A Nagyhétről (Parsch Pius)

Elmélkedések a Nagyhétre
Elmélkedés
Szöveg: Parsch Pius: Az Üdvösség Éve Forrás: K

Pius Parsch liturgiamagyarázata Az Üdvösség Éve című könyvéből.

Kotta

A Nagyhét

Beléptünk az egyházi év szentélyébe. Mily gonddal és fokozatosan készített elő minket eddig az Egyház, mire most beléphetünk. Hetvenedvasárnaptól kezdve állandó crescendo-t figyelhettünk meg a liturgiában. Minden héttel magasabbra és közelebbre jutottunk. És ha az Egyház gyakran szólt is nekünk a keresztről és az Úr föltámadásáról, ezt mindig burkolt jelekkel és képekkel tette, mintha irtózott volna attól, hogy ezt a legdrágábbat profán tekinteteknek tegye ki. Csak most veszi el a függönyt, most pillantjuk meg a legszentebbet, mi több, most kapcsolódhatunk be mi is mint szereplők az üdvtörténet legfönségesebb színjátékába.

Most kezdődik a szent, a „nagy”-hét, amely nem kizárólag a szomorúság ideje, hiszen a kereszt és a föltámadás elválaszthatatlanok egymástól. Krisztus megváltói műve nem fejeződik be halálával, hanem átmegy föltámadási győzelmébe. A nagyhét liturgiája nem akar pusztán panaszszó és a szenvedő Krisztussal való együttszenvedés lenni. Ez a nagyhétnek középkori és újkori felfogása volna; nem, az egész héten keresztül győzelmes, örömteljes vonás húzódik végig, amely Krisztus szenvedésében csak az átmenetet látja a feltámadás dicsőségéhez. Nem tudnók megérteni a régi liturgiát, ha nem tartanánk ki éppen ezek mellett a gondolatok mellett. Az egész következő héten nincs egyetlen nap sem, amelyen ne hangzanék föl tisztán és világosan a húsvét és a győzelem motívuma. Gondoljunk csak a virágvasárnapra, amikor mint király előtt hódolnak Krisztus előtt, a nagycsütörtökre az ünnepélyes szentmisével, mely az utolsó vacsorát jeleníti meg, és az olajszenteléssel, a nagypéntekre, a keresztnek, mint a győzelem jelének fölmagasztalásával, s a nagyszombatra, mely már a húsvét kezdete.

A nagyhét napjai közül külsőleg négy emelkedik ki: a virágvasárnap és a szent triduum (a három utolsó nap), míg a többi három nap, a hétfő, kedd és szerda nem sokban különbözik a szenvedés idejének előző napjaitól. A virágvasárnap a hatalmas kapu, melyen keresztül a húsvéti misztériumhoz jutunk.

*

A nagyhét három utolsó napját szent triduumnak (triduum sacrum) szokták mondani. Három szempontból tekinthetjük ezt a szent időt: a) Mindenekelőtt úgy jelenik meg, mint a húsvétra való előkészület befejezése és koronája. Mint már ismételten említettük, az Egyház nagy művész a lassankénti fokozásban. Hetvenedvasárnap óta állandóan cresendo-ban éltünk. Az első fokozatot jelentette a böjt-elő, amelyet a nagyböjti idő követett; ebben föltarthatatlan előretörést láttunk; ezután jött a szenvedés ideje (feketevasárnaptól kezdve), amelyben külön fokozatot képezett a virágvasárnappal kezdődő nagyhét, most pedig belépünk a legszentebbe, a szent triduumba. b) Ez a három nap azonban egyszersmind a húsvéthoz is tartozik, hiszen Krisztus halála és föltámadása elválaszthatatlanul összetartoznak; ezek a húsvéti misztériumok. Ezért mi a nagyhétből különösebb zökkenő nélkül megyünk át a húsvétba; a nagyszombat már a föltámadás és a keresztség ünnepe. c) Végre a három napot úgy is tekinthetjük, mint egységet, mint triduumot, mint trilogiát, mint Krisztus megváltó tevékenységének három felvonásos drámáját. Ha már a délutáni zsolozsmákat (az ún. zörgő-zsolozsmákat, vagy lamentációkat) is így fogtuk fel, még inkább megtehetjük ezt a három nap többi szertartásával. A zsolozsmák inkább az Úr „keserves kínszenvedésével” és a halottsiratással függnek össze, a többi szertartások azonban túlnyomóan más tartalmúak, sőt más lelki beállítottságot is mutatnak. Ezeknek tárgya inkább a „beata passio”, Krisztus megváltó tevékenységének áldást hozó, győzelmes oldala. (A zsolozsmák különben is későbbi eredetűek, a 8—9. századból valók, míg a többi szertartások a legrégibb időkbe nyúlnak vissza.) A zsolozsma-trilógia főtárgya a halálfélelem, a kereszthalál, a sír nyugalma; a szertartások trilogiájáé pedig ezzel szemben az Eucharisztia, a kereszt diadala, a keresztség és a föltámadás. Így a szubjektív-elmélkedő és az objektív-befogadó lelkiség egyformán megkapja táplálékát; a keserves kínszenvedés és a kereszt dicsősége váltakozva jelennek meg lelkünk előtt.

Még egy szót a triduum megüléséről. A középkorban ez a három nap a nyugalom napja volt; a kereskedelmi élet szünetelt, s a nép zavartalanul vehetett részt a vallási szertartásokon. Különben egészen természetes az, hogy a keresztények az év e három legnagyobb emléknapját, amelyben a legfönségesebb titkok mennek végbe, jól felkészülve és lelki nyugalomban éljék át. Manapság, sajnos, a gazdasági helyzet következtében legtöbben közülünk csak hiányosan vehetnek részt ezeken a szertartásokon. Mindenesetre erősen a szívére kötöm a liturgia minden barátjának, hogy amennyire csak lehetséges, e három napot tartsa magának szabadon. A háziasszonyok a húsvéti szokásos nagytakarítást fejezzék be már nagyszerdán. Éppen a családokban ügyeljenek arra, hogy jól legyenek felkészülve e három szent nap megülésére. A lelkipásztorok olyan időre tegyék a szertartásokat, hogy a hivatalos munkájukkal elfoglalt hívők is részt vehessenek azokon. Nagyon szomorú dolog, hogy ezeken a napokon a szertartásokat csak üres templomokban, vagy csak az idősek és a gyerekek előtt kell megtartani. Itt is szükség van komoly javításra, megújulásra.

Virágvasárnap

Stáció Szent Jánosnál a Lateránban. A király küzdelmen keresztül vezeti övéit a győzelemre.

Az ünnep.

Ennek a napnak az értelme nemcsak az, hogy megemlékezünk Jézusnak Jeruzsálembe való bevonulásáról, hanem az is, hogy az Urat ünnepélyesen el akarjuk kísérni szenvedésének útján. De ezt csak úgy tehetjük meg, ha először mi magunk is küzdőkké és vértanukká avattatunk. Ezt adja meg a virágvasárnap liturgiája, amelyet csak akkor fogunk igazán megérteni és megülni tudni, ha élénken elképzeljük, hogy Krisztus miköztünk van, hogy mi vagyunk az ő tanítványai, akik számára ezt a diadalmenetet készítik. Mi az Urat az Olajfák-hegyéről a szent városba kísérjük el a szenvedésének megkezdésére. Ez tehát egy szent színjáték, amelyben mindnyájan nemcsak szemlélők, hanem szereplők is vagyunk. Vegyük szemügyre először is a szereplő személyeket és helyeket. A színjátéknak három színhelye, vagy felvonása van. Az első felvonás színhelye az Olajfák hegye (barkaszentelés a gyülekezeti templomban), a második az Olajfák-hegyétől Jeruzsálem kapujáig vezető út (körmenet), a harmadik pedig a szent városban játszódik le (a szentmise a stációtemplomban). A személyek: Krisztus; őt kell látnunk a körmenet elején vitt keresztben, vagy a liturgiát végző papban. Régen egyenesen egy fából készült szamarat húztak kerekeken, s annak hátán Krisztus Urunk ülő alakja foglalt helyet. A tanítványok serege mi vagyunk; de különös szerep jut ma a gyermekeknek, akik a hozsannázó zsidógyermekeket képviselik. Ezek után most játsszuk meg valóban a szent színjátékot.

1. felvonás: a barka- (pálma-) szentelés

Egy kisebb templomban gyűlünk össze, amely ma az Olajfák-hegyét jelképezi. Itt szentelik meg a pálma- és olajágakat, és pedig a hívők nem viszik magukkal ezeket, hanem az oltár közelében egy asztalon fekszenek. A barkaszentelés most mise keretében megy végbe, csakhogy a misében nincs átváltozás és áldozás. Átváltoztatás helyett az ágakat szentelik meg, az áldozás helyett pedig az ágakat osztják szét a jelenlévők között. Kezdődik az ünnep. A bevonuló papot mint Krisztust üdvözöljük a tanítványok énekével: „Hozsánna Dávid fiának! áldott, ki az Úr nevében jő! Ó, Izrael királya: Hozsánna a magasságban!” Ez volt az introitus. Rögtön követi ezt az oráció, amely a most következő hét nagy eseményire tekint, az Úr halálára és föltámadására, kegyelemért esd a földön, s dicsőségért a mennyben. A pap ünnepélyes bevonulása az oltárhoz a mi mennybe való vonulásunkra emlékeztet. Ma egyébként egy másik helyen is figyelmeztet minket erre a liturgia: a körmenet alatt, a templom kapuja előtt. Most következik a szentlecke. Ez a pusztába vezet bennünket, ahol az Egyiptomból kivonuló zsidók táboroznak egy oázison, amelyen 12 forrás és 70 pálmafa van. Halljuk, mint zúgnak Mózes ellen, s miként vágyakoznak az egyiptomi húsosfazekak után. De halljuk azt is, hogy Isten megígéri nekik a mannát, amellyel naponként fogja őket táplálni a pusztában. „Holnap meglátjátok az Úr dicsőségét.” (E szavakkal az Egyház a közeledő Húsvétra utal.) Erre közbeeső ének következik: az elmélődő lélek a 70 pálmafás pusztáról az Olajfák-hegyére ugrik át, és ott látja az Urat az Olajfák kertjében halálfélelme közepett; látja, hogyan gyűlnek össze a papi fejedelmek, és mint határozzák el az Úr halálát. Most az evangélium következik. Ez elbeszéli Krisztus ünnepélyes bevonulását Jeruzsálembe a nép örömujjongása közepette. Ezután jön az ágak ünnepélyes megáldása. A szentelési imádságok megmagyarázzák azt is, mit jelentenek a pálma- és az olajágak. Ezek Krisztus, de egyszersmind a hívők vértanúságának a jelképei. Az Úr önként megy a halálba, és mi követjük őt kezünkben a pálmaággal. A pap most a szokásos bevezetéssel egy prefációt énekel, amely a vértanukról szól, akik „megvallják e világ királyai és hatalmasságai előtt Egyszülötted nagy nevét.” A prefáció után eléneklik a Szent-Szent-Szent-et (Sanctus …), és ezután hat szentelési imádság következik, amelyek az ágak jelentését magyarázzák meg.

Az Egyház emlékezetünkbe idézi Noé galambját, mely a béke jeléül olajágat hozott csőrében. Az egyház pedig most azt kéri, hogy ezek az ágak váljanak a hívek áldására: „Hogy ahová csak beviszik, az ott lakók megnyerjék az áldásodat, és száműzve minden bajt, oltalmazza meg őket jobbod.” A továbbiakban pedig azt mondja: „A pálmaágak tehát azt jelentik, hogy közel van a halál fejedelme fölötti diadal, az olajfa sarjadékai pedig mintegy azt kiáltják, hogy megérkezett a lelki olaj (A Szentlélek adománya)”. Miután a pap megszentelte az ágakat, kiosztják a nép között. Az egyház előírása föltételezi, hogy ez ünnepélyes módon történik. Az ág átvételével vértanuknak valljuk magunkat, és most már alkalmasak vagyunk arra, hogy a vértanuk királyát, Jézus Krisztust a szenvedésbe kövessük. Az ágak szétosztása alatt úgy érezzük, mintha mi volnánk azok a zsidó gyermekek, akik ágakkal a kezükben mennek az Úr elé. Nem puszta ceremónia ez, ha az Egyház a mai napon pálmaágat ad kezedbe, miként Gyertyaszentelőkor a gyertyát: te akkor elkötelezted magad arra, hogy a világosság embere leszel, ma pedig azt ígéred meg, hogy vértanú és hitvalló leszel. Tudod mit jelent vértanúnak lenni? Vértanúnak lenni annyit jelent, mint Krisztus mellett tenni tanúságot munkában és az egész életben szóban és a hitmegvallásban, még ha az javaid elvesztésével is járna, még ha véred és életed feláldozását is követelné. Ha a szentelt ágat fölakasztod szobádban, az egész éven át mártírrá avatásodra fog figyelmeztetni.

És még egyet: Mi különbség van az Üdvözítő szenvedéstörténete és a nagyhét megülése között? Akkor az Üdvözítő egyedül szenvedett, most azonban az ő tagjait is, vagyis minket, keresztényeket is el akar vezetni a föltámadásra a kereszt által. A kezünkben tartott pálmaág azt mondja: Mi Krisztussal, Krisztus pedig mibennünk megy a szenvedésbe, a föltámadás felé.

2. felvonás: a barkás-körmenet

Csak mint Krisztus lovagja, csak mint vértanú vagy arra méltó, hogy a vértanuk urát és királyát elkísérd hősi küzdelmébe. Így a második fölvonás is jelentős cselekményt tartalmaz: mi most a harcra vezetjük föl a halál és a pokol legyőzőjét. Ez a körmenet értelme. A legmélyebb meghatottsággal kell azért részt vennünk ebben a körmenetben.

Képzeljük el, hogy a vértanuk idejében élünk, s közülünk egyet hitéért halálraítéltek, s a hívők közössége most utolsó útjára kíséri; milyen nagy tisztelettel járnánk akkor mostan!

Megindul a menet, elől a kereszt, s a szép énekek állandóan arra emlékeztetnek, hogy mi mint az Úr tanítványai „a halál legyőzőjét” kísérjük a városba.

Ma, sajnos, templomainkban csak jelképesen tartjuk meg a körmenetet, régebben azonban, a középkorban ez fölséges megnyilatkozás volt, hódolás Jézus, az Isten-országának királya előtt. Kivonultak körmenetben a városból, kezünkben a pálmaággal, a győzelem jelével. Jelképesen magukkal vitték Jézust, már akár az evangéliumos könyv, akár a kereszt vagy a szamáron ülő szobor formájában. Milyen mély értelme van annak, hogy a keresztények Krisztussal együtt vonulnak: ez valóban a győztesek és a hősök fölvonulása! Újra életre kellene támasztani ezt a körmenetet, és a hit megvallásává kellene tenni! Főkép a gyermekeket vigyétek magatokkal és énekeltessétek, és amikor a hozsannára kerül a sor, mindenki emelje föl örömmel pálmaágát.

A körmenet a templom ajtaja elé érkezik; az énekesek belépnek, s erre becsukják az ajtót. A pap és az egész hívő közösség a becsukott ajtó előtt áll. Ekkor az énekesek egy Krisztus Királyt dicsőítő énekbe kezdenek, a nép pedig válaszul az egyes versszakokra állandóan ugyanazt a verset ismétli. Ezt a gyönyörű himnuszt Theodulf orleansi püspök írta, aki épp ekkor fogságban volt (800). Az ének végeztével a szubdiakonus háromszor kopog a kereszt nyelével az ajtón, mire az megnyílik, s a menet bevonul a templomba. Ez a szertartás kibővíti a körmenet értelmét: az egész emberiség az örök cél, a mennyország felé tart, csakhogy a paradicsom kapuja az eredeti bűn óta be volt zárva; ekkor Jézus leszállott a földre, föllépett a kereszt fájára, és halálakor kopog keresztjével a mennyország ajtaján, mire a kapuk megnyílnak, és megkezdődik a bevonulás a mennybe, s majd csak az utolsó napon fejeződik be. Így a földi körmenetből égi körmenet lesz.

Figyeljük csak meg a Királynak szóló megkapó hódolatot a templom ajtaja előtt! A templom kapuja a római keresztényeket azokra a régi diadalívekre emlékeztette, melyeket a győztesek számára emeltek. Ma a győzelmes Krisztusnak diadalíve ez a kapu, amelyet pálmaágakkal is díszíthetnénk. Ez a hódolat újra közkincsévé válhatna a népnek! A templom előtti nagy téren kellene összegyülekeznie az egész egyházközségnek, s a népnek és gyermekeknek pálmaággal a kezükben kellene énekelniök: „Dicsőség, dicséret és tisztelet neked, Krisztus Király, Megváltó, kinek jámbor hozsannát énekeltek a gyermekek.”

3. felvonás: a szentmise

A stációtemplom, a lateráni Sz. János-bazilika, Jeruzsálem városát jelképezi, és így Krisztus és mi, a tanítványok serege a szent városba vonulunk: „Bemenvén az Úr a szent városba, a zsidók gyermekei az élet föltámadását hirdették” (a templomba való bevonulás antifónája). De miért vonult be Krisztus? Talán azért, hogy magát királlyá koronáztassa? Nem azért, hanem, hogy szenvedjen. És ezért a liturgia hangja egyszerre megváltozik, s a következő szentmise már a szenvedés közepébe helyez minket. A szentmise egész szövegén mély szomorúság vonul végig, az Egyház a szenvedő Üdvözítő fájdalmas képét festi, az énekek Krisztus ajkáról hallatszó panaszkiáltások, aki teljes elhagyatottságában az Atyához kiált föl. Három férfi mondja el a kereszt drámájának prológusát: Dávid király és próféta (introitus, tractus, communio), a nemzetek tanítója és a kereszt szónoka, Sz. Pál (szentlecke) és Sz. Máté apostol és evangelista (a passió).

a) Dávid. A királyi énekes a híres 21. messiási zsoltárba kezd. A szentatyáknak, az Egyháznak és a zsinagógának egyhangú véleménye szerint ez a zsoltár direkt messiási, vagyis szó szerint is Krisztus szenvedéséről szól. Úgy fogjuk föl a zsoltárt, mint Dávidnak egy látomását, amelyben a keresztrefeszítés jelenetét szemléli. Ez a zsoltár annál kedvesebb nekünk, mert az Üdvözítő legalább is egy verset, s lehet, hogy az egész zsoltárt is elimádkozta a kereszten. Ez az ének a szenvedés tetőfokát mutatja be: Krisztus elhagyatottságát a kereszten. Amikor mi ezt a zsoltárt imádkozzuk, lélekben a Golgotán állunk, és engedjük magunkra hatni ezt a szomorú képet. Természetesen nem alkalmazhatunk minden szót vagy képet a szenvedés egy-egy jelenetére; az énekes a szó ecsetével itt elsősorban a Megfeszített rettenetes elhagyatottságát akarja festeni, s küszködik a szavakkal és a képekkel, hogy valamiképp megközelíthesse a valóságot. Az első részben a hangulat ingadozását látjuk: egyrészt az Istenbe való begyökerezettséget, az odaadást, bizalmat, engedelmességet az Atya iránt, másrészt a legnagyobb Istentől-való elhagyatottságot és tehetetlenséget. A második részben váltakozó szenvedési képek vonulnak el szemünk előtt. A zsoltár szívesen ábrázolja az ellenséget ragadozó fenevadként. Emellett szószerinti jövendöléseket is hallunk: „Átlyukasztották kezeimet és lábaimat, szétosztották ruháimat”. „Mint egy cserép, oly száraz a nyelvem”. A zsoltár végén teljesen megváltozik a hangulat: a kehely fenékig ürítve, s most belevilágít a sötétségbe a feltámadás dicsősége. Krisztus még egy háladalt zeng a világ megváltásáért.

b) Sz. Pál. A második tanúságot a kereszt nagy szónoka, Sz. Pál teszi. Kedvenc egyházközségéhez, a Philippi-beliekhez írt levelében nagy vonásokban megfesti a Megfeszítettnek képét. Ez a hely talán a legfönségesebb jellemzése Krisztusnak, amelyet valaha adtak róla: „Krisztus engedelmes lett a halálig, és pedig a halálig a keresztfán; ezért az Isten is igen felmagasztalta őt …” A szentleckének ez a főverse lesz a nagyhét három utolsó napjának antifónája, és rövid foglalata Krisztus szenvedésének.

c) Sz. Máté. A harmadik szónok Sz. Máté evangelista, aki a szenvedéstörténetet tárja elénk. Éppen Sz. Máté festi az Urat egész emberi mivoltában, elhagyatottságában, úgy, amint őt a próféta előre szemlélte.

A legtöbb templomban ünnepélyesen énekli a szenvedéstörténetet három pap, akik közül az egyik az evangelistát, a második Krisztust, a harmadik pedig a többi személyt jeleníti meg, míg a kórus a nép szerepét játssza. Közben az énekeseknek és a népnek pálmaágakat kell tartaniok, Krisztus, a szenvedő Király iránti hűségvallomás jelképeként. Azokban a templomokban, ahol nem éneklik ünnepélyesen latinul a passiót, néhány férfinak kellene megfelelő szereposztásban magyar nyelven felolvasnia a szenvedéstörténetet.

De azért a húsvéti motívum sem hiányzik teljesen a szentmiséből: a szentleckében a tekintetünk a nagypénteken túl Krisztus húsvéti dicsőségéig emelkedik fel. Az offertoriumban és a communioban az áldozati kenyér és bor mély értelmű kapcsolatba kerül az Úr szenvedésével. Mialatt a hívő közösség kenyeret és bort hoz az áldozati asztalra, a kar ismétlődő versként énekli: „Epét adtak nekem enni, és szomjúságomban ecettel itattak”. És amikor a hívők áldozáskor az Eucharisztiát veszik, az Egyház folytonosan azt ismétli: „Atyám, ha el nem múlhatik e pohár anélkül, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod” (comm.). (Újra láthatjuk, hogy a szentmise énekei csak a megfelelő körmenettel kapcsolatban érthetők igazán.) A liturgia ma az Olajfák-hegyén kezdte, és ott is fejezte be.

Ha újra áttekintjük az egész virágvasárnapi liturgiát, látjuk, hogy három fokozaton keresztül vezet minket fölfelé. Diadalmenetet készítünk Krisztusnak, a Győzőnek és Királynak, de nem engedjük, hogy egyedül vonuljon a küzdelembe, hanem mi magunk is küzdőkké avattatunk, s végül a szentmisében mi magunk is vele együtt megyünk a halálba. De a halál még nem a vég. Az Egyház még egy fönségesebb célra is rámutat: hogy amiként hűségesen kitartottunk mellette az életben és a küzdelemben, amiként „az Ő fölséges nevét a királyok előtt hordoztuk” (pref.), azonképpen be is vonulunk majd a mennyek országába, hogy mindörökké vele uralkodjunk. A virágvasárnapi körmenet ezt is jelképezi.

Nagycsütörtök

Nagycsütörtök: duplex I. classis – Stáció Sz. Jánosnál a Lateránban.

Ennek a napnak a neve a régi liturgiában: „In coena Domini”, az Úr vacsorájának napja, amely a nap legfőbb eseményére utal, az Oltáriszentség megalapítására az utolsóvacsorán. Ezt a napot németül régi idők óta, Gründonnerstag-nak nevezik (amit magyarra is lefordítottak: zöldcsütörtök). Csak hogy e név nem a grün = zöld szóból származik, hanem a greien igéből, s ez sírást jelent. Sírócsütörtök tehát ez a nap, mert a régi egyházban ezen a napon történt a vezeklők visszafogadása az Egyház közösségébe, amikor is ezek a bűnbánat és az öröm könnyeit sírták.

Míg a matutinumban elsősorban Krisztusnak az Olajfák-hegyén átélt halálfélelméről van szó, a nap szertartásainak középpontjában az utolsóvacsora áll. Ezért most idézzük röviden emlékezetünkbe az utolsóvacsora eseményeit. Délelőtt Jézus két kedvenc tanítványát, Pétert és Jánost, Bethániából a városba küldte, hogy előkészítsék a húsvéti bárányt, és az asztalt az első szentmiseáldozat számára. A késő délutáni órában Jézus elhagyja Bethániát, búcsút vesz anyjától, és az Olajfák-hegyéről az utolsóvacsora termébe megy, naplemente után pedig vacsorához ül. Itt az események egymásutánja a következő: 1. húsvéti vacsora (húsvéti bárány), 2. lábmosás, 3. az áruló leleplezése, 4. az Oltáriszentség megalapítása, 5. Krisztus búcsúbeszédei és főpapi imádsága. A mai szertartás 4 részre oszlik: 1. szentmise, 2. olajszentelés, 3. oltárfosztás, 4. lábmosás.

1. A vezeklők visszafogadása

(Lásd külön fejezetben)

2. Az utolsóvacsorai szentmise

A nagycsütörtöki szentmisének egész különös jelentősége van: ez az utolsóvacsora emlékünnepe. Nagyon megkapó és megindító ez a mise. A liturgia szellemében ismét nem csupán szemlélőnek, hanem szereplőknek is kell lennünk. Azoknak a tanítványoknak kell érezni magunkat, akik az utolsóvacsora termében a Mester köré gyűltek, akiknek ő megmossa lábait, és saját kezűleg táplálja őket testével és vérével. A szentmisének kettős a hangulata: részben örvendező, részben szomorú. Örvendező: az oltár díszben áll, a főoltár keresztjét fehér lepel borítja, a papok fehér ruhában vonulnak ki a szentmisére, s fölhangzik az örvendetes Glória, amely oly sokáig hallgatott, s ekkor az összes harangok megszólalnak, — utoljára. Kevés napja van az egyházi évnek, amely olyan mélyen a szívbe markolna, mint ez. Utána azonban a gyász kifejezésére elnémulnak a harangok. Mindazáltal erre az örömteljes ünnepre, mely a legméltóságosabb Oltáriszentség alapításának van szentelve, mély szomorúság leple is borul. Ma minden templomban csak egy misét szabad mondani; a legmagasabb rangú pap képviseli Krisztust, a többiek mintegy az apostolok, és az ő kezéből veszik az Úr testét, mert ez a szentmise az utolsóvacsora megülése. Ennek a szentmisének azonban igazi családi és közösségi ünnepnek kell lennie. A plébános, az ő segítői és a hívő község az Úr asztala körül, vagy még inkább: Krisztus az ő apostolaival! A stációtemplom a lateráni Sz. János temploma, a kereszténység atyjának tulajdonképpeni plébániatemploma, és így a liturgia szellemében az egész római egyház-család összegyűlt az utolsóvacsorára. Az introitusban Sz. Pál büszke szavát énekeljük: „Mi pedig dicsekedjünk a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében …” A megváltás egész boldogsága előttünk áll; csaknem elfeledkezünk a szenvedés keserű oldaláról, és máris a feltámadást látjuk. A föltámadásnak így megpendített gondolata cseng tovább a mélyen megrázó orációban és a gradualéban („ezért az Isten is igen felmagasztalta őt”). A szentmise tehát már a húsvét ünnepéhez tartozik. Az oráció két új gondolatot emel ki, amely két személyhez fűződik: a latorhoz és Júdáshoz. A lator a vezeklők képviselője, akik ma nyernek bocsánatot. Azért énekli az offertórium is az ő nevükben: „nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit”. Júdás személye és elvettetése több helyen foglalkoztatja a mai liturgiát. Így a szentleckében (legalábbis burkoltan, amikor a méltatlan áldozásról van szó), az evangéliumban („mikor az ördög már szívébe sugallta az iskarióti Júdásnak, Simon fiának, hogy elárulja őt”), a kánonban — a nagycsütörtöki saját kánonrészben. (Figyeljük meg az ellentétet: „ezt a szentséges napot ünnepelve, amelyen a mi Urunk Jézus Krisztust elárulták: traditus; és: amely napon a mi Urunk Jézus Krisztus apostolaira bízta: tradidit = átadta, teste és vére misztériumainak ünneplését”). Az evangélium elmondja Jézus alázatos tettét, a lábmosást, amellyel a szolgáló-szeretetre adott nekünk parancsot. A két olvasmány a távozó mester végrendeletét tartalmazza: testét és szeretetét adja nekünk. A mai szentmisében nincs békecsók. A középkori liturgikusok ezt a Júdás-csókkal okolják meg, a valódi ok azonban más lehet, hisz nagyszombaton is elmarad a pax, tehát nem találkozunk vele az egész triduumban. A communio összekapcsolja az Úrnak e napon történt mindkét szeretetnyilvánítását: az Eucharisztiát és a lábmosást. Ebben igen nagy mélység rejlik: Krisztusnak az Eucharisztiában megnyilvánuló önátadását nem utánozhatjuk, de igenis utánozhatjuk azt, amit a lábmosás jelképez: a kölcsönös szeretetszolgálatot. Ez a szeretet a Krisztussal és egymás között való egységünk kifejezése és következménye, amelyet az Eucharisztia alapoz meg bennünk. A szentmise után a fönnmaradt Eucharisztiát egy távolabb eső mellékkápolnába viszik, ami jelenlegi helyzetünket fejezi ki: a vőlegény elvétetik, a templom üres. A régi egyház természetesen másképpen gondolkozott; minden mise után elvitték körmenetileg a megmaradt Eucharisztiát, mert a szent színeket nem őrizték a templomban. A templom mindazonáltal nem üres, Krisztus ott van az oltár jelképében, és az Isten-háza a szentháromságú Isten kegyelmi lakóhelye.

3. Az olajszentelés

A szertartásoknak ezt a részét csak kevesen láthatják, mert olajszentelés csak a püspöki székhelyeken, a székesegyházakban van.

Húsvétkor a szentségeket meg kell újítani, minthogy azonban már a nagyszombati keresztvízszentelésnél szükség van a szentolajokra, azért a püspök ma szenteli meg azokat. Tudvalevőleg az Egyház háromféle szentolajat használ: a betegek olaját, a keresztelendők olaját és a szent krizmát. A betegek olaját a szentkenet szentségének kiszolgáltatásánál és a harangszentelésnél alkalmazza az Egyház; a keresztelendők olaját a keresztvízszentelésnél, a keresztelésnél, az áldozópap szentelésnél, és az oltárszentelésnél; a krizmát pedig, a legszentebb olajat, a Szentlélek hordozóját, a keresztelésnél, a bérmálásnál, a püspökszentelésnél s végül a templom-, kehely-, paténa- és harangszentelés alkalmával.

Az olajok szentelése igen nagy ünnepélyességgel történik. Régi szokás szerint 12 áldozópap, 7 diakonus és 7 szubdiakonus vesz benne részt, tehát úgyszólván az egész presbyterium. Először a betegek olaját szenteli meg a püspök, éspedig a mise kánonjának végén, a Paternoster előtt, ott, ahol a régi időben a nemkonszekrált áldozati ajándékok megáldása történt. A másik két olaj szentelése áldozás után történik. Az olajok hatását a szentelési imádságok sorolják fel. A keresztelendők olajának „a test és lélek megtisztítására” és az ördögi hatalom befolyásának megakadályozására kell szolgálnia. Minthogy ez elsősorban negatív hatás, a krizmának az a feladata, hogy pozitíve kegyelmet és megszentelést közvetítsen. Nevét Krisztustól, vagyis a Fölkenttől kapja, és úgy szerepel, mint „a papok, királyok, próféták és martyrok” olaja. A krizma a híveket „királyi, papi és prófétai méltósággal árasztja el, és a romlatlan kegyelmi hivatás ruhájába öltözteti”.

4. Oltárfosztás

A szentmise után megfosztják az oltárokat, vagyis mindenféle terítőt, sőt még a relikviákat is elviszik róluk. A régi időben minden szentmise után megtették ezt; akkor még sokkal jobban élt a köztudatban, hogy az oltár tulajdonképpen asztal, melyet csak az étkezés idejére terítenek meg, miként a magánéletben most is ez a szokás. Ez a régi gyakorlat megmaradt a nagyhéten, s egyébként is megfigyelhetjük, hogy az Egyház ebben a szent időben sok régi szokást tartott meg, amelyeket azután később Krisztus szenvedésének emlékezetével hoztak kapcsolatba. Az oltár Krisztust jelképezi, az oltárfosztás tehát Krisztus ruháitól való megfosztását jelenti a keresztrefeszítés előtt. Azért éneklik most a 21. zsoltárt a következő antifonával: «Elosztották maguk között ruháimat, és öltönyömre sorsot vetének». (A 21. zsoltár a Messiás szenvedésének zsoltára, amelyen Dávid meglátja Jézusnak a kereszten való elhagyatottságát.) A minden díszétől megfosztott templom most a pusztaság és vigasztalanság képét mutatja, s a szentáldozat bemutatása szünetel addig, míg az Úr sírjából elő nem jön.

5. A lábmosás

A püspöki és apátsági templomokban még egy tiszteletreméltó szertartást végeznek, amely a régi időben nem szorítkozott csak a nagycsütörtökre. Ez a szertartás a lábmosás, amelyet „mandatum»-nak, vagyis az Úr parancsának is neveznek. Mialatt a püspök vagy az apát 12 idős férfi lábát megmossa, a kar a felebaráti szeretetről énekel gyönyörű himnuszt: „Hol a szeretet és jóakarat, ott az Isten. Ujjongjunk és örvendezzünk benne. Féljük és szeressük az élő Istent, És őszinte szívvel szeressük egymást.”

Ezekben az énekekben valami egészen különös kedvesség, békesség, üdeség és gyermekies vidámság rejlik. Ez valóban az Isten fiainak éneke, a szeretetben egyesült Isten-család dala.

A lábmosás szertartása azonban ne legyen pusztán a gyermekek számára rendezett látványosság, ahogy ez most gyakran történik, hanem vigyük mi életünkbe is. Így például egy plébánia megvendégelhetne ezen a napon 12 öreg embert, s az egyházközség elöljárói lehetnének a gazdák. Vagy az egyesek is meghívhatnának egyvalakit asztalukhoz, s közben föl lehetne olvasni a lábmosásról szóló evangéliumot, és pár szót szólni a szolgáló szeretetről.

Nagycsütörtök liturgiáját ebbe a három szóba foglalhatjuk össze: Jézus teste, Jézus szenvedése, Jézus szeretete.

A lamentációk

A lamentációk. [A magyarban közönségesen így nevezik a papi zsolozsmának azt a részét — matutinum és laudes —, amelyet nagyszerdán, nagycsütörtökön és nagypénteken d. u. ünnepélyesen szoktak végezni a templomokban. Ennek a zsolozsmának csak kis része a lamentációk, vagyis Jeremiás siralmai: a matutinum első nocturnusának 3 olvasmánya, amelyet rendesen énekelnek. A szertartás hivatalos neve: matutinum tenebrarum, vagyis a sötétség matutinuma. Magyar népies elnevezése még a zörgőzsolozsma, mert a legvégén a zsolozsmát végző papság a könyvekkel zajt csap, hogy ezzel jelt adjon a közben elvitt égő gyertya visszahozására.] A liturgia híve most minden szabad órát föl fog használni arra, hogy jól előkészüljön a nagyhét megülésére. Az egyesületekben már régen folyik a munka. A lelkipásztorok is bizonyára feldolgozták már a nagyböjt folyamán híveikkel a nagyhét tartalmát. E két utolsó nap most már égetően szükséges, hogy megtegyük az utolsó előkészületeket.

Mi a matutinum? A matutinum az Egyház imádságának, a breviárium-könyvben foglalt zsolozsmának (officium divinum) egy része, még pedig az Egyház éjjeli imádsága; a következő ünnepről szóló elmélkedés. Amit az Egyház egy-egy napon ünnepel és érez, mindazt beleviszi a matutinumba. Minthogy pedig a nagyhét három utolsó napja ránk, keresztényekre nézve az év legtöbb eseménnyel telt napja, megérthetjük, hogy a három matutinum igen gazdag tartalmú. Valóban az Egyház imádságkincsének legmegragadóbb és legszebb részei ezek. A három matutinum Jézus szenvedésének hármas tagozódású drámája. Az első rész a nagycsütörtöki matutinum, a kezdet, a bevezetés a nagy drámába. Ennek a matutinumnak alapgondolata ugyanis Krisztus belső szenvedése, a szenvedés okai. Kimagasló pontjai az Olajfák-hegyi jelenet, Júdás árulása és az Oltáriszentség megalapítása. A második rész a nagypénteki matutinum. Ez a csúcspont: maga a keresztdráma. A cselekmény a Golgotán játszódik le. Ez a matutinum a legmegragadóbb, de egyszersmind a legszomorúbb is. A harmadik részben már valamennyire feloldódik a feszültség: a nagyszombati matutinuma vihar után nyugalmat lehel, és lassanként fölemelkedik a föltámadás reményéig, de megint csak visszatér a panaszhoz, amidőn a nagy halott sebeit látja.

A helyszűke nem engedi meg, hogy most mélyebben hatoljunk a három matutinum szépségeibe, ezért csak a lamentációkra és a responsoriumokra terjeszkedünk ki. A lamentációk Jeremiás próféta siralmai, amelyekben a próféta legmélyebb fájdalmát önti ki Jeruzsálem városának elpusztítása és a nép fogságba hurcolása miatt. Ezek a panaszok a matutinumokban a bűnbánó emberiségnek, Isten hűtlen jegyesének a bűnbánó panaszai, amiért most a vőlegény szenved és meghal. Az egyház a lamentációkban mindnyájunk elé tükröt akar tartani, hogy megismerjük belőle a bűn rettenetes nyomorúságát. Azért végződik minden ének ezzel a megrázó fölszólítással: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez!” A lamentációkat igen szomorú dallammal éneklik, melynek eredete az idők homályában, talán a zsidó ókorban vész el. Végigzúgnak lelkünkön a komoly, vontatott, mindig egyformán ismétlődő, de azért sohasem fárasztó hangok, amelyek már sok ezer lelket ráztak meg, és méltán keltették föl a legnagyobb művészek csodálatát.

„Miként ül magára hagyottan a város, mely tele volt néppel,
Özvegyhez lett hasonlóvá a nemzetek úrnője,
A tartományok fejedelemnője robot alá került…
Ó ti mindnyájan, kik jártok-keltek az úton,
Nézzetek ide és lássátok:
Van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam…
Mivel vesselek össze, mihez hasonlítsalak, Jeruzsálem leánya?
Mivel mondjalak egyenlőnek, hogy megvigasztaljalak, Sionnak szűz leánya?
Mert nagy, mint a tenger a te romlásod,
Ki gyógyíthatna meg téged?”

A lamentációkon kívül gyakran éneklik még a responsoriumokat is. Mik ezek? Az Egyház nem szokott egy olvasmány után mindjárt áttérni a következőre, hanem szívesen közbeszúr egy éneket, amely egyszersmind a visszhang is az olvasmányra. Így van ez a misében is. A szentlecke után egy közbeeső ének következik: a graduale. Ilyen responsoriumok, váltakozó énekek vannak a matutinum tenebrarumban is, és éppen ezek a matutinumok legszebb részei. Itt azután majd panaszokat hallunk a szenvedő Üdvözítő ajkáról, majd meg az Egyház gyászénekeit, mégpedig rendkívül nagy változatosságban, hol egyszerűen, hol lírikusan, hol meg a legdrámaibb feszültségben.

Néhány példa fogalmat nyújt nekünk ezekről az énekekről. Nagycsütörtökön így énekel az Egyház Júdásról:

„Júdás, ez a hitvány, haszonleső lélek, csókkal árulta el az Urat.
Az Úr, az ártatlan bárány nem tagadta meg Júdástól a csókot.
Néhány ezüstpénzért kiszolgáltatta Krisztust a zsidóknak.
Jobb lett volna neki, ha nem született volna”.

Nagypénteken az Egyház Krisztus halálát énekli meg:

„Sötétség támadt, amikor Jézus keresztre feszítették a zsidók,
És a kilencedik óra körül Jézus nagy hangon fölkiáltott:
Én Istenem, miért hagytál el engem?
És lehajtván fejét, kiadá lelkét.”

A nagyszombati matutinum az Egyház panasza vőlegényének sírjánál:

„Jeruzsálem, kelj fel, és vesd le az öröm ruháját,
Öltözzél hamuba és vezeklőruhába,
Mert tebenned öletett meg Izrael megváltója.
Patakként folyjanak könnyeid éjjel és nappal, és ne pihenjen meg szemed.”

A matutinum kezdetekor az oltár elé egy kis gyertyatartóállványt helyeznek 15 gyertyával, amelyek közül 14 sárga, egy pedig fehér. Minden zsoltár eléneklése után (9 van a matutinumban, 5 a laudesben) eloltanak ezek közül egyet; a fehér égve marad ugyan, de a végén az oltár mögé viszik és a zörgéssel adott jelre újra fölteszik az állvány tetejére. A gyertyatartó használata kezdetben kizárólag gyakorlati célt szolgált, mert a középkorban a matutinumot éjjel imádkozták (innen a neve is: matutinum tenebrarum — sötétség matutinuma), és a gyertyák eloltásából tudták meg a hívek, hogy egy zsoltár ismét befejeződött. Később ennek a szokásnak jelképes értelmet adtak: a sárga gyertyák a tanítványokat jelzik, akik egymásután menekültek el, a fehér gyertya pedig Jézust, akinek a fénye ugyan a halálban rövid időre elhomályosult, feltámadásában azonban újra fényesen fölragyogott. A zaj a végén szerintük a feltámadáskor történt földrengést akarja jelezni.

Különösen megragadó a szertartás vége. Miután minden gyertyát eloltottak, még az oltár gyertyáit is, és így teljes sötétség uralkodik a templomban, mindnyájan letérdelnek. Eléneklik a rövid verset: „Krisztus engedelmes lett értünk a halálig” (nagypénteken kibővítik a verset: „és pedig a halálig a keresztfán”, nagyszombaton pedig még tovább is mennek: „ezért az Isten is igen felmagasztalta őt és oly nevet adott neki, mely minden más név fölött van”). Ezután most a Miserere bűnbánati zsoltárt éneklik vagy mondják. Ekkor keltsük fel magunkban a Megfeszített színe előtt a bűneink fölötti mélységes bánatot. Ezután fölkelnek a jelenlévők és mély csendben szétoszlanak.

Aki a nagyhetet egész szépségében át akarja élni, annak a matutinum tenebrarummal is meg kell ismerkednie.

A nagycsütörtöki lamentáció

Ma este van az első matutinum tenebrarum. A nagycsütörtöki matutinum, a trilógia első része, a nagy dráma kezdete. Alapgondolata: Krisztus belső, lelki szenvedése, szenvedésének okai és hatása. a) A zsidók ma már elhatározták Jézus halálát. b) Júdás elárulja mesterét; éppen őróla esik ma sok szó. c) Krisztus halálfélelme az Olajfák-hegyén; Jézusnak lélekben és akaratban már teljesen befejezett szenvedése. d) Az oltáriszentség megalapítása és Krisztus szenvedésének megjelenítése.

A cselekmény az első nagycsütörtök estéjén játszódik le. De nem szabad úgy felfogni a dolgot, mintha a cselekmény időbeli egymásutánban játszódnék le, miként egy valódi színjátékban; nem, mert a gondolatok ide-oda szökellnek és ismét újra visszatérnek. Az Üdvözítő szenvedéséből vett képek, még a következő napokról is időrendi egymásután nélkül bukkannak föl, a matutinum tehát egy imádságdarabokból összeállított mozaik, amelybe egységet visz általában Jézus szenvedése, különösebben pedig a nagycsütörtöki szenvedés.

A zsoltárok. Az ünnepi matutinumoknál általában és a két következő nap matutinum tenebrarumában a zsoltárokat külön válogatták össze, vagyis a 150 zsoltár kincstárából olyanokat kerestek ki, amelyek megfelelnek az illető ünnep gondolatainak, hangulatának. A mai matutinumra azonban ez nem áll, mert a zsoltárok egyfolytában következnek egymásután a 68—76-ig (A régi hétköznapi szerdai matutinum a 67. zsoltárral végződött, ezért folytatták most ezt a 68-al.), bár nem mind tartalmaznak a szenvedésre vonatkozó gondolatokat. Ebben bizonyos fogyatékosságokat mutat a mai matutinum, de lehet, hogy ez tudatosan történt, mert a mai csak bevezetés a trilógiához. Ezért a mai matutinum kevésbé hangulatos, és akinek még nincs gyakorlata a zsoltárimádkozásban, nehezen tudja majd kapcsolatba hozni ezeket az ünnep gondolataival.

Jeremiás siralmáról, a lamentációkról már szóltunk. Ezekben Jeruzsálemnek, a hűtlen menyasszonynak képében a bűnös emberiséget és emberi lelket halljuk panaszkodni amiatt, hogy mennyire megbecstelenítette őt a bűn és hogy milyen büntetést kapott érte. Így értjük csak meg a három matutinum első nocturnusát. Az imádságos részben (zsoltárok és responsoriumok) az Úr szenvedését halljuk, az olvasmányokban pedig az emberiség a mellére üt és azt mondja: ennyit szenved ő értem!

A responsoriumok a maguk egyszerűségében utolérhetetlenül szépek és költőiek. Ezek visznek drámaiságot a matutinumba, és tartják meg benne a cselekmény egységét. Az első matutinumban egyenesen bizonyos rendezettséget, fokozatos haladást mutatnak. Az első nocturnusban Krisztus halálfélelméről beszélnek az Olajfák-hegyén, a másodikban Júdásról, a harmadikban az alvó tanítványokról és a zsidók gyilkos szándékáról. Mindhárom matutinumban az utolsó responsorium helyzetképet fest a cselekmény akkori állásáról.

Mind a három matutinumban az első nocturnusban Jeremiás, a másodikban Sz. Ágoston, a harmadikban pedig Sz. Pál viszi a szót. Van ebben valami szándékosság? Jeremiás a szenvedő megváltó előképe, Sz. Ágoston és Sz. Pál tapasztalták meg legerősebben magukon a megtérési kegyelemnek és Jézus szenvedésének hatását.

Ha az egész cselekményt áttekintjük, meglehetősen egységesnek találjuk:

A nagycsütörtök estéje.

(1) A legnagyobb szerepet játssza Krisztus halálfélelme az Olajfák-hegyén: a legtöbb zsoltárt, így a 68., 69., 70. és 76-at is erre vonatkoztathatjuk.

(2) Az utolsó vacsorát a 8. olvasmány adja elő, s ide kapcsolhatjuk a 71. zsoltárt is.

(3) Az este egyes jelenetei

(a) Júdás: a 4., 5., 6. és 8. resp.

(b) az alvó tanítványok: a 8. resp.

(c) az ellenség: a 9. resp.

(4) Végül Jézus szenvedése általában: a 72., 73., 74., 75. zsoltár és a 6. olv.

Klasszikus helyek mindenekelőtt a responsoriumok, szép a 68. zsoltár és a 8. olvasmány; fölöslegesen szépek a siralmak.

A nagypénteki lamentáció

A trilógia második része és egyszersmind az egésznek csúcspontja a nagypénteki matutinum, amelynek ezt a címet is adhatnók: Krisztus kereszthalála. Bár itt sem halad a cselekmény történeti sorrendben előre, mégis középpontjául azt a jelenetet tekinthetjük, amikor Jézus a kereszten függ, és ha más jelenetek is jönnek, úgy foghatjuk fel azokat, mint a kereszten függő Üdvözítő lelki szemei előtt elvonuló képeket és emlékeket. A matutinum hangulata ezért igen szomorú. A fájdalmas és bánatos zsoltárokat válogatták össze e napra, s amennyire még lehetséges, a gyász fokozását látjuk a siralmakban is. Mélységesen szomorúak, de éppoly szépek is a responsoriumok; de ezek sincsenek történeti egymásutánba rendezve. Legjobban tesszük, ha magunk elé képzeljük a kereszten függő Üdvözítőt, és hallgatjuk érzelmeinek, fájdalmának kitöréseit. Hol a kimondhatatlan elhagyatottság, hol a fájdalmas panasz szavát halljuk ajkáról, amidőn az elmúlt nap és az előző este egyes jeleneteire gondol.

Vázoljuk röviden a matutinum menetét, s emeljük ki a legszebb helyeket! Az első nocturnus mindjárt a zsidóknak és a pogányoknak Isten- és Krisztus-elleni lázadásával kezdi (2. zs.). Ezután a türelmes Istenfiát látjuk a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” A szenvedő Messiás zsoltárát énekeljük: „Elosztják maguk között ruháimat, és öltönyömre sorsot vetnek.” Ez a zsoltár a matutinum csúcspontjaihoz tartozik. Erre egy nyugodt menetű, bizalmat kifejező zsoltár következik, mely az Úr lelkiállapotát fejezi ki haláltusájában: „Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől félnék?” Az olvasmányokban a menyasszonyt látjuk megalázottságában: „Kihez hasonlítsalak, vagy kivel mondjalak egyenlőnek Jeruzsálem leánya? … Mert nagy, mint a tenger a te szomorúságod.” Ezután a liturgia újra egy golgothai képet állít szemünk elé:

„A templom kárpitja kettéhasadt,
Az egész föld megremegett, s a lator a kereszten hangosan így kiáltott fel:
„Uram, emlékezzél meg rólam, ha országodba jutsz!”
A sziklák meghasadtak, a sírok megnyílottak,
És sok szentnek testei, kik meghaltak, föltámadtak.”

A harmadik olvasmányban maga Krisztus, a fájdalmak férfia lép föl: „Én vagyok az a férfiú, ki láttam nyomorúságomat haragjának vesszeje által. Engem vezetett és vitt sötétségbe, nem pedig világosságba.”

A második nocturnusban az ostorozás zsoltárát (37) imádkozzuk: „Nem hágy testemben haragod épséget, Nem enged csontjaimnak én bűnöm békességet.” Megrázóan hangzik Krisztus esti imádsága is a kereszten (39. zsoltár). Az olvasmányokban újra Sz. Ágostont halljuk, amint a 63. zsoltárt Krisztus szenvedésére alkalmazza. Az ötödik responsorium, tehát éppen a matutinum közepe, az Úr halálát festi.

A harmadik nocturnusban is van még egy csúcspont, és pedig a 87. zsoltárban: „Mert fájdalommal lelkem színig teljes, és a pokol közelget életemhez.” Az olvasmányok egy egészen új gondolatot tartalmaznak: Krisztus a mi örök főpapunk, aki a kereszt oltárán bemutatta egyetlen és tökéletes áldozatát; ő pap és áldozat egyszerre. Az utolsó responsorium ismét a végső képet, a Pietát állítja elénk:

„Elhomályosultak szemeim a sírástól,
Mert távol van tőlem az, aki megvigasztal engem;
Lássátok minden nemzetek,
Van-e még oly fájdalom, mint az én fájdalmam.”

A nagyszombati lamentáció

Ez a nagy trilogiának harmadik része. A helyzet: Krisztus a sírban fekszik, mellette ül az Egyház és siratja a halottat. A halott a kemény küzdelem után most már békésen nyugszik. Látszanak rajta súlyos szenvedésének nyomai. Míg tegnap a responsoriumok jórészt Krisztus ajkáról hangzottak el, ma elsősorban az Egyház panaszkodik. A siralmakból már remény sugárzik elő, és ma már minden nyugodtabb, tisztultabb. A matutinum azonban a vége felé visszatér a szomorú alaphanghoz, s ez nem is csoda, hiszen a matutinum az Egyháznak vőlegénye elvesztése fölötti gyászát akarja kifejezni. Még láthatók a holttesten a halálos sebek, ezek még állandóan büntetésért kiáltanak a hűtlen Izrael számára, s még dühöngenek Jézus ellenségei, akik még az emlékét is hazugsággal és rágalmakkal akarják kiirtani. Még mélységes gyász tölti el a tanítványokat és Máriát, s az Egyháznak szomorúan kell bevallania, hogy sok gyermeke hidegen és érzéketlenül megy haza a Golgotháról. Ha mindezt végiggondolja az Egyház, úgy tetszik, mintha a nagy halott sebei újra vérezni kezdenének.

Ebben a matutinumban az előzőekkel szemben bizonyos előhaladást érezhetünk a cselekményben. Ez főképpen az antifónákban és a zsoltárokban tapasztalható, míg a responsoriumok nem haladnak együtt a cselekménnyel. Megpróbálok hat felvonást megkülönböztetni ebben a drámában. Míg az Egyház a sírnál ül, hat kép vonul el lelki szeme előtt:

  1. kép: a síri nyugalom. (I. nocturnus.) „Békében alszom és nyugszom”. A „szenthegyen fog megnyugodni”. „Testem békességben nyugszik”. (A zsoltárok.)

  2. kép: Jézus lelke bevonul az alvilágba (II. nocturnus): „Emelkedjetek fel örök kapuk, hogy bevonuljon a dicsőség királya”. (23. zsoltár.)

  3. kép: a föltámadás reménye. „Hiszem, hogy meglátom az Urat az élők földjén”. „Uram, visszahoztad lelkemet az alvilágból”. (26. és 29. zsolt.)

  4. kép: a sír lepecsételése. A II. nocturnus olvasmányai.

  5. kép: (visszaesés az alaphangulatba) mély szomorúság és gyász: „Olyanná lettem, mint akiknek segítsége nincsen …, mint a megöltek, akik a sírban alszanak”, (87. zsolt.) v. hozzá az 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7. responsoriumokat. Az utolsó responsorium adja nekünk a nagyszombat záróképét: Jézus a sírban nyugszik, s katonák őrzik a sírt.

Figyeljük még meg, hogy ennél a matutinumnál nagy szerepet visznek az antifónák, és hogy e zsoltárokra nem a teljes tartalmuk, hanem csak egyes verseik miatt esett a választás. (Pl. a 4., 14., 23. zsolt.)

A cselekmény feltartóztathatatlanul halad előre, egészen a föltámadási örömének küszöbéig, és most, amidőn az ember az örvendező alleluját várhatná, visszatér a halottsiratáshoz, mintha csak azt akarná mondani: várjatok még, forduljatok meg, a vőlegény még a sírban nyugszik!

Egészen különös varázsa van ennek a matutinumnak, amit csak szeretetteljes beleéléssel tudunk megérezni, s lehet, hogy ennek titka a szomorúság, remény és visszatartott öröm emez együttese.

Nagypéntek

Nagypéntek: duplex I. classis – Stáció a jeruzsálemi Szent Kereszt-templomban

Latin neve Parasceve, amely a görög paraskeué-ből származik, és előkészületet jelent. Így nevezi az újszövetségi Szentírás Krisztus halálának napját, mert ez a nap a zsidóknál a húsvétra való előkészület napja volt. A kereszténységnek ez a nagy gyásznapja, s a római liturgiában az egyetlen nap, amelyen nincs szentmise, mert e napon maga az örök Főpap mutatta be véres áldozatát a kereszt oltárán.

A nap két vezéréneke lélekben a Kálváriára vezet minket:

„Feje fölé föliratot tettek, mely a halálos ítélet okát adta: A Názáreti Jézus, a Zsidók Királya.” (A Benedictus antifónája)

„Amikor az ecetet megízlelte, így szólt: Beteljesedett — és lehajtván fejét, kiadá lelkét.” (A Magnificat antifónája)

A reggeli istentisztelet. [Mint tudjuk, a középkortól a 20. század közepéig a főistentiszteletet reggel tartották.] A nagypénteki stációtemplom a „jeruzsálemi szentkereszthez” nevű régi bazilika, mely ma a Kálváriát képviseli. Itt őrzik a szentkereszt maradványit is. Belépünk a templomba. Az Isten-háza üres, meg van fosztva minden ékességétől, a tabernákulum nyitva, nincs benne semmi, az oltáron egy kereszt fekete lepellel borítva. Mindez lelkünk néma fájdalmát akarja kifejezni. Megkezdődik az istentisztelet. A pap bevonulásakor nincs introitus, csak mélységes hallgatás. Gyertyák sem égnek az oltáron. (Az Egyház ma beszél leghangosabban a szimbólumok nyelvén.) A papok fekete ruhában jelennek meg és leborulnak az oltár lépcsőire. Ez a földön való tehetetlen fekvés fejezi ki az emberiségnek megváltáselőtti vigasztalan állapotát. A most következő szertartás igen régi és három részre oszlik. Ha közelebbről megnézzük, misére hasonlít, mert miként a rendes misében három részt különböztethetünk meg: az előmisét, az áldozati cselekményt és az áldozati lakomát, úgy itt is, csakhogy a konszekrációt itt a keresztleleplezés és keresztadoráció helyettesíti. A szertartás első része előmise, mégpedig tiszteletreméltó maradványa egy régi liturgikus missa catechumenorumnak, második része a kereszt tisztelete, amely a mai szertartás csúcspontja, a harmadik pedig az áldozás, melyet népiesen csonkamisének neveznek, a liturgia pedig missa praesanctificatorum-nak, azaz az előre megszentelt áldozati anyagok miséjének.

1. Az előmise

A reggeli istentisztelet egy igen régi előmisével kezdődik, olyannal, amilyen az első négy évszázadban az előmise volt. Ekkor még nem szerepelt az introitus, és a papok az oltárhoz érve, leborultak. Három olvasmány volt, és ezek között közbeeső énekként egész zsoltárokat énekeltek. Ezután jött a prédikáció, majd az előmise imádságos része: a keresztények egyetemes szükségleteiért való könyörgés. A nagypénteki liturgia első része megőrizte számunkra ezt a régi emléket, s nekünk nagy tisztelettel kell együtt imádkoznunk ezeket az imádságokat, mert egészen így mondták a katakombákban is. Az első olvasmány (Ozeás prófétából) mélyen szomorú, bánatos hangulatba hoz minket. Mindazáltal már a húsvét hírét is halljuk: „Megelevenít két nap múlva, harmadnapon feltámaszt”. Ezután egy, Habakuk prófétából való közének következik: „Uram, hallottam, amit hirdettél, és féltem: megtekintettem művedet és megrettentem. Két élőlény között jelensz meg …” A próféta megrettenve látja a keresztrefeszítés borzalmas színjátékát, „az Urat” a két lator között. A második olvasmány a húsvéti bárány megindító előképét mutatja be. Ma beteljesedett, hogy az igazi húsvéti bárány, Krisztus föláldoztatik! A most következő zsoltár Júdás árulását és Jézus szenvedését festi. Most, az előkép után hallgassuk meg a valóságot, a beteljesedést: következik Krisztus szenvedésének története, a passio. Ma Sz. János apostol, Krisztus kedvelt tanítványa mondja el nekünk Jézus szenvedését, aki Jézus Anyjával együtt a kereszt alatt állott s így szemtanúja volt a nagy eseményeknek. Míg a többi evangelista a szenvedéstörténetet inkább csak az emberi oldalról ecseteli, Sz. János úgy mutatja be a szenvedő Üdvözítőt, mint Istent, mint Királyt. Az ő előadásában valami egészen különös nagyvonalúságot tapasztalunk, ő a Királyt festi a kereszt trónján! A szenvedéstörténetet újra papok éneklik megfelelő szereposztással. Ti pedig, kedves keresztény hívők, olvassátok egyidejűleg magyar nyelven, mélységes tisztelettel.

Hárman szóltak eddig hozzánk: a próféta, a mózesi törvény és az evangelista. Most jönnek a régi könyörgések minden rendű és rangú emberért. Éppen a mai napra illenek jól az imádság szavai, hogy Jézus az Isten-ország Királya „fölemeltetett”, és most „mindeneket magához vonz”. Jézus, a második Ádám, halálának álmát alussza, és oldalából jön elő a második Éva, az Egyház. A könyörgésekben imádkozzunk az Egyházért, Krisztus jegyeséért, és minden rendű és rangú emberért, a másvallásúakért és a tévelygőkért is, a diakónus felszólítására pedig: Flectamus genua (hajtsunk térdet) mindannyiszor letérdel a hívősereg is, míg a szubdiákonus szavára: Levate (keljetek fel), újra fölállnak. Csak a „hűtlen” zsidókért mondott imádságban marad el a térdhajtás, mert ők a mai napon gúnyból hajtottak térdet Jézus előtt. A pap imádkozik az Anyaszentegyházért, a pápáért, mint az Egyház főpásztoráért, a különböző rangú papokért, hívőkért, a katechumenokért (hitújoncok, keresztelendők), az egész világ lelki és testi szükségleteiért, az eretnekekért, zsidókért és végül a pogányokért. Ezzel befejeződik a reggeli istentisztelet első része.

2. Hódolat a kereszt előtt

A mai nap szertartásának tetőpontja a kereszt, mint a megváltás jele előtti hódolat. Ez a szertartás is igen régi, és Jeruzsálemben kezdődött, ahol az igazi kereszt előtt hódoltak és azt csókolták. A pap leveti a miseruhát, az oltár leckeoldalára áll, és megkezdi a kereszt ünnepélyes leleplezését. Azért borították be feketevasárnap lepellel a keresztet, hogy most az Egyház ünnepélyesen leleplezhesse, és hogy ily módon megrázóan fejezhesse ki: íme elérkeztünk Krisztus keresztrefeszítésének liturgikus pillanatához! A pap kezébe fogja, a diakonus pedig három részletben leleplezi a feszületet. A pap háromszor egyre magasabb hangon énekli: „Íme a kereszt fája, melyen a világ üdvössége függött”, mire a kar és a nép leborul és énekli: „Jöjjetek, imádjuk”. A pap most a leleplezett keresztet az oltár elé teszi egy vánkosra, a papság leteszi cipőjét s előbb a pap, majd a hívők is a kereszthez közeledve háromszor letérdelnek, majd megcsókolják a megfeszített sebét és így hódolnak a megváltó és megváltásuk jelképe előtt. Most értünk el a nagy nap csúcspontjára! Keresztény lélek, imádd a te véres Jegyesedet, és csókodba leheld bele iránta való egész odaadásodat! A kereszt-adoráció alatt a kar megindító éneket énekel, az úgynevezett impropériákat, amelyek Jézus panaszai, szemrehányásai hűtlen népéhez: szelíden és mégis hatalmas erővel panaszos hangon emlékezteti őket az Ószövetségben nekik juttatott sok jótéteményére, s szemükre veti hálátlanságukat. Ezek a panaszok nekünk szólnak, és Krisztus halálának színe előtt komoly megtérésre intenek. Újra és újra halljuk: „Én nemzetem, te ellened mit vétettem, vagy mivel szomorítottalak meg? Felelj nekem!” Kevés olyan szívbemarkoló jelenet van a liturgiában, mint ez! Ezután azonban egy másik éneket is énekelnek, mely az előbbinél sokkal régibb keletű, s amely Krisztust, mint Istent dicsőíti. Ezt az éneket két nyelven is adják elő, görögül és latinul: „Agios o Theos”, „Szent Isten, Szent Erős, Szent Halhatatlan! Irgalmazz nekünk!” Fönséges megvallása ez Krisztus istenségének a megváltás jele előtt. Sőt befejezésül még egy öröméneket is hallunk a keresztről és a feltámadásról: „Keresztedet imádjuk, Uram, és dicsérjük s dicsőítjük szent föltámadásodat; mert íme, fa által jött az öröm az egész világra”.

3. Az előreszenteltek miséje

A nagypéntek reggeli liturgia harmadik része áldozási szertartás. E napon a legrégibb idők óta nem volt szentmiseáldozat, de az első keresztények nem akartak lemondani a szentáldozásról, s ezért az előző napi szentmisében több kenyeret változtattak át, s eltették mára. Az ilyen előzetes áldozatbemutatás nélküli szentáldozást, ami egyébként a görög szertartásban a nagyböjt idején többször is előfordul, missa praesanctificatorum-nak, az előremegszenteltek miséjének nevezik. Mint már említettük, régen az összes hívők áldoztak, ma azonban csak a szertartást végző pap.

Ünnepélyes körmenetben hozzák most el a kelyhet a konszekrált ostyákkal abból a kápolnából, ahová tegnap a főoltárról elvitték, s közben a kar és a nép a már ismeretes Vexilla Regis („Királyi zászlók lobognak …”) kezdetű éneket énekli. Ez világosan kifejezi, hogy most az Úrnak áldozati testét hozzák, melyet a keresztfán érettünk adott. Az oltárhoz érve a pap a szentostyát a corporalé-ra (oltárabrosz) helyezi, a diakonus bort, a szubdiakonus vizet önt a kehelybe, amit azonban ma nem változtat át a pap, hanem csak öblítésre használ. Ezután az ostya és az oltár füstölése következik, miként az ünnepélyes misében. A pap megmossa kezeit, de ezalatt most nem szól semmit, csak utóbb elmondja az önfelajánlási imádságot (In spiritu humilitatis) és az Orate fratres-t (imádkozzatok, testvérek). Ez tehát a rendes fölajánlási szertartás egy része. Most aztán a pap egészen átugorja a szentmise átváltoztatási részét (a kánont) és mindjárt a Miatyánkba kezd, amelyhez hangosan énekelve hozzáadja a megváltásért esdő Libera kezdetű imádságot is. Most jobbjával fölemeli a szentostyát, hogy megmutassa a hívőknek, majd rögtön három részre töri — mint rendesen — és a legkisebb részt beleteszi a kehelybe. Ezután a három áldozási előkészítő imádság közül elmondja az utolsót, amelyben csak az Úr testéről (és nem egyszersmind a véréről is) van szó, és a háromszoros Domine non sum dignus után magához veszi az Úr testét. Majd magához veszi a kehelyben lévő bort is, és kitörli a kelyhet. Ezzel véget ér a szentáldozási szertartás.

Nálunk és a szomszédos országokban nagycsütörtökön még egy harmadik nagy ostyát is konszekrálnak, s ezt most egy fátyollal letakart szentségmutatóba teszik s körmenetben az úgynevezett szentsírhoz viszik. Ennek a szertartásnak sírbatétel a neve. Minthogy ez nem a római liturgia szertartása, azért egyes helyeken különbözőképen végzik. Az Oltáriszentség most kint marad imádságra (éjjelre természetesen elteszik) egészen a föltámadási szertartásig. Magyarországon a szentsírban (rendesen egy virággal borított oltár alja szolgál erre a célra) a meghalt Krisztus szobrát helyezik el, míg az oltár fölé gyertyák közé az Oltáriszentséget teszik ki a monstranciában.

Tekintsük most végig még egyszer röviden a nagypénteki liturgiát. A matutinumban Krisztust emberi megalázottságában néztük, „mint férget, mint gúnynak tárgyát”, a szertartásokban pedig úgy jelenik meg, mint Megváltó, sőt mint a kereszt trónján uralkodó Király, éspedig a szertartás mindhárom részében. Az első részben Sz. János passiójában és a könyörgésekben, a második részben a keresztleleplezésben és a kereszthódolatban, a harmadikban pedig az áldozásban, mint a megölt és mégis megdicsőült Isten-Báránya. E három részben fokozást vehetünk észre: Krisztus halála az első részben a szó leple alatt jelenik meg (a próféta, a törvény és az evangélium által), a második részben cselekményben és jelképben, a harmadikban pedig szentség formájában.

Húsvét vigíliája

Nagyszombat: duplex I. classis – Stáció Sz. Jánosnál a Lateránban.

1. A húsvét-éjjeli szertartás

A nagyszombat az Úr szent nyugalmi napja, mondhatnók azt is, hogy a teremtés utáni második sabbat — nyugalomnap. Az Anyaszentegyház Sabbatum sanctumnak hívja, magyarul nagyszombatnak mondjuk. E napnak kellene az egyházi év legcsendesebb napjának lennie; a középkorig nem is volt istentisztelet ezen a napon. Az a szertartás, melyet ma reggel a templomban végeznek, a valóságban húsvét éjjelre való, a szombatról vasárnapra virradó éjjelre, mert az egész nagyszombati liturgia már húsvéti szertartás. A liturgikus megújulás egyik nagy feladata, hogy visszaadja a katolikus világnak a második szent éjszakát, a húsvét éjszakát, „az összes vigíliák anyját”, amint azt Sz. Ágoston hívja. Az utolsó négy évszázad liturgiátlan szelleme és érzéketlensége megfosztott minket a legszentebb éjjeltől, reméljük azonban, hogy évszázadunk liturgikus szelleme majd jóváteszi ezt a hibát.

Tartsuk a nagyszombati liturgiát — legalább is lélekben — éjjel, és képzeljük magunkat keresztelendőknek. Drámai kifejlődésében éljük át Krisztus feltámadását, a világosság győzelmét a sötétség fölött és lelkünk föltámadását. Krisztus ma mindnyájunkban föltámad. A következőkben föltételezzük, hogy a szertartás éjjel megy végbe.

(a) A húsvéti gyertya. Egész nap csendes és üres volt a templom, az oltárok megfosztva — a lélek néma fájdalma szó, cselekmény, istentisztelet nélkül beszél. Elmúlt a nap, s elérkezik az éj, a második azóta, hogy az Úr a sírban pihen. Az istenháza homályba borul, besötétedik. A hívők most este a ki nem világított templomban gyűlnek össze. A papság a templom elé vonul, ahol kovakőből tüzet csiholnak, és megszentelik azt. Ilyen tűzszentelést (lucernarium) és gyertyás körmenetet régen minden esti istentisztelet előtt tartottak, mert az Egyház csak megszentelt fényt akart használni az istentiszteletnél. A templomban minden fényt eloltottak: az Ószövetség véget ért, s most jön a világ világossága, Krisztus. S amiként a tűz szűziesen jön elő a kőből, úgy jött a világra Krisztus a Szűz méhéből, és így jön elő ma is, húsvét éjjelén, az elzárt sírból a megdicsőült életre. Nem mutatkozik-e művésznek az Egyház az ő szent szimbólumaiban? Ez a föltámadási szertartás kezdete. Megszentelik a tüzet, majd az öt tömjénszemet, melyet majd a húsvéti gyertyába illesztenek Krisztus öt megdicsőült sebének jelképéül. Régen ezeket elégették a gyertyán. Most azután meggyújtanak egy gyertyát a megszentelt tűzön, s a papság ezzel a gyertyával bevonul a még sötét templomba. A diakónus fehér dalmatikát visel, ő a húsvét hírnöke. Lassan vonul végig a templomon a menet, a diakónus egy háromágú gyertyatartóállványt visz (triangulum a neve), a menet háromszor megáll, s a diakónus mindannyiszor meggyújt egyet a triangulum gyertyái közül a szentelt tűzön gyújtott gyertyáról, s közben énekli: Lumen Christi — Krisztus világossága! Egyre magasabb hangon énekli ezt, egyre beljebb haladnak a templomba, mely egyre világosabbá válik; — íme, a világosság szimbólumának kifejlesztése! A menet közben az oltárhoz ért, s a diakónus most hozzáfog az Úr feltámadásának ünnepélyes meghirdetéséhez, a híres húsvéti örömének, a Praeconium paschale: az Exsultet eléneklésével, és a húsvéti gyertya megáldásával. Az Exsultet liturgiánknak költői és zenei szempontból legértékesebb énekei közé tartozik. Emelkedett, költői nyelven énekli meg e szent éj méltóságát és titkát, s egyszersmind Krisztus nagy megváltási művét: „Ó megbecsülhetetlen szerelmes szeretet! Ki, hogy a szolgát megváltsad, Fiadat halálra adtad! Ó szerencsés vétek, mely ily nagy és ekkora fölségű Megváltót érdemelt!” A húsvéti gyertya a föltámadt Üdvözítő jelképe, aki fényt árasztva, dicsőségesen hagyta el sírját. Ezért ég a húsvéti gyertya az istentisztelet alatt egészen Krisztus mennybemeneteléig. Miután a diakonus az öt tömjénszemet betűzte, és a húsvéti gyertyát meggyújtotta, meggyújtják a templom minden fényét. Ez a föltámadás meghirdetése.

(b) Keresztvízszentelés. Ezen ünnepélyes húsvéti nyitány után következik a keresztség kiszolgáltatása. Először is 12 próféciát olvasnak fel, amelyek nagyszerű összeállításban a keresztség hatásait és a keresztény állapot nagyságát mutatják be. Céljuk tehát, hogy a keresztelendők előtt még egyszer összefoglalóan megmutassák a kegyelem jelentőségét, amelyben a keresztség által részesülnek. Ezután következik a keresztvíz megszentelése, és azután az éjjeli istentisztelet csúcspontja: a keresztség, amely azonban manapság rendszerint elmarad. Mi azonban érezzük most magunkat keresztelendőknek, és újítsuk meg lelki újjászületésünket.

A papság, de a keresztelendők is most a keresztkúthoz vonulnak. Elől viszik a húsvéti gyertyát. Útközben a keresztelendők ezt éneklik:

„Mint szarvasgím a források vizére,
Úgy sóvárog utánad, én Istenem, a lelkem,
Szomjazik lelkem az Isten után,
Az élő Isten, az erős után.
Mikor lehet már elejébe mennem
És arca előtt megjelennem!
Könny a kenyerem éj-nap untalan,
Amikor egyre mondják: „Istened merre van?”

Ez az ének megsejteti velünk a keresztelendők vágyakozását a keresztség kegyelme után. A keresztvízszentelés prefáció formájában történik. A jórészt énekelt imádságokban a megszentelt víznek egész történetét halljuk: „Isten, kinek Lelke már a világ kezdetekor a vizek fölött lebegett … ki a vétkes világ bűneit vízzel lemosva, már a vízözön hullámaiban megmutattad az újjászületés előképét: hogy ugyanazon elem misztériuma által mind a gonoszságok véget érjenek, mind az erények feltámadjanak”. A pap most a vízhez szól: „Aki téged a paradicsomi forrásból fakasztott, és neked meghagyta, hogy négy folyamban az egész földet megöntözzed… Megáldalak Jézus Krisztus, az ő egyszülött Fia, a mi Urunk által, ki téged a galileai Kánában bámulandó csoda által hatalmával borrá változtatott át, ki lábával rajtad járt; ki téged vérrel együtt oldalából ontott és ki tanítványainak megparancsolta, hogy a hívőket benned megkereszteljék”.

A pap most bemártja a vízbe az égő húsvéti gyertyát: „Szálljon le ebbe a gazdag forrásba a Szentlélek ereje”. A görög ψ, a Szentlélek jelének formájában rálehel a vízre, majd a keresztelendők olaját és krizmát önt a vízbe, hogy valóban benne lakjék ebben a vízben az isteni kegyelemnek és az Egyház áldásának teljessége.

(c) A keresztség. Most kellene következnie a húsvétéjjeli szertartás csúcspontjának, a keresztelendők keresztségének. Keresztények, képzeljétek csak el, milyen mélységes hatást keltene, ha most egy csoport felnőtt keresztelendő állna itt, férfiak, akik eljutottak a hitig, hajadonok, akik talán gazdag házasságot utasítottak vissza, s akiket most szülőik kitagadnak az örökségből, ezek állanának most itt, hogy a keresztség vizében új életre szülessenek. Ma, sajnos, a szertartásnak eme helyén csak ritkán szolgáltatják ki a keresztséget. Mindazáltal ez lehetséges, sőt az Egyház előírása, hogy ha vannak keresztelendők, ezeket most keresztelje meg a pap. Kérjétek meg plébánostokat, tegye lehetővé, hogy nagyszombaton gyerek- vagy felnőttkeresztelés legyen. De mindenesetre újítsátok meg ekkor keresztségi fogadástokat, és így elevenítsétek föl a keresztség kegyelmét.

A keresztség után a megkereszteltek megkapják a fehér papi ruhát és az égő gyertyát, s így most föl vannak készítve arra, hogy első ízben elvégezzék a szent papi szolgálatot, és hogy résztvegyenek az áldozati lakomában. Mily megkapóan szép lehetett, amikor most a megkereszteltek fehér csapata égő lámpással, körmenetben a lateráni templom keresztelőkápolnájából az istenházába vonult! Ez volt a húsvétéjjeli mise ünnepélyes introitusa (bevonulás, kezdet). Útközben régebben és most is a mindenszentek litániáját éneklik; ez könyörgés az újonnan kereszteltekért, de egyszersmind közösségi tudatunk kifejezése is, mert élénken megemlékezünk a szentek közösségéről.

(d) A húsvétéjjeli szentmise. A litánia egyszersmind átmenet is a szentmiséhez, amelyre a papság fehér ruhában jelenik meg. A szentmise a húsvétvigília miséje, hasonló az első karácsonyi miséhez, s miként azt, úgy ezt is éjjel kellene végezni. Az igazi húsvéti öröm majd csak a holnapi nagymisében tör fel. Egész különösen keresztségi mise ez. Primicia, az újonnan kereszteltek zsenge-áldozata, akik most hivatalosak először a bárány lakomájához. Legyen ez a mise a mi számunkra is keresztségi mise és keresztségi fogadalom. A szentmisének bizonyos sajátságai vannak. Hiányzik belőle az introitus, a Kyrie, az offertórium, az Agnus Dei, — a miseszöveg ugyanis igen régi eredetű, amikor még nem voltak meg ezek az énekek. Ezzel szemben ott van a mindenszentek litániája, amelyet a stáció-istentiszteletek alkalmával mindig énekeltek a szentmise előtt, amely az introitusnak felel meg, és Kyrie-vel végződik. A Glóriára az összes harangok megszólalnak, s a húsvéti öröm így most kiárad a világba. A Glória ma húsvéti ének, s régen kizárólag csak az volt. A könyörgés feltételezi, hogy éjjel van, és az újonnan kereszteltekért esd, hogy tökéletesen tudják teljesíteni keresztényi kötelességeiket. A szentlecke nekik szóló tanítás: „Ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat!” Most ismét egy igen jelentős pillanat következik: a pap háromszor énekli egymás után egyre magasabb hangon az alleluját, a tulajdonképpeni (a legigazibb) húsvéti éneket; ezt hetvenedvasárnaptól kezdve nélkülöztük, s most újra hűséges kísérőnkké lesz az egész éven át.

Az evangélium az első húsvéti hír. Szándékosan választották ezt a szöveget, mert megjelöli a föltámadás idejét: „Szombat végén pedig, mely a hét első napjára virrad”. Mi ezt a misét (lélekben) húsvétvasárnap hajnalán végezzük, és Mária Magdolnával együtt megyünk megnézni a sírt, és halljuk a húsvéti hírt. A pap áldozása után (a hívők is áldozhatnak ma, de csak a misében, vagy közvetlenül a mise után) gyönyörű hálaéneket hallunk: a Magnificatot, Mária hálaénekét istenanyai méltóságáért; ez egyszersmind a napi vesperás. Még egyszer halljuk az ünnepélyes alleluját az Ite missa est után, s ezzel már benne is vagyunk a húsvéti örömujjongásban. Ennek a misének alapgondolata: Krisztus föltámadt az újonnan kereszteltekben (bennünk).

Közben már elmúlt az éj, s a nap megvirradt — ez az Úr föltámadásának szent pillanata.

2. A tizenkét prófécia

A nagyszombati próféciákat eddig a legtöbbször mostoha ellátásban részesítették; igen gyakran úgy tekintették, mint a szertartás terhes meghosszabbítását, amelyen a hívek csak unatkoznak. Ez is a liturgikus megújulás érdeme, hogy ma már újra több figyelemre kezdik méltatni.

Mindenekelőtt ezekben az olvasmányokban a vigíliáknak vagy a matutinumnak egy régi formáját találjuk meg; abban az időben az olvasmánynak volt uralkodó szerepe, a zsoltár inkább csak responsorium volt, vagy visszhang az olvasmányra. Most is megállapíthatjuk a három nocturnusra való beosztást, mert négy-négy olvasmány alkot egy csoportot.

Az első nocturnus (az 1—4. prófécia) Mózes könyveiből való, és négy képben mutatja be a megkeresztelteknek az Isten-országot. Mind a négy kedvelt képe volt az ősegyháznak, s gyakran találkozunk velük a katakombákban. 1. pr. A teremtés az újjáteremtésnek (megváltás, a keresztség kegyelme) képe. 2. pr. A bárka az Egyház jelképe; Noé Krisztus típusa (a világ megújul Krisztus által). 3. pr. Izsák áldozata a keresztáldozat előképe; Ábrahám minden hívőnek atyja. 4. pr. A Vörös-tengeren való átkelés a keresztség kedvelt képe. Ez a négy kép Krisztus Isten-országának minden kiemelkedő mozzanatát felöleli; a négy patriarcha: Ádám, Noé, Ábrahám és Mózes a kinyilatkoztatás nagy hordozói és egyszersmind Krisztusnak is előképei. Figyeljük még meg, hogy az egyes olvasmányokat követő oráció rendesen magyarázatot nyújt. Az olvasmányok első csoportja tehát egyöntetű, és Mózes dicsőítő énekével végződik, amely a megkereszteltek és az Egész egyház hálaadását fejezi ki a megváltás kegyelméért.

A második nocturnusban (az 5—8. prófécia) a próféták szólnak hozzánk (tehát Mózes és a próféták tesznek bizonyságot Krisztusról). A második csoport mindazáltal nem olyan egységes. Talán a negyedik oráció ad fogódzópontot e csoport megértéséhez: Izrael népének minden előjoga és Isten által való vezettetése magasabb értelemben az Egyházban valósult meg. 5. pr. Izaiás próféta az Isten-ország javait festi: a keresztség vizét, az Eucharisztia borát és tejét; a vezér Krisztus, Istennek a bűnbocsánatban megnyilvánuló irgalma. 6. pr. Az igazi bölcsesség az Egyházban lakik; az újonnan kereszteltek már megízlelték a bölcsesség savát, most pedig majd magát az emberré lett Bölcsességet (Krisztust) fogják meglátni. 7. pr. Ezekiel próféta egy csontokkal telt mezőt lát, amelyet Isten lehellete megelevenít. Fölséges képe ez Krisztus megváltói feladatának: a lélek új életre keltése a keresztségben és föltámasztása a halálból, mint ahogy ezek elsőszülöttjeként ő maga kel ki a sírból. 8. pr. Izaiás megjövendöli a választott népnek, hogy a bűn nyomorúságának ideje után a legnagyobb boldogság fog rávirradni, ami az újszövetségben valósul meg: most kel ki Isten új vetése. Minden keresztény „szent”, és beírják nevét a mennyei Jeruzsálem könyvébe. A köd- és tűzoszlop Krisztusnak az Egyházban való igazi jelenlétére emlékeztet. A második olvasmánycsoportot bezáró ének mindezeket összefoglalja: Az új Izrael. Istennek igazi szőlleje az Egyház.

A harmadik nocturnus (a 9—12. prófécia) újra több elbeszélést és képet nyújt. 9. pr. A húsvéti bárány, melyről nagypénteken hallottunk, itt kétségtelenül az Eucharisztiára utal. 10. pr. Jónás próféta Krisztusnak előképe, a bűnbánó niniveiek pedig a megkereszteltek. 11. pr. Mózes búcsúbeszéde úgy hangzik, mint az Egyház anyai intelme, mellyel a jóban való állhatatosságra, szilárdságra figyelmeztet. Ehhez az utolsóelőtti próféciához csatlakozik egy, az Úr hűségéről szóló ének; ez a megkereszteltek és a hívő közösség örömteljes válasza a figyelmeztetésekre. Az utolsó prófécia lezárja a vigíliát, és már a reggeli istentisztelet. A tüzes kemencében lévő három ifjú a régi egyház kedvence volt, nem hiányzott ez a kép egyetlen éjjeli istentiszteletből sem, és átmenetet alkotott a reggeli eucharisztia-áldozathoz. A régi egyház a föltámadás jelképének tekintette, és egyúttal biztatásnak a vértanúságra. Ez a rövid áttekintés is mutatja, hogy a tizenkét prófécia megérdemli, hogy több figyelemben részesítsük.

Az első alleluja. Ebben a fölséges dallamban (föltételezve, hogy a hivatalos kiadás nyomán és helyesen éneklik) valami kimondhatatlan rejlik: Az ének az elején mintegy tapogatózva kisterccel kezdődik, utána pedig többszörös szárnycsapással följut és megpihen a megkettőzött, sőt megháromszorozott g-hangon, mintha először ki akarná próbálni a repülést, és végre egy quart-ugrással a teljes győzelemre lendül fel. Ez a háromszoros örömének egyszersmind a Szentléleknek első szava, az Isten galambjának első kiáltása az újonnan született Isten-gyermekek szívéből, a bennük lakó szentháromsági életnek első lélegzetvétele. És milyen gyönyörű, hogy ezt az éneket előre énekli a pap, és utána énekli a kar: az Anyaszentegyház megtanítja gyermekeit erre az első szóra, amelytől örökké visszhangoznak a mennyei Jeruzsálem utcái. És mi is, akik már régen meg vagyunk keresztelve, minden évben újra megtanuljuk Anyánk ajkáról ezt, mint Canticum novum-ot, a mi új énekünket.

Húsvéti nagymise

Húsvét a mi legnagyobb ünnepünk.

„Ez az a nap, amelyet az Úr adott nekünk, örvendjünk és vigadjunk rajta.”

Felértünk a hegyre, győztünk. Ami után a negyven böjti napon át szorongó vágyakozással epekedtünk, ami ádventtől kezdve, mint cél lebegett a szemünk előtt, ma megvalósult: a világosság győzedelmeskedett a sötétségen. Az isteni kegyelem napja most melegítően és világítón sugárzik reánk. Ádventben sötét éjszaka volt, és mi sóvárogva vártuk a világosságot. A szent „éjszakán” azután hirtelen ebbe a „világba jött”, és megalapította a világosság országát; a világosság dicsősége „fölkelt a szent város (az Egyház) fölött”. Ez volt a karácsonyi ünnepkör örömhíre. Közben azonban fájdalmas hang vegyül bele ebbe az ujjongó ragyogásba, és állandóan erősödik: „És a világosság világít a sötétben, de a sötétség nem ismeri meg”. Ez a szenvedés gondolata. Már karácsony hetében hallottuk, és azóta nem is némult el. Hetvenedvasárnaptól kezdve pedig ez a vezető hang, amely minden mást elnyom, s nagyböjt első vasárnapján már látjuk az isteni Dávidot, amint küzdőtérre lép Góliáttal szemben. Az egész nagyböjtnek ezt a fölírást is adhatnók: Krisztus történeti küzdelme a zsidósággal (a szenvedés motívuma), és Krisztus küzdelme azok lelkében, akiknek a világosságot meg kellene ismerniök (a keresztség és a bűnbánat gondolata). A világosságnak átmenetileg el kell ugyan tűnnie, Krisztus meghal a kereszten, de ugyanolyan hirtelenül, mint karácsony éjjelén, belevilágít a fény a sötétségbe, s a nagyhét szomorúságát felváltja a feltámadás napja, hogy azután már örökké világítson. Ezt jelenti a húsvét, az egyházi év legkiemelkedőbb pontja, az ünnepek ünnepe. Itt nincs más, mint hangos, ujjongó öröm! A hívők régen három napon keresztül ünnepelték, az újonnan megkereszteltek pedig egy egész héten keresztül ünnepelték fehér ruhájukban (ezért van ezen a héten minden napnak külön miséje).

*

Aki belemélyed a liturgia szellemébe, az minden évben jobban tudatára ébred annak, hogy a húsvét hetének miséi, a Missale legszebb, legdrámaibb miséi. Két uralkodó motívumot figyelhetjük meg bennük: 1. a feltámadással kapcsolatos eseményeket, 2. a stációs templom nagy szerepét. Szeretném a húsvéti miséket liturgikus színjátéknak nevezni, amelynek mi vagyunk a szereplői. Minél jobban beleéljük magunkat ebbe a színjátékba, annál jobban megértjük a liturgiát. A liturgia részben megtartja az események történeti egymásutánját, részben azonban egyéni utakon jár. A képek és jelenetek megválasztásának belső megokolását azonban mindig megtalálhatjuk. A színjáték húsvét hajnalán kezdődik, a jelenlegi nagyszombati misével. Mária Magdolna és a szentasszonyok szerepében „virradatkor” (quae lucescit) a sírhoz jövünk. Halljuk a földrengés dübörgését, látjuk az angyalt, amint elhengeríti a sírtól a követ, látjuk a sírtól menekülő őröket. Az angyal hozza nekünk a húsvéti örömhírt, és hazaküld bennünket, hogy Krisztus tanítványainak (a többi keresztény hívőnek) is megvigyük az örvendetes újságot. A színjáték húsvét vasárnapján „napkeltekor” (orto jam sole) folytatódik. Újra a szentasszonyok szerepét töltjük be, újra halljuk az angyaltól, a húsvéti örömhírt és az ígéretet: „Meglátjátok Őt, amint megmondotta nektek”. Ezzel az ígérettel térünk azután haza. A következőkben hatszor látjuk a feltámadt Krisztust. Hétfőn mi vagyunk az emmauszi tanítványok, akik a kenyérszegésnél ismerik meg az Urat. Kedden az apostolokkal és a tanítványokkal, az első húsvét estéjén „megérintjük” Őt és Vele étkezünk (eddig időrendi egymásutánban következtek az események). Szerdán mi vagyunk az a hét apostol, akiknek az Úr megjelenik a Genezáret-tó partján, és akiket ebédre (hal és kenyér) hív. Az evangélium kifejezetten említi, hogy ekkor harmadszor jelent meg Jézus tanítványainak. Figyeljük meg, hogy ez a három megjelenés (hétfő, kedd, szerda), mind étkezéssel kapcsolatos, tehát az Eucharisztia jelképei. Csütörtökön Mária Magdolna személyében szerető vágyakozással keressük és meg is találjuk az Urat. Mi is elmondhatjuk a szentmisén: „Láttam az Urat”. Pénteken a hegyen (vagyis az oltáron) látjuk az Urat, tanítványai körében. Ezzel a megjelenésével búcsúzik a Mester a fehérruhás újkeresztényektől. Mennyi édes vigasz van az utolsó szavakban: „Én veletek vagyok mindennap …” Szombaton a színjáték a katechumenek számára véget ér, itt már nem szerepel megjelenés, most a keresztségben kapott fehér ruha áll a középpontban. A liturgia a két tanítványnak, Péternek és Jánosnak versenyfutását adja elő, amellyel a sírhoz sietnek. Ez az esemény történetileg ugyan jóval előbbre való, mégis ide került, mert a keresztelési ruha jelképei (a sírban levő gyolcsok) szerepelnek benne, és mert ekkor Sz. János templomában tartották a stációt. Vasárnap még egy hatodik jelenésnek leszünk szemtanúi: Nyolc nap múlva „a tanítványok ismét a teremben valának, és Tamás is velük”. Mindnyájan Tamások vagyunk, akik kezünkkel érinthetjük az Urat. Ezzel záródik az eucharisztikus húsvéti színjáték.

A feltámadt Krisztus megjelenésein keresztül a stációs-templomok, illetve az azokban tisztelt szentek is befolyásolták a miseszövegeket, úgy, hogy bele kell magunkat élnünk a szentek szerepébe is. A szentekben éljük át az Úr feltámadását. Húsvét éjjelén „az isteni Megváltó” templomában vagyunk, ahol „Krisztussal feltámadunk”, az újonnan megkereszteltek pedig védőszentjüket tisztelhetik Ker. Sz. Jánosban. Húsvét reggelén Szűz Mária főtemplomába megyünk. A szöveg semmiféle vonatkozást nem tartalmaz Máriával, legfeljebb annyit, hogy az evangélium a névrokon Mária Magdolnával kezdődik. A liturgia azonban azt óhajtja, hogy szűz Mária szívével és örömével ünnepeljük a húsvétot. Ezzel a stációs-templommal függ össze a Regina caeli eredete is. (A jóval későbbi korból származó legenda szerint Mária főtemplomának (Sancta Maria Major) felszentelésénél angyalok énekelték a Regina caelit.) Hétfőn Sz. Péterrel ünnepeljük a húsvétot. A mise szövege néhányszor említést tesz az apostolról, vagy pedig utal reá. A szentleckében „Péter a nép között áll” és szól hozzánk. Az evangélium elbeszéli, hogy az Úr „megjelent Péternek”, de mi magunk is Péter vagyunk. Kedden Sz. Pálhoz megyünk. Hogyan tölthette el ő a húsvétot? A mise szövege néhány utalást tartalmaz erre vonatkozólag. „Pál felemelkedék és szóla” (szent lecke); a szentleckét tehát az ő szájából halljuk. Az evangelium nem beszélhet Pálról, azért azt a jelenetet hozza, amikor Krisztus megjelenik apostolainak, akikhez lélekben Pál is odatartozik. Az Úr beszéde ezekkel a szavakkal végződik: „… hirdetni a bűnök bocsánatát minden nemzeteknek.” Szerdán az újonnan megkereszteltek keresztapjuknál, Sz. Lőrincnél tesznek látogatást. Ő a rostélyon ünnepelte a húsvétot, azért szerepel az evangéliumban a nyárson sült hal. Csütörtökön a tizenkét apostolt látogatjuk meg, akik atyáink voltak a hitben. Péntek nagypéntekre akar minket emlékeztetni, azért a vértanuk Királynőjénél tartjuk a stációt, szombaton pedig visszatérünk oda, ahol megkeresztelkedtünk, hogy ott vessük le a fehér ruhát. Húsvét hetének stációs-templomai Rómának és az egész kereszténységnek legtiszteltebb szentélyei. — Bátran mondhatjuk, hogy húsvét hetének liturgiája a legegységesebb, a legtöbb kapcsolatot tartalmazza az üdvtörténet eseményivel és a legbensőségesebb az egész egyházi évben.

*

Húsvétvasárnap: duplex I. classis. – Stáció Szűz Mária főtemplomában.

1. A húsvéti szentmise (Resurrexi)

A húsvéti nagymise a húsvéti öröm tetőfoka. Mindaz, amit a szent triduum idején szóval és szertartásokkal kifejtettünk, most titokzatos módon megvalósul: Krisztus, a mi húsvéti bárányunk föláldoztatott, megöletett! A misét egységes gondolat lengi át, amely mindig újra visszatér. A szentmise vezető motívuma a szentpáli szó: Krisztus, a mi húsvéti bárányunk föláldoztatott (szentlecke, grad., sequ., comm.). A stációtemplom a Sancta Maria Major; húsvéti örömünkkel legelőször a Szűz Anyához megyünk. Már az introitusban a feltámadt Krisztus áll elénk, és így szól: „Resurrexi — feltámadtam!” Ezzel vonul be a földre, ez reggeli imádsága a feltámadás napján. Első gondolata a teljes átadás a mennyei Atyának, a legbensőbb egyesülés vele. Ma azonban nemcsak egyedül van, magával vonja a mennyei Atya szívére misztikus testének tagjait is. A gloria ma a szó legszorosabb értelmében húsvéti ének; dicsőítjük a „Bárányt, aki elvette a világ bűneit.” Az oráció két képben állítja elénk az ünnep gondolatát: Krisztus a Golgotán legyőzte a halált, és megnyitotta az örökkévalóság kapuját. Ezért kérjük, hogy győzze le bennünk is a bűnt és a halált s nyissa meg számunkra a paradicsom kapuját, adja meg kegyelmét és dicsőségét. — A szentleckében Sz. Pál a régi paschát a mi húsvétunk előképéül állítja oda. Krisztus, a mi húsvéti bárányunk megöletett, a lakoma készen van, vessük ki tehát magunkból egyszer s mindenkorra a bűn kovászát. A gradualeban így énekelünk: „Ez az a nap, melyet az Úr rendelt, ujjongjunk és vigadjunk rajta!” Ezt énekeljük húsvét hetében a breviárium minden órájában. Erőtlen a szavunk arra, hogy méltóképen magasztalhatnók a húsvét fenségét, azért megelégszünk azzal, hogy ebbe a kis énekbe imádkozzuk bele minden hálánkat és dicséretünket. Nagyon hatásos az allelujavers. Felcsendül benne a szentmise vezérmotívuma, amelyet azután a sequentia tovább folytat. A sequentia csak a középkorban került a misébe, és valóban az, aminek lennie kell, reflexió az alleluja-versre. Az Egyháznak és Magdolnának párbeszéde ez; ez adta a lökést az annyira kedvelt húsvéti drámára is. Az evangéliumban Péter tanítványa hirdeti a húsvéti örömhírt. A szentasszonyok szerepében mi vagyunk azok, akik „napkeltekor” a sírhoz sietünk. Az angyal (a diakonus) szájából halljuk az örömhírt, és az eucharisztikus áldozatban a Szűz Anyával együtt fogjuk látni magát a Feltámadottat. Offertoriumkor a szentasszonyokkal együtt jókor reggel a sírhoz megyünk, illatszerekkel fölszerelve; miközben a földrengés Krisztus feltámadását hirdeti. Szemléletesen rajzolja a liturgia ezt a földrengést: „Terra tremuit — a föld megrendült — és elcsendesedett.” A szent áldozatban a húsvéti bárány megöletett, és lakomája készen vár bennünket (comm.).

2. A húsvéti evangélium

Ezen a héten a zsolozsma rövidebb, mint egyébként, elmaradnak a Szentírásból vett olvasmányok; azért most mélyedjünk el a „40 nap evangéliumá”-ba, a feltámadás eseményeibe. Nem könnyű dolog az eseményeket, különösen a feltámadt Krisztus megjelenéseit a négy evangélista előadása nyomán időrendi egymásutánba állítani. A következőkben az események egymásutánjában a szentírás-magyarázók többségét követjük.

Magát a feltámadást nem látta halandó szem, valószínűleg nagyon korán történt. A feltámadás tényének bizonyságául egy angyal elhengerítette a sír bejáratától a követ, mire az őrök megfutamodtak. A szentasszonyok Magdolnával a sírhoz érkeznek, és azt üresen találják. Magdolna, a legelszántabb közülük, visszaszalad Péterhez és Jánoshoz. Közben az asszonyoknak megjelenik az angyal, és a tanítványokhoz küldi őket. Azok azonban elrejtőztek. Most érkeznek meg a sírhoz sietve János, Péter és Magdolna (Ján. 20, 1. skv.). A sír üres, de megtalálják a feltámadás jelét, az összegöngyölt lepleket. A tanítványok elmennek, Magdolna pedig ott marad és először látja a Feltámadottat. Az úton a többi asszonynak is megjelenik Krisztus (második megjelenés) (Máté 28, 8. skv.). Még azon a napon megjelenik az Úr Péternek is, aki legjobban rászorult a vigasztalásra (harmadik megjelenés). A negyedik megjelenésről részletesen hallunk délután, amikor Krisztus találkozik az emmauszi tanítványokkal (Luk. 24, 13. skv.). Ez a Szentírás legmegindítóbb helyeinek egyike. Este az utolsóvacsora termében jelenik meg az Úr, ahol tíz tanítvány és sokan mások gyülekeztek össze (Luk. 24, 13. skv.; Ján. 21, 19.) (ötödik megjelenés). A nyolcadik napon még egyszer megjelenik az Úr az apostoloknak, midőn Tamás is velük van és megtéríti Tamást (hatodik megjelenés; Ján. 21, 24. skv.). Most a tanítványok Galileába mennek, ahol az Úr hétnek közülük a Genezáret tavánál, halászat közben jelenik meg. Péter itt kapja meg a főpásztori hatalmat (hetedik megjelenés; Ján. 21, 1. skv.). Végül az Úr összes tanítványait (Sz. Pál 500-ról beszél) Galileába rendeli egy hegyre; megjelenik ott előttük, és átadja a missziós-parancsot (nyolcadik megjelenés). Utoljára akkor jelent meg az Úr, amidőn eltávozott a földről, vagyis mennybemenetelekor. Nem tudjuk, megjelent-e az Úr a felsorolt eseteken kívül is a tanítványoknak. Sz. Pál említi, hogy az Úr megjelent az ifjabb Jakabnak is, sok szentírás-magyarázó pedig azt állítja, hogy legelőször Szűz Anyjának jelent meg. A Szentírás ugyan nem tesz róla említést, de az emberi szív törvénye e mellett szól. — Nagyon ajánlatos volna, ha a lelkipásztorok liturgikus egyesületeikben a húsvéti idő alatt ezekről az eseményekről bibliai órákat tartanának. Sokat épülnének és sokat tanulnának belőle a hívek. Aki nem tagja egy ilyen egyesületnek sem, az tartson magamagának (talán egy húsvéti ájtatossággal kapcsolatban) ilyen liturgikus biblia-órát. A „negyven nap evangéliuma” feltétlenül azok közé a részek közé tartozik, amelyekben Isten a legtöbb vigaszt adta nekünk.