modern irodalomtudomány is a költemények „olvasatáról” beszél. Az „olvasás” úgy próbálja megérteni a szöveget, hogy belül marad annak gondolatkörén, igyekszik elkerülni, hogy a szövegbe saját mondanivalóját tuszkolja bele. Ugyanakkor arra törekszik, hogy segítse az olvasó minél tökéletesebb azonosulását a szöveggel. Így olvassuk most el a keresztkút-szentelési prefációt, még pedig nem a mai misekönyvben lévő, megrövidített szöveget, hanem az eredeti, hiteles, kissé hosszabb változatot. (Itt-ott a pontosság kedvéért a latin szavakra és grammatikai alakzatokra is utalunk. Akit ez zavar, az értelem sérelme nélkül átugorhatja.) Ha majd a végére értünk, függelékesen hozzá tehetünk néha gyakorlatias következtetést is.

I.

A pap először egy rövid könyörgést mond: „Mindenható, mindörökkévaló Isten, légy jelen, mikor az atyai kegyességedből kapott misztérium most megvalósul, légy jelen e szentségekben, és hogy új népet teremts, akiket a keresztkút szül életre neked, küldd el ide a gyermekké fogadás Lelkét, hogy amit szerény szolgálatunk e misztériumban most művelni fog, azt a te erőd töltse el valódi hatékonysággal. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.”

A könyörgésből megtudjuk, hogy egy olyan misztérium fog megtörténni, melyet látszólag a papi cselekmény hoz létre „szerény szolgálatával”, de valójában Isten műveli. A keresztvíz-szenteléshez Isten tényleges jelenlétét kéri, továbbá kéri azt is, hogy az azt követő szentség-kiszolgáltatásnál is legyen valóságosan jelen az Isten. Itt szentségekről beszél, többes számban: a keresztség, bérmálás és eukarisztia összetartozó húsvéti szentség-együttes, melyet valóban egymás után szolgáltattak ki.

Itt nem csak jelképes cselekmény fog végbe menni, hanem valami fajta átalakulás, igazi esemény, teremtés. A Szentháromság az ilyen tetteket a Szentlélek leküldésével hajtja végre, miképpen Krisztus megtestesülését, vagy a kenyér és bor átváltoztatását is. „Te ujj az Isten jobbkezén” – mondjuk a Szentlélekről a Veni Creator himnuszban. A Szentléleknek az Isten működő ereje, mely a szentségekben hatékony, mely az anyagi tárgyakat (itt a vizet) kiemeli a természetes létrendből, s a kegyelemközlés eszközévé teszi. Ahogy a szentmisében a pap az átváltoztatás előtt a Szentlélek alászállását kéri („epiklézis”), ugyanezt teszi a keresztvíz-szentelés megkezdése előtt. Sőt azt is megmondja, hogy a sokajándékú Lélek melyik „szerepére” számít: a Gyermekké Fogadás Lelkének alászállásáról beszél. Röviden máris megjelöli a szentség célját: e vízben új népet teremt magának az Isten, kiket a keresztkút szül életre Isten számára.

Nem szoktunk a keresztvízről ilyen komolyan beszélni. Hiszen a keresztséget szükség esetén bármilyen vízzel ki lehet szolgáltatni. A keresztség annyira a legelső és legszükségesebb szentség, hogy Isten semmi kikötést nem tett a víz forrására vonatkozóan, nehogy egy teljesíthetetlen feltétel legyen adott esetben az üdvösség megadásának akadálya. A keresztség szentsége azonban a víz misztériumában szüli az új népet, és maga ez a víz valamiképpen magában hordozza a megváltás erejét, sőt annak szerzőjét is. Ezt nem mernénk így kimondani, hogyha az egyházatyák nem beszéltek volna róla. Számukra a keresztvíz – bár nem úgy, mint az Eukarisztia – tartalmazza Jézus megváltó vérét, megváltásának erejét, a keresztvízben valamiképpen – ismét csak: nem úgy, mint az Oltáriszentségben – jelen van a Krisztus maga.

Ezért járul félelemmel, megilletődöttséggel, de Isten ígéretében bízva a keresztkúthoz a pap, tudva, hogy nem a maga szerény szolgálata fogja lehozni a vízbe Krisztus megváltó erejét, hanem a mindenható Isten az ő Szent Lelke által.

*

E gondolatkörben maradva olvassuk el most még egyszer a fenti könyörgést. (Kérjük az olvasót, a továbbiakban is térjen vissza minden * jelnél a megelőző vastag betűs szakaszhoz, és figyelmesen olvassa át újból.)

II.

A keresztvizet megáldó nagy imádság formailag: prefáció. A pap úgy kezdi, ahogy a prefációt kell: „Az Úr legyen veletek... Emeljük fel szívünket... Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek.” Az „Emeljük fel szívünket” azt jelzi, hogy nem akármilyen könyörgés, hanem egy szentséghez tartozó, megszentelő ima következik. Az első szavak pontosan megfelelnek annak a formulának, amivel egy prefációnak kezdődnie kell:

„Bizony méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mi mindig és mindenütt hálát adjunk néked, mi Urunk, szentséges Atyánk, mindenható örök Isten, ki láthatatlan hatalommal megteszed, hogy a szentségi jelek hatásukat kifejtsék (sacramentorum tuorum mirabiliter operaris effectum), és noha mi ily nagy misztériumok véghezvitelére méltók nem vagyunk, kegyelem-ajándékaidat (gratiae tuae dona: genitivus explicativus), mégsem vonod meg tőlünk, hanem atyai jóságod miatt hívó szavunkra figyelemmel hallgatsz…”

A kérés és végrehajtás előtt hálaadással lépünk az Atya elé és Isten mindenhatóságára hivatkozunk.

A szentség: külső jel, mely kegyelmet közvetít. Minden szentség két dologból áll: egy külső, anyagi, testi valóságból és egy tőle elválaszthatatlan kegyelmi hatásról. Isten mindenhatóságának működését ugyan nem látjuk, de hisszük, hogy Isten teremtő ereje hozzá tudja kapcsolni teremtményeihez (ez esetben a vízhez), az emberi mozdulathoz és szavakhoz azt az effektust, azt a hatást, amiért a szentséget megalkotta. Amint Krisztus isteni természetét és isteni erejét az ő emberi teste és természete közvetítette számunkra, ugyanígy a szentségek „teste”, anyagi természete Isten erejének (és csak annak) köszönhetően valami istenit közvetít. Mi, az egyházban szolgálók senkik vagyunk e nagy mű véghezvitelére, de Isten ígéretet tett, hogy ahol csak egy pap létre fogja hozni a szentségi jelet, ott ő jelen lesz, és mindenhatóságával megadja a jel kegyelmi hatását.

*

Könyörgéseiben az Egyház Isten nevének említéséhez gyakran hozzákapcsolja („qui...”) azon tulajdonságait és tetteit, melyek az adott kéréshez illenek. Ezekre hivatkozva kéri és teszi a rákövetkezőket. Saját érdemeinkre nem hivatkozhatunk. Hivatkozhatunk arra, hogy Isten milyen, hiszen benne a lét és a tulajdonságok ténylegesen (realiter) egybeesnek, ő úgy cselekszik, amint az hozzá illik. És hivatkozhatunk arra, amit Isten előzőleg tett, hiszen ő tulajdonságait tetteiben nyilatkoztatta ki.

Az egyház könyörgéseinek első szakasza gyakran ezekről a tettekről való megemlékezés. Isten ugyanis semmit sem tesz hiába. Minden tette egy ígéret beteljesítése, de a tett maga is ígéret. Például: Isten megígérte, hogy népét kivezeti Egyiptomból, s ezt meg is tette. A kivezetéssel egyben ígéretet tett arra, hogy beveteti őket a tejjel-mézzel folyó országba. A kettővel együtt pedig ígéretet tett arra, hogy az Új Szövetségben majd kimenti az embert a Fáraónál is kegyetlenebb zsarnok, a Sátán hatalmából, és bevezeti a mennyei Kánaánba.

Ezért csatolja minden prefáció Isten nevéhez azokat a tetteket, melyekről hálásan megemlékezünk, s egyben hivatkozunk is rájuk kérésünk előadásakor. Lássuk tehát, milyen isteni tettekre hivatkozunk most, a keresztvíz megszentelése előtt:

„... Ó Isten, kinek Lelke már a világ kezdetekor a vizek fölött lebegett, hogy a víz természete már akkor a megszentelés képességét magába fogadja...”

A megváltás egész műve a teremtés művére, a természetfölötti világrend a természetes világrendre épül. Isten nem korrigálta teremtő művét a megváltásban, hanem megújította. Ő egyszerre, az örökkévalóság időtlenségében határozta meg azokat az eseményeket, melyek majd az időben elválasztva bekövetkeznek. Már úgy teremtette a világot, hogy a teremtés a megváltást szolgálja. Ezen belül a teremtés egyes elemeit már eleve arra rendelte, hogy – természeti hasznukon kívül és azzal összhangban – természetfölötti haszon származzék belőlük.

Ez különösen érvényes a szentségekre, melyek mint jelek a természethez tartoznak, mint misztériumok természetfölötti hatékonysággal bírnak. A víz természete már a teremtéskor és a teremtés pillanatától fogva „várta”, hogy Isten akaratából évezredek múltán a megszentelésre való képességgel telítődjék. Ahogy az egész természet „vajúdik, Isten fiainak megváltására várva”, úgy a víz is megjelöltetett már a teremtéskor a Szentlélek által, ki a vizek fölött lebegett, hogy a természet különlegesen méltóságú részeként egykor majd ugyanezen Lélek által megszentelő erővel teljék meg.

*

„Ó Isten, ki a bűnben elmerült világ vétkeit a víz által lemosva, a vízözön kibocsátásával már előre megadtad az újjászületés módjának előképét, hogy egy és ugyanazon elemnek misztériumos hatása végpontja legyen a bűnnek és kezdete az erénynek.”

A vízözönt az Egyház már az apostolok kora óta keresztségi előjelnek tekintette. Benne Isten véget vetett a bűnben elmerült világnak, de új teremtésnek csírájaként átvitte a nagy vizeken Noét és azokat, akik vele a bárkában voltak, hogy belőlük Isten új ígérete szerint mintegy új világ szülessék. Ez a víz egyszerre volt halál és élet, valaminek vége és valaminek kezdete, ugyanakkor Isten irgalmának emlékműve, mert csak az őáltala rendelt bárka (vagyis előképileg: az Egyház) óvta meg választottjait. A víz volt az az elem, mely magában halált és életet hordott. S ugyanígy a keresztkút (vagy régebben: medence) vize is mintegy elpusztítja a régi embert, s belőle egy új életnek kezdetét támasztja.

*

Bár a prefáció később újszövetségi hivatkozásokkal fogja tovább kibontani a gondolatmenetet, itt, az életadó víz említéséhez kapcsolva máris a megszentelendő vízre fordítjuk figyelmünket:

„Most tekints le, Urunk, Egyházadnak arcára (in faciem Ecclesaie tuae), és sokasítsd meg benne újjászületést adó művedet, aki kiáradó malasztodnak özönével megörvendezteted városodat, és a pogányok újjáteremtésére az egész földkerekségen a keresztség forrását fakasztod, hogy e kút fenséged parancs-szavára Egyszülötted malasztját fogadja magába a Szentlélektől (sumat Unigenti tui gratiam de Spiritu Sancto).

Az isteni szellemet megidéző szó után a keresztség történelmi szerepéről van szó: ahogy a földtekén bemutatott sok szentmise minden kor minden emberéhez elviszi az egyetlen keresztáldozatot, úgy a sok-sok templomban kiáradó keresztvíz-özön, mely megörvendezteti az új Jeruzsálemet, az Egyházat, az egyetlen megváltás hatását pogányok milliárdjaiban megsokszorozza. A víz itt nem egyszerűen passzív eszköz. Az Egyház liturgikus imádsága elismeri azt, amit az egyházatyáktól már idéztünk: a víz magába fogadja a Szentlélektől a Fiúisten malasztját, a megváltás erejét, hogy abból születhessenek az új nemzedékek.

*

„A Lélek az ő isteni szellemének titokzatos hozzáadása által (arcana sui numinis admixtione foecundet) termékenyítse meg e vizet, melyet az emberek újjánemzésére (regenerandis hominibus) itt előkészítettünk. Hogy miután e víz a te megszentelő erődtől megfogant (sanctificatione concepta), az isteni kútnak makulátlan tiszta méhéből (ab immaculato divini fontis utero) mennyei nemzedék támadjon, új teremtménnyé születve. S ha különbséget is tesz közöttük testüknek neme, különbséget tesz életük kora, mégis ugyanarra a kisdedi állapotra szülje meg őket kegyelemanyjuk.”

A keresztkút-szentelési prefáció legtitokzatosabb szavai ezek. Világossá teszik, hogy a keresztelés nem pusztán a hit kinyilvánítása, nem az egyházba való befogadás szertartása, nem a szülők és keresztszülők buzdítása a gyermek keresztény nevelésére, hanem egy szolgálatunkkal ugyan, mégis tőlünk függetlenül lefolyó esemény, melynek jelzésére csak egyetlen, nem képletesen felfogott emberi esemény alkalmas: a nemzés és születés.

A Lélek az Ige magjával megtermékenyíti a vizet, és e vízben, az Egyháznak, e kegyelem-anyának méhében megfogan az új teremtmény, kit e méhből, az Egyház megszül egy új életre. Makulátlanul tiszta ez a méh (melyet formáz a keresztkút), hiszen az Egyház teljes tisztaságban őrzi magát isteni Vőlegénye számára, és soha meg nem csalja őt a világgal.

E tiszta méhből tiszta sarjadék születik, kik bár emberi tekintetre, tisztán természeti szempontból különböznek, hiszen a keresztséghez járul férfi és nő, gyermek és felnőtt, zsidó és görög, szkíta és barbár, mégis az az élet, melyet e születésből hoznak egy és ugyanaz: az isteni természet élete. Olyan ártatlanul lépnek ki a vízből az új életre, mint „geniti infantes”, mint ma született kisdedek, (így énekeljük a kereszteltek vasárnapján, nyolc nappal húsvét után az introitusban), akik akkor is egy és ugyanazt az életet hordozzák magukban, ha erről nem tudnak, vagy elfeledkeznek.

A keresztségben való hit legnehezebb, de legfölemelőbb eleme ebben hinni: hogy Isten valóban megteremtett bennünk egy új életet, a víz olyan isteni működésre képes, hogy eltörli a bűnt és kegyelembe öltöztet.

III.

Ha valóban ily nagy esemény történik itt, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a Sátánnak ez nincs ínyére. Arra törekszik, hogy valami zavart keltsen a keresztség és a keresztkút körül. Ebbe sem könnyű hinni, de nem tehetjük meg, hogy nem hiszünk benne. Krisztus maga sem játékból űzte ki az ördögöket, nem csak tanítani akart ezzel, nem korabeli hiedelmeknek engedett, hanem tanúsította a Sátán létének és tevékenységének valóságát éppúgy, mint azt hogy neki hatalma van a Sátán fölött. „Ha én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöt, akkor minden bizonnyal elközelgett hozzátok az Isten országa (Mt 12, 28).” Apostolait pedig felhatalmazta arra, hogy ők is ördögöt űzzenek. A római egyház katekizmusa azt mondja: „Az Egyház az ördögűzés feladatát és erre a hatalmat tőle, Jézus Krisztustól kapta. Az ördögűzés egyszerű formában jelen van a keresztelés szertartásában. (1673. §)”

„A te parancs-szavadra messze távozzék, ó Urunk, innen minden tisztátalan gonosz Szellem, legyen távol innét az ördögi ravaszság minden ármánya. Ne maradjon itt hely arra, hogy ide keveredjék valami ellenséges erő, leselkedve e kutat körül ne lengje (nec insidiando circumvolet), álcázva magát ide ne kússzon (non latendo subrepat), fertőzésével a vizet meg ne rontsa (non inficiendo corrumpat).”

„Hanem legyen e víz szent és ártatlan teremtmény, legyen minden rohamától mentes a támadó Sátánnak, és minden álnokság eltávozván, legyen egészen tisztává.”

Legyen ez élő kút és újjánemző vízforrás (fons vivus, aqua regenerans), legyen ez megtisztító hullám. Hogy mindazok, akik az üdvösséghozó fürdőbe (lavacro salutifero) készülnek merülni, a Szentlélek bennük működése révén (operante in eis Spiritu Sancto) a tökéletes tisztulást és a bűnbocsánatot elnyerjék.

A víz természetes mivoltában is lehet átok és áldás. Rombol és teremt, fertőz és éltet. A szertartás teljességgel kivonja a vizet a romboló erők hatalma alól, s áldást kér reá, hogy maga a víz is áldást hozzon. A víz nélkül nincs élet, minden élet a vízből fakad, – legyen tehát ez a kút újjánemző vízforrás. A víz lemos, eltávoztatja a szennyet, – legyen tehát a lélek számára is megtisztító hullám. A víz oltja a szomjat, – legyen hát ez a víz örök életre szökellő vízforrás. Akik majd most, néhány perc múlva belemerülnek ebbe a vízbe, nyerjenek benne a Szentlélek működése folytán bűnbocsánatot. Ahogy e víz „szent és ártatlan teremtménnyé” válik, úgy szent ártatlan teremtménnyé válik az is, aki benne megfürdik.

*

A pap keresztet vetve a vízre, Isten áldását idézi rá:

„Azért te, víz, Istennek teremtménye, most megáldalak téged az élő Isten által, az igaz Isten által, a szent Isten által, az Isten által, aki téged kezdetben igéjével elválasztott a szárazföldtől, s akinek Lelke fölötted lebegett.”

Csak Isten áldhat. A pap az Egyházra, s az Egyháztól őrá ruházott hatalomnál fogva eszközli Isten áldását a vízen. Az áldást hozzá méltó nyelvi formában, az ismétlések által nyomatékosítva és szakralizálva mondja ki.

Isten a teremtés révén korlátlan hatalommal bír a víz fölött, s olyan értelmet és erőt juttat neki, amilyent jónak lát. Amint jónak látta, hogy vízzel fakasszon életet a természet szintjén, úgy jónak látta, hogy az új élet forrása is ez az áldott, s áldása révén a természetfölötti szférájába fölemelt elem legyen.

A víz fölötti hatalmát azonban folyamatosan, többféle formában kinyilvánította, s ezáltal magáról a vízről, illetve annak hatásáról is kinyilatkoztatást adott. A pap először a Paradicsomot éltető folyóról beszél, s hogy látható legyen, amiről szól, szét is hint egy részt a vízből a négy világtáj felé:

„Aki a paradicsomkert forrásaiból fakasztott téged, és úgy rendelte, hogy négyes folyammá válva megöntözzed az egész földet.”

E víz egy forrásból fakad, de anélkül, hogy ereje csökkenne, mindenfelé szétoszolva az egész földkerekséget élteti.

„Aki a pusztaságban keserűségedet elvette, és édességet adván ihatóvá tett téged, s aki a szomjazó nép számára a kősziklából előhozott.”

A víz nemcsak életet teremt és megtisztít, hanem mint ital, fenn is tartja az életet. A keresztség mint élettermő elem egyszeri hatást fejt ki. De mint bennünk megmaradó kegyelemforrás („eltörölhetetlen jegy”) egész életünkön keresztül fenn is tartja az életet. Erre emlékeztet a zsidó nép pusztai vándorlására utaló két víz-csoda: az ihatatlan víz megédesítése és a szomjazó nép megitatása a kősziklából („a Kőszikla pedig Krisztus volt”, mint Szent Pál mondja).

*

Most újból kimondja: „megáldalak téged”, mert a teremtés műve után a megváltás művéből igazolja Isten hatalmát a víz fölött. A pap közvetlenül a vízhez beszél:

„És megáldalak téged az ő egyszülött Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus által, ki a galileai Kánában csodajelet adva hatalmával borrá változtatott téged.”

A kánai csodának kettős jelentése van: egyrészt mutatja, hogy az Ige, „ki által minden lett, ami lett” a víz természete fölött korlátlan hatalommal bír. Másrészt a kánai menyegző nemcsak Jézus istenségét és csodatévő hatalmát nyilvánította ki, hanem az egyházatyák tanítása szerint a szentségek szerzésének ígéretét is magába foglalta.

„Aki szent lábaival ott járt a te színeden, és János által a Jordánban megkeresztelkedett benned.”

Míg a vízen járás a víz fölötti hatalom újabb megnyilvánulása volt, a jánosi keresztségben Jézus már közvetlenül az újszövetségi keresztséget készíti elő. „Én vízzel keresztelek – mondja János – de utánam jön, aki nagyobb nálam... ő majd Szentlélekkel fog keresztelni.” Az Egyház így énekel Jézus keresztségének ünnepén: „A régi embert hogy megújítsa Krisztus, a keresztséghez járult, megromlott természetünket a víz által fölemelte, s romolhatatlan ruhába öltöztet immár”. És így: A nagy misztérium ma kinyilvánul nékünk, mert aki mindent teremtett, lemossa bűneinket a Jordánnak vízárjában”. Továbbá: „A vízforrások megszentelődtek, midőn megjelent Krisztus, itt ragyog dicsőségben. Most merítsetek vizet az Üdvözítő forrásából: megszentelt minden teremtményt Istenünk, Krisztus.”

„Aki téged oldalából vérrel együtt kiontott, és tanítványainak meghagyta, hogy aki hisz, azt megkereszteljék tebenned, mondván: Menjetek és tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”

Míg az előbbi jelek csak rejtve utaltak a keresztségre, a megváltás, vagyis a bűnök bocsánata és az isteni élet ténylegesen akkor jött el, amikor Krisztus meghalt a keresztfán, és a katona lándzsája megnyitotta oldalát. Onnan vér és víz ömlött ki: a húsvéti szentségek teljes misztériuma. Ahogy a keresztségi himnuszunkban is énekeljük: „Krisztus Urunk oldalából vérrel együtt víz ömölt, misztérium lett e vízből, kegyelemmel áradó, lemossa az ősi vétket, új életnek eszköze.”

Feltámadása után most már megalapíthatta Krisztus a keresztséget, megadhatta a keresztségi parancsot, s ahogy Szent Leó pápa kifejezi: ami az ő életében látható volt, azt átvitte a szentségekbe.

IV.

A következő mondatot a pap csak olvassa. Ezzel mintegy önmagát készíti fel a szentelést befejező cselekményre:

„Nekünk, e parancsolatok megtartóinak kegyelmesen jelenjél most meg, Isten, és jóságos leheleteddel ezt az egyszerű vizet áldva megáldjad, hogy a természetes tisztuláson túl, melyet a benne megmosdóknak képes test szerint nyújtani, a lelkek megtisztítására is hatékony legyen.”

A keresztvíz megszentelésének legünnepibb mozzanata következik: a pap a húsvéti gyertyát belemeríti a vízbe, s közben a Szentlélek jelét, a görög pszí-t (=Pszüché) leheli a vízre. Ha egyetlen pillanathoz akarjuk kötni azt a megtermékenyítő cselekményt, melyről előbb szó volt, ezt a mozzanatot emelhetjük ki:

„Most szálljon le e forrás teljességére a Szentlélek ereje, / s e víz egész lényét újjánemző hatással termékennyé tegye. / Itt töröltessék el minden bűnnek szennye, / itt a te képmásodra alkotott teremtmény, az ős-okának dicsőségére újjáformált ember (ad honorem sui reformata principii) régi voltának minden mocskából (cunctis vetustatis squaloribus) kitisztuljon. / Hogy mindenki, aki az újjászületés e szentségébe belép, / szülessék is meg belőle a valódi ártatlanság új gyermeki létére. / A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, / aki eljövendő ítélni élőket és holtakat, és tűz által az egész világot.”

A víz készen áll, s rövid idő múlva valóban új gyermekek rajai születnek a megszentelt anyaméhből. E víz hatékonyan emlékeztet mindennapjainkban is a keresztségben nyert új életünkre, azért az Egyház kedvesen megengedi, hogy e vízből haza vigyünk. Miután a szentelt vizet e célra kiemelték, a keresztséghez használt víz megszentelését három jelképes cselekmény fejezi be. Először a keresztségben használt olajból kevernek a vízbe, azután a krizmából, majd a kettőből egyszerre. Ez azt szimbolizálja hogy a keresztség szertartásában alkalmazott védelmező olaj és a Felkentségét szimbolizáló krizma nem valami elkülönült szentelmény, hanem a vízzel való leöntés és a megkenések egymástól elválaszthatatlan jelentéssel bírnak.

„Legyen ez olaj által szent és termékeny ez a forrás mindazok számára, kik belőle újjászületnek az örök élete. Ámen.
Vegyüljön e vízbe a mi Urunk, Jézus Krisztusnak és a Védelmező Léleknek krizmája a Szentháromság nevében. Ámen.
A megszentelő krizma és a kenet olaja keveredjék el a keresztség vizével az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.”

Megkezdődik a keresztelés, a régebben kereszteltek felújítják magukban a keresztségi kegyelmet.

V.

A szöveg olvasását néhány gyakorlati észrevétellel szeretnénk lezárni.

  1. Olvassuk el időről időre a prefációt, hogy a keresztségről való tudásunkban megerősödjünk.

  2. A „névadó” ünnepség amolyan profanizált keresztelés volt az elmúlt rendszerben. Ne essünk az ellenkező tévedésbe: ne csináljunk a keresztelésből „vallásos névadót”. Vagyis higgyünk abban a szentségi történésben, ami ott végbe megy, s viselkedjünk ennek megfelelően.

  3. A keresztséget évszázadokon keresztül csak plébániákon lehetett kiszolgáltatni. (Ma is ott kell minden keresztelést regisztrálni.) A plébánia régi neve: ecclesia baptismalis, keresztelő egyház. Az egyház-anya, mely a keresztségből szüli gyermekeit, a plébánia templomban lesz látható. Ott születik az ő népe (plebs), mely miatt joggal hívjuk plebániánal. Ezért legyen a plébániatemplom dísze a keresztkút (s ha lehetséges: keresztelő kápolna): becsüljük meg, legyen rendben, tisztán tartva, s időnként elmélkedjünk nála és róla.

  4. A liturgikus előírásoknak megfelelően vezessük be azt az ősi húsvétvasárnapi nagyvesperást, melyben körmenetileg keresik fel és tisztelik meg a keresztelő kutat.

  5. A keresztelést lehetőleg tartsuk a keresztkútnál. A keresztkút jobban kiemeli a keresztség húsvéti jellegét, mint a húsvéti gyertya jelenléte, hiszen e kút megtermékenyítése éppen húsvét éjszaka történt. Továbbá: a keresztkút világosan kifejezi, hogy „egy a keresztség”, hogy ugyanabban a szentségben részesülnek a megkereszteltek, hogy egy nép lesz azokból, akiket „ugyanarra a kisdedi állapotra szül meg kegyelemanyjuk” – mint a prefációban olvastuk.

  6. Éppen ezért lehetőleg a húsvétkor megszentelt keresztvízzel kereszteljünk. Az új keresztségi rítus ugyan megadja a könnyebbséget, hogy magában a keresztelési szertartásban áldják meg az ott használt vizet. A fentiek után nem kell bizonygatnunk, hogy a liturgia szellemének és a szentség saját igazságának jobban megfelel a húsvétkor megszentelt, közös keresztvíz használata.