Kelj fel, Uram, miért alszol?

Hatvanadvasárnap (Stáció Szent Pálnál) egykori introitusa. „Nem aluszik és el nem szunnyad, aki Izráelt — az Egyházat és tagjait — őrizi” (120. zsoltár). Miért ébreszti mégis énekünk az „alvó” Istent, mint egykor a bárkában a vihartól félő apostolok az alvó Krisztust? Valóban, az Egyház is, a keresztény lélek is néha úgy érzi, Isten végtelen távolságban van, tétlenül nézi küzdelmeinket. Elsősorban azért, mert Isten „megközelíthetetlen fényességben lakozik” (Jak), s itt a földön csak a hit által láthatjuk őt. Másodsorban azért, mert amikor mibennünk elalszik az Isten jelenlétének érzéke, akkor úgy érezzük, mintha Isten lenne az, aki „elaludt”, és távol van tőlünk. Harmadsorban: Isten néha a lelki sötétség, elhagyatottság éjszakájába vezeti Egyházát és a lelkeket is (ezt átérezte még a kereszten függő Üdvözítő is!), hogy próbára tegye hűségüket, s arra késztesse őket, hogy nagyobb hévvel ostromolják az ő irgalmát: „Kelj fel, s ne űzz el végleg!” Az Egyház, melytől semmi emberi nem idegen, elfogadja a léleknek ezt a nehéz helyzetét, s szent szavakkal énekként adja szájunkra. De ott a biztatás is: tapasztaljuk ugyan, hogy magunkban nem bízhatunk, de az egész üdvösségtörténet, amit atyáink, az apostolok beszéltek el nekünk, tanúsítja, hogy az Úr jobbja a mi győzelmünk biztosítéka (ld. zsoltárversek).