A fény ünnepe (Guzsik Tamás)

Részletek

Elmélkedések húsvétra
Elmélkedés
Forrás: K

Magyarázat

Megjelent az Ararát VI/4. 2000. Április 30-i számában, újraközölve: Magyar Egyházzene X. (22–23): 252–254.

Kotta

A nagyszombat illetve a húsvéti vigília szertartása valamennyi ó- és középkori eredetű liturgiában talán a legbonyolultabb az év során, egyszersmind a legtöbb jelképi értelmezést rejti magában. Három fő eleme, az új fény ünneplése, az Egyház új tagjainak megkeresztelése és a vigília-mise már a legkorábbi liturgikus formulákban megtalálható; a részletek idővel eltérő módon gazdagodtak. Az első rész, a „fény ünnepe” számos ókeresztény vagy még a kereszténység előtti szakrális elemet és jelképet szintetizál.

A természet megújulása, „föltámadása” a legtöbb ókori nagy vallásban a tavaszponthoz, a tavaszi napéjegyenlőséghez kötődött: a nappal hosszabb lett az éjszakánál, a fény legyőzte a sötétséget, a jó a rosszat (egyiptomi hitvilág, mazdaizmus, Mithrasz-kultusz). Ehhez további fényszületésként társult a tavaszpont utáni holdtölte, amikor is nemcsak nappal, hanem az éjszakában is győzött a fény. Az egyistenhívő zsidó vallásban is helyet kapott ez az ősi hagyomány: a régi zsidó évkezdet nem ősszel, hanem tavaszkezdetkor volt (Niszán hónap), s ennek holdtöltéje lett a legnagyobb ünnep, az Egyiptomból való megszabadulás napja (Pészach). De a római naptár évkezdete is Mars isten hónapja, azaz március volt már a Numa Pompilius-féle naptárban (Kr. e. 540 k.).

A keresztény húsvét napja, Krisztus föltámadása a zsidó naptár Niszan havának 15. napjához kötődik, így a tavaszhoz és fényhez kötődő jelképek adottak voltak az egyéb antik hatásoktól függetlenül is. A korai rómavárosi liturgiában a vasárnapokra készülő virrasztó istentiszteletek előtt rendszeresen volt tűzszentelés (lucernarium) és körmenet, s a gyülekezőhely (háztemplom, katakomba, oratorium) világító eszközeit az új, megszentelt tűzről gyújtották meg. A keresztény vallás hivatalos római (császári) elismerését követően Nagy Konstantin császár (306–337) húsvét éjjelén Róma városának utcáin is díszkivilágítást rendelt el, mintegy jelezve, hogy az egész város osztozik az új tűz fényében, Krisztus világosságában. Idővel a minden héten tartott tűzszentelés elmaradt, csak húsvét éjjelén őrizték ezt a kora-keresztény hagyományt.

A keresztény térítések során új elemet hozott a germánok ősi szokása, hogy tavaszpont idején Ostarának, a tavasz istenének és Balduinnak, a fény istenének nagy máglyát gyújtottak. Ezzel találkoztak az ír misszionáriusok, akik a germán hagyománynak keresztény tartalmat adva azt megőrizték. Az ír szerzetesek révén került el a szokás Rómába, ahol az ókeresztény tűzszentelési szertartás felújításaként része lett a nagyszombati vigíliának. Mindez a VII–VIII. században történt. A szertartás folytatása, a megszentelt tűzről vett fény bevitele a templomba a gallikán liturgiákban gyökerezik. A pap templomon kívül gyújtott tűzről háromágú gyertyatartó gyertyáit gyújtotta meg, ezt vitte be a templomba, s erről gyújtotta meg a húsvéti gyertyát is. A hármas gyertya (triangum, Szentháromság-szimbólum) használata egyben tiltakozás is volt az ariánusok Szentháromság-tagadó tanításával szemben. Ennek továbbfejlesztéseként gyertyatartóként háromágú nádszálat használtak: a gyenge nádszál Krisztus emberi, a három gyertya isteni természetét jelképezte. Hasonló elem a bizánci liturgiában is létezik: a pap a húsvét éjjeli szertartást háromágú gyertyatartóval (trikirion) a kezében végzi. Az Antiochiához és Kappadókiához kötődő korai liturgiákban a tűzszentelésnek ilyen szokása nem alakult ki. Talán azért, mert a területen sokáig erősen éltek éppen a tűzzel és fénnyel kapcsolatos pogány misztériumvallások, elsősorban a Mithrasz-vallás, s nem volt cél, hogy ezek hagyományai a kereszténységben tovább éljenek. Éppen az örmény egyház történetéből tudjuk, hogy még az V–VI. században is komoly harcot kellett folytatni az említett pogány szokások ellen (pl. az arzoni zsinat 410-tol a mazdaizmussal szemben lépett fel). Általában a keleti liturgiákban a fény-szertartás a vigilia-misét megelőző zsolozsmába épül be. Az örmény nagyszombati imaórákban a negyedik olvasmány után gyúlnak ki a templom fényei az „Ajszor harjav ...” ének hangjainál. Ismereteim szerint szabadtéri tűzgyújtás csak az etióp liturgiában szerepel nagyszombat este.

A fény ünnepének másik fontos eleme a húsvéti gyertya. Használatáról már a IV. századtól tudunk, a VII. századtól lett általános a használata nyugaton. A szentélyben álló nagyméretű gyertyát a diakónus gyújtotta meg a háromágú gyertyatartóról, majd ünnepélyes énekkel köszöntette az új fényt, a húsvétot. A „Laus Cerei” (a gyertya dicsérete) szövegét kezdetben a diakónus szabadon alakította, de a 495 körül keletkezett szertartáskönyv, a Sacramentanum Gelasianum már leírt formában is megőrzött ilyen szöveget. Ebből alakult ki gallikán hagyományként — a VII. századtól a nyugati liturgiában máig is használatos „Praeconium Paschale,” a húsvéti misztérium ünnepélyes kihirdetése. (Kezdő szaváról Exsultet-nek is nevezik.) Csodálatos dallama és mély értelmű, jelképekkel teli szövege máig is a liturgikus irodalom és ének egyik legértékesebb darabja. Újabban magyarul felhangzó dallama és szövege nem a legszerencsésebb.

A húsvéti gyertya bőséges szimbólumrendszeréből csak néhány elem: a pusztában vándorló választott nép előtt vonuló felhőoszlop, az önmagát feláldozó, az embereknek világosságot hozó Krisztus, a Szentlélek kinyilatkoztatása a Jordán folyónál Jézus keresztelésekor, stb. A pap a keresztvíz megáldásakor a húsvéti gyertyát belemártja a vízbe, s maga a keresztelés is a húsvéti gyertya fényénél történik. A gyertyára vésett jelek (kereszt, évszám, alfa-omega) szintén külön-külön jelképi tartalommal bírnak: A húsvéti gyertya áldozócsütörtökig, azaz Jézus mennybemeneteléig (újabban pünkösdig) áll az oltár mellett.

A húsvéti fényszimbólika számos egyéb elemének bemutatása még egy nagyobb tanulmány kereteit is meghaladná. Formai elemek, külsőségek, de közös a gondolati tartalmuk: az ünnep köszöntése, s a húsvét misztériuma: „Kriszdosz harjav i merreloc” — „Krisztus feltámadt halottaiból!”